A napokban megjelent egy írás, mely azt elemezte, hogy Langley-ben, a CIA
központjában vélelmezhetően kétségbeesett izgalom közepette éli az életét az
operatív állomány és a szervezet vezetése. Az ok nem más, mint hogy az
információszerzés versenyében a CIA erős lemaradásban van a legális pályán
mozgó civil konkurenciával szemben, az úgynevezett „nyílt forráskódú”
hírszerzés területén. Különösen kitett a helyzet a Kínában létrehozott
elemzőközpontok eredményei miatt, ahol a világban zajló lényeges folyamatok
megfigyelése zajlik, és nyilvánvalóan az azok befolyásolásához szükséges
javaslatok is napvilágot látnak.

A cikket olvasva cinikus mosolyt véltem felfedezni önmagamon a CIA-ért
aggódás közepette. Pont ellenkezőleg, mint ahogy a cikk sejteti, jómagam
jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy a titkosszolgálatok – így a CIA is –
izgalomtól mentesen végzik a rájuk szabott feladatot. A nyájas olvasó pedig
higgyen, amit akar. Illetve a fantáziáját elengedve képzeljen el egy új világot,
ahol már bárkinek bármit szabad, hisz legyőzettek a titkosszolgálatok mint
szükségtelenné vált operatív intézmények. A hírszerzések – a cikk
nyilvánvalóan több szolgálatra is próbál utalni – immáron elvesztették az
információk megszerzésében korábban kiváltságos helyzetüket, mert megjelent
a civil konkurencia, amely sokkal alaposabb elemzésre képes. Bárcsak így
lenne! Mert akkor a rengeteg pénzen fenntartott kutatóintézetek, médiumok,
politikai elemzőrészlegek valóban kitermelhetnék a beléjük fektetett
összegeket.

Régi dilemma ugyanis, hol húzódik a határ a kompetenciák, illetve az
információk minősége és autentikus volta között. A mindig is a szolgálatok
irányába billenő, egyenlőtlen versenyben fontos leszögezni, hogy az
információbegyűjtés fázisában a hírszerző cégek – a CIA-val az élen – bármit
és bármilyen eszközt felhasználhatnak. Erre törvényi felhatalmazásuk van.
Magyarországon például az 1995-ös idevonatkozó törvény nyújt garanciát
minderre. Amiből következik, hogy amit szabad „nekik”, nem biztos, hogy
jogszerűen használhatják azok a bizonyos civil intézmények is. Nem is beszélve
arról a lehetőségről, hogy

“a magukat magánkezdeménynek tituláló szervezetek gyakran az adott
ország szolgálatának bábáskodásával keltek életre.”

A technikailag modernizált világ bőséggel szolgáltat lehetőséget arra, hogy a
speciális szervek ne saját rendszert fejlesszenek, hanem használják azokat,
amelyek tőlük függetlenül jönnek létre. Adott esetben mindezt hívhatjuk
munkamegosztásnak, ami egy hatékonyan működő országban szinte
elengedhetetlen és ideális megoldásnak számítana.

Akkor a cikkben jelzett, sőt megszólaltatott karikás, kialvatlan szemű, láthatóan
aggódó CIA-munkatársak miért vizio nálják az apokaliptikus helyzetet, már ami
az amerikai hírszerzés dicsőségének végét jelenti? Éppen ezért vagyok képes
megőrizni szakmai nyugalmamat, mert látom, hogy

a volt kollégák ott, a túlparton nem felejtették el a megtévesztés alapvető
szabályát: „Mondd azt, amit hallatni akarsz.”

Egy operatív tiszt ugyanis törvényi konzekvencia nélkül sosem beszélhet nagy
nyilvánosság előtt valós belső ügyekről. Különösen nem, ha az negatívan érinti,
vagyis gyengítené a szolgálatot, veszélyeztetve a működése hatékonyságát. Az
operatív tisztek által látogatott zárt körű kávéházakban közismert a mondás:
„Operatív értelemben kétféle ember létezik, az, aki be van szervezve és aki be
lesz szervezve.” Nem is beszélve arról a tényről, hogy nemzetbiztonsági
érdekből a szolgálatok – hírszerzések és elhárítások – bárhová beépülhetnek.
Amit meg is tesznek, mivel ez a dolguk. Ezt követően pedig az érdekeiket
szolgáló módon képesek befolyásolni az egyébként civilnek tűnő szervezeteket.
Vonatkozik ez a cikkben szereplő kínai példára is. Hiszen senki nem
gondolhatja komolyan – életszerűtlen is lenne –, hogy a Kínában drága pénzen
felállított elemzőközpont működéséhez a kínai hírszerzésnek semmi köze.

Leszögezhetjük tehát, hogy azon szervezetek, melyek információbegyűjtéssel
és elemzéssel foglalkoznak, sosem kerülhetnek ki a szolgálatok látóköréből. Az
alaptétel éppen az, hogy a hírszerzések nem információt gyűjtögetnek és
elemezgetnek, hanem egy adott nemzet biztonságát védik a nem kívánt
támadásokkal szemben. Vagyis a rajtuk kívül még információelemzéssel
foglalkozó intézményekkel való együttműködésre irányuló lépésük nem a
„konkurencia” felügyelete, hanem egyfajta közös cselekvés az adott ország
biztonságának garantálása érdekében. Ebből következően semmilyen ok nincs
konkurenciaharcról beszélni az információk elemzése területén.

Tévedés úgy látni vagy láttatni a dolgot, hogy egy-egy témát feldolgozó, hasonló
tartalmú megállapítások közül a politikának választania kellene gyorsaság vagy
tartalmi okok miatt, figyelmen kívül hagyva a többi, hasonló témájú, elkészített
jelentést. A politika ugyanis abban a szerencsés helyzetben van, és ezt fontos
megtartania, hogy minden hozzá eljuttatott felvetést mérlegelnie kell. Számára
az a jó megközelítés, ha minél több forrásból tud tájékozódni, hisz a politikai
döntéseket alapos hatáselemzés kell hogy megelőzze. (Legalábbis kellene.) Ha
minden a fentiek szerint történik egy-egy ország politikai hátországában, akkor
ott nincs ok a polgárok részéről aggodalomra. És fölösleges hírversenyt
vizionálni, kiváltva ezzel számtalan félreértést a társadalmi munkamegosztással
összefüggésben.

A civil világ szereplőinek egymás közötti versengése pedig legfeljebb érdekes
játéknak tűnik a szolgálatok rácsos ablakából kikandikálva. Jóllehet mindenki
elismeri, olyan tevékenységet végeznek ezen civil intézmények, ami
nélkülözhetetlen operatív és politikai értelemben egyaránt. Ebből következően
nem is érdekes, hogy az amerikai hírszerzésről kiszivárogtatott hír miként vált ki
izgalmat vagy éppen „összekacsintó mosolyt”. Mert a CIA volt, van és lesz, és
jó, ha ezzel mindenki maximálisan tisztában van és lesz.

Forrás:Magyar Nemzet