Megjegyzések a Méltányosság Politikai Elemző Központ A magyar politika magyarázata címmel publikált elemzéséhez
A cím voltaképpen kerek és ponttal lezárt mondatként a hetvenes években hangzott el a Műegyetemen az egyik tankörtársamtól, miközben a tudszoc szemináriumot követő szünetben kisebb csoportba verődve, súgva-búgva vezettük le az órán keletkezett érzelmi turbulenciákat. Egészen addig valójában nem került szóba közöttünk semmi, aminek politikai vonatkozása lehetett volna. Azonban az elvtársnő, aki nem is olyan messze tőlünk ott cigarettázott a folyosón, néhány perccel előbb fejtette ki véleményét arról, hogy Magyarországon a párttagok magas száma és a kommunizmus eszméjének népszerűsége között milyen összefüggés van. Mégpedig kétségtelen meggyőződéssel bizonygatta elvakult nézeteit, ami engem, aki családilag érintett voltam a Párt áldásait illetően, annál inkább felbőszített, mintha csak simán felmondta volna a hivatalos lózungokat. Így aztán elpattant a húr, és szelíd jelentkezést követően, tagadhatatlan indulattal ráolvastam az egzisztenciális fenyegetéstől a körömlehúzással bezárólag a Párt által alkalmazott módszerek gazdag tárházát – némi önmegtartóztatással a teljes regiszter sokkoló felhangjait azért elkerülve. A többiek csak pislogtak és hallgattak, mint az a bizonyos a fűben, de aztán a szünetben körém gyűltek, s bár egyetértő hümmögésen kívül nemigen hangzott el több értékelhető kijelentés, mint a címben idézett mondat, mégis, legalább összeterelt bennünket ez az incidens.
Így, utólag az esetben az a legérdekesebb, hogy honnan sikerült a tudszoc tanszéknek előszednie ezt nőnemű lényt, a pontosan térdig érő szűk szoknyájával és a válltöméses zakójával – mint egy igazi komisszár –, aki tényleg hitt az eszmében. Bizonyosan rendnek gondolta azt, ami a fejében van, bizonyosan szorgalmasan biflázta az elméletet a pártfőiskolán, csak egyet felejtettek el neki megmondani, hogy ebben az országban nincsenek vörösök.
Azért kattan össze ez a tudat mélyéről előkotort rövid történet a Méltányosság Politikai Elemző Központ hivatkozott elemzésével, mert bár nagy hasonlóságot nem találhatni a néhai hű elvtárs és a szárnyaló szellemű intézet formajegyei között, lévén itt kifinomultság, elméleti felkészültség, aprólékos tájékozottság s mértéktartó, ámde határozott hangütés, azonban mintha éppen velük is csak valami egészen jelentéktelen dolgot felejtett volna el közölni valaki, mely csekélység azért segítség lehet nem átcsúszni a valóságból a virtualitásba. Mintha valami apró, és számukra bizonyára jelentéktelennek számító részlet kívül rekedt volna azon a perspektíván, ahonnan szemlélik a világot, amitől bár okosak és szofisztikáltak az elméleteik, csak éppen nem arra a világra vonatkoznak, amelyben benne élünk.
A szóban forgó elemzés visszafogott, olybá tűnik, mintha ténylegesen kísérletet tenne mélyebbre ásni az ellenzék kudarcot eredményező hibás helyzetértékelését illetően. Nincs benne szekértáborozás, nincs benne sarkos elhatárolódás, és kétségtelenül, a legszigorúbb dogmához képest engedékenyen, pontosan egy ásónyommal mélyebbre hatolva, nemcsak a kormányzatban és a kormánypártban keresi az okokat, hanem abban a környezetben is, amelyik egyetértőleg, vagy bizonytalanságaiba veszve vagy éppen tehetetlenül hagyta ezt a négy választáson áthúzódó hegemóniát létrejönni. És tényleg, a szimpla önostorozáson túl, a józanságra törekvő hibakeresés a saját szemléletben akár paradigmaváltásnak is nevezhető. Azonban a dogma felszínének kétségtelen elhagyási kísérlete alatt felsejlik a dogma magja. Ez pedig a „liberális demokrácia” mint a lehetséges világok legjobbika. Ezen a ponton máris megértjük saját tudati mélyrétegeink asszociációs hajlamait, amiért a cikket olvasva váratlan intenzitással idéződött fel hajdanvolt ifjúságunk életérzésének szerves összetevőjeként a „vörösök” utálatának kimondhatatlan édessége. Mert persze, a kommunizmus a lehetséges világok legjobbika, csak éppen sehol nincs ilyen, sehol nem volt ilyen, és egyébként is van benne valami totális életidegenség ahhoz, hogy soha ne is valósulhasson meg. Ezek a késői utódok pedig mintha ugyanazzal az elvakultsággal kergetnének egy illúziót, mint a komisszárok anno a kommunizmusban. Hivatkoznak a nyugati országok liberális demokráciájára, és nagy felkészültséggel elemzik az odáig vezető, hullámvölgyekkel tarkított utat, amelyen mi, a rendelkezésre álló harminc év alatt nem tudhattunk gyorsított ütemben átmenetelhetni, jóllehet ott a fényes cél: a Nyugat.
Ezeknek nem szólt senki? Pedig a mi hitünknél egykor nem létezett az amerikai szabadság eszményébe vetett nagyobb hit. Aztán amikor látszólag éppen elérhettük volna, hirtelen kénytelenek voltunk kijózanodni. Politikai marketingnél nem találtunk egyebet.
Ezeknek nem szólt még senki, hogy liberális demokrácia abban a formában, ahogyan ők beszélnek róla, nem létezett sohasem? Létezett a liberális demokrácia látszata, ameddig ennek a látszatnak a gondos cizellálása egy elit érdekeivel egybeesett. Ha pedig vigyázó szemeinket nem Párizsra vetjük, hanem a társadalmi olló gyorsuló szétnyílására az ipari forradalommal kezdődően, megpróbálhatjuk rendbe tenni a sokkoló látvány okán fejünkben az ok-okozati viszonyokat.
A dilemma: vajon az okos társadalom által kivívott demokrácia hozta meg az egyén tehetségen alapuló mesés meggazdagodási lehetőségét, vagy az úgynevezett demokrácia volt a legalkalmasabb eszköz egy rendkívül szűk réteg számára a világ erőforrásainak gyorsított ütemű birtokba vételére?
Amint látható, a kérdés sokkal elemibb annál, minthogy a kutya csóválja a farkát vagy a farok a kutyát. A virtualizálódó világban, ahol minden látszat ellenére a virtualizálódás nem a jelenkor specifikuma, azt is csak rendkívüli körültekintéssel lehet beazonosítani, hogy ebben a többszörösen leplezett rendszerben mi a kutya és mi az ő farka. Olyan egyszerűen megfejthetőnek ezt a világot már csak ti tartjátok, ahol hasonlatosan a „népi demokráciához”, szent tehénként az emberek elé lehet állítani a „liberális demokráciát”. Nem érdemes felizgatnotok magatokat olyan fölösleges kérdésekkel, hogy a Szovjetunió által megszállt Németország keleti felével szemben az Amerika által megszállt Németország nyugati fele vajon mennyiben volt szabad, liberális demokrácia valaha is. Avagy az ő szabadságuknak vajon mennyiben lehetséges következménye a nemzetállamkénti mostani önfelszámolásuk? És egyáltalán, a nyugati sajtódominancia, a tömegek agymosottsága, az identitásalapú kisebbségek agresszív térnyerése miképpen magyarázható következménye egy ténylegesen létező liberális demokráciának?
Mi az oka annak, hogy ez az ország már negyedszer nem hajlandó szavazni a vörösökre?
Hát talán az, hogy egyszerűbb és józanabb megfontolásra támaszkodik, mint a ti kifinomult, Fukuyamában végződő, tekervényes elméleteitek, s látván látja, hogy a Nyugat kínálatának gazdag felhozatala liberális demokráciából nem egyéb szemfényvesztésnél. Ezért aztán nem kínáltok olyasmit, amire egyáltalán szavazni lehetne. A járvánnyal kezdődő és a háborúval folytatódó időszak krízise túlságosan leleplezővé vált, s úgy tűnik, csak a ti buborékotokból nem nyílik panoráma az életre.
A szerző mérnök-informatikus
Sütő Zoltán
Forrás:Magyar Hírlap
