Megsárgult családi fotók, néhány évtizeddel ezelőtti életképek látványa óhatatlanul a retro
életérzést sugározza felénk. A nosztalgiát egy olyan korszak után, mely egyszerre
megmosolyogtató és elgondolkodtató. Ha lehántjuk a felszínt – a 60-as és 70-es évek divatja
diktálta megjelenést –, elénk tárul a csupasz valóság. A Balatonnál vagy a fővárosi
strandokon fürdőző, napozó emberek látványában mi a legszembetűnőbb különbség a mai
korhoz képest? A nők és férfiak megjelenése, akik arányos, vékony testalkatú, egészséges
izomzatú emberek voltak. Semmi szélsőség, nincsenek izomkolosszusok, elvétve látni
elhízott testeket, vagy éppen betegesen sovány napfürdőzőket.

Fél évszázad elteltével, immár digitális technológiával megörökített vízparti jelenetek
ugyanebből a szemszögből vizsgálva lesújtó valóságról árulkodnak. A piknikus testalkat
dominál, miközben a különbség csak az elhízás mértékében mutatkozik. Pocakos fiatalok,
petyhüdt izomzat, a legkevésbé egészséges benyomást keltő testek, korosztálytól szinte
függetlenül. A vízparti esztétikum – legyünk őszinték – igencsak sok kívánnivalót hagy maga
után. A jólét mellékhatása lenne mindez? Éheztünk volna néhány évtizeddel ezelőtt, és
generációs örökségként most önkéntelenül „felhalmozunk”? Aki élt már akkor is, pontosan
tudja, nem volt éhínség, nem ez tette karcsúbbá a fiatal férfiakat. És – ha őszinték vagyunk
magunkhoz – most sem az élelmiszerbőség, hanem a túlfogyasztás, a mértéktelenség, és a
mozgáshiány eredményével van dolgunk.

A reformkonyha a rendszerváltás előtt ismeretlen volt, ahogy az elpuhult életmód is. Ettek,
hogy élhessenek, de nem azért éltek, hogy ehessenek. A rendszeres testedzés napi formája
volt a gyaloglás, legalábbis a buszmegállóig mindenképpen. Nem mérték okostelefonjukkal a
napi lépéseket, hanem rendszeresen lépegettek. Sőt, a világ sem próbálta a „kiszolgáltatott”
– vagyis mesterségesen turbózott és az egészséget kikezdő – kényelmet életcéllá tenni. Az
ifjak számára az anyai otthon melege és kényelme csak addig jelentett hátteret, amíg a rideg
társadalmi valóság ki nem szakította őket onnan. Ennek a „kegyetlen” nagykorúsításnak
egyik eleme éppen a kötelező sorkatonai szolgálatra történő behívó kipostázása volt. Mert a
besorozást tartalmazó boríték feltépésének pillanatában felnőttnek nyilvánított ifjú
kreativitására is fény derült. Voltak ugyanis a katonai szolgálattól kissé ódzkodók, akik már a
behívó megérkezése előtt böngészni kezdték az orvosi kiadványok lapjait, keresve az
egészségügyi alkalmatlanság megjelenítésének technikáját.

Ezzel persze két dolgot sikerült elérniük a szintén minden hájjal megkent katonaorvosok
előtt. „Megbízhatatlan” minősítés jelent meg nevük mellett, valamint szakszolgálati beosztást
érdemeltek ki maguknak, de a besorozást akkor is csak nagyon kevesek úszták meg. A
többség, és ez még véletlenül sem a kreativitás hiányára utalt, bevonult, és sorkatonaként
töltötte le a rá kiszabott obsitot. Két évet, vagy egyetemi előfelvétel esetén tizenegy hónapot
kellett laktanyában tölteni. A kaszárnyák rideg valósága, távol az otthontól, „ép testet”
erőltetett a hont védőkre. Ébresztő 6 órakor, reggeli torna télen, esőben, nyári melegben,
majd egész nap cipekedés, vagy „séta” az őrhelyen nem szorul különösebb magyarázatra az
ügyben, hogy vajon megindult-e az ifjak férfiasodása.

Ez a fajta testedzés persze kiváltható akár rendszeres fitneszprogrammal –
hozakodhatnának elő a sorkatonaság bevezetését ellenző érdekeltségek. Talán még igazuk
is lehetne, amennyiben a laktanyák élete nem az „ép lélek” vízióját hozná inkább előtérbe a
testi képzéssel szemben. Történetesen arról van szó, hogy 18-19 éves ifjak számára
maximum 12 hónapos szolgálat kifejezetten besegít az igazi felnőtté válás folyamatába. Úgy
tekinthetnek a kiképzésre, mint leendő életük tömör próbájára, hisz eme rövid idő alatt
ízelítőt kaphatnak a nagybetűs élet szinte minden jó és persze kellemetlen kihívásából
egyaránt. Együtt és egymásért élethelyzettel egyidőben, a konfliktusok elkerülésének
szükségszerű taktikáját ismerhetik meg. Új, eladdig ritkán tapasztalt élethelyzetekkel néznek
szembe, melyek személyiség erősítők és alapok ahhoz, hogy a későbbi életükben
könnyebben tudják majd kiválasztani az optimális megoldást a lehetőségek közül.

A 12 hónap alatt persze lélekölőnek érezhetik mindazt, amit még nem tapasztaltak korábban.
De a laktanyai életben jelen lévő kudarcok sok mindenre megtanítják és eligazítják az
embert, miközben nem okoznak mélységi sebeket, szemben az igazi élet által okozott
traumákkal. Vajon tényleg elviselhetetlen a katonaélet az addig a családi védelem alatt
növekvő ifjú ember számára, és van egyetlen fiatalember, no meg az ő családja, akik
lelkesednének eme „bizarnak” tűnő ötletért? Minden bizonnyal a társadalom elutasító módon
reagálna a felvetésre, és a rideg laktanyai életet jelentő élethelyzetre. Mégis, a majdani
leszerelést követően alig telik majd el pár év, és kocsmák asztalát körülülő volt bajtársak szó
szerint csak a szépre emlékeznek az együtt töltött időket emlegetve. Mert az iskolai – főként
gimnázium és egyetem – évek mellett, a katonaság közös élménye jelent életre szóló
barátságokat. Ami nem is csoda, hiszen a tüzérségi ágyú vagy páncélos harcjármű kezelése
közben nem merülhet föl, ki milyen politikai hátterű, vagy kire szavazott a legutolsó
parlamenti választáson. Ott, akkor, abban a helyzetben csupán egyetlen dolog számít: mi,
katonák, egymásra utalva a legjobb célbemérést kell, hogy elvégezzük, mert különben
vesztesek leszünk egy valódi ellenséggel szemben.

És nem csak a harceszközök kezelése tünteti el a gyakran mesterségesen gerjesztett
ellentéteket ember és ember között, hanem a hazaszeretetről is kiderül, hogy nem ideológiai,
hanem genetikai kényszer minden emberben egy ország, egy nemzet védelme. A sorkatonai
lét nem arról szól, hogy mindenáron az esetleges háborút kell vizionálni, hisz századunkban,
a huszonegyedik században – a harci technikák ismeretében – ez a végső pusztulásunk
rémével egyenértékű. A sorkatonaság a férfivá válás felgyorsított eszköze olyan korban,
amikor a kütyük sokaságának használata székbe kényszeríti az ifjúság nagy részét. Ja, hogy
közben országunk biztonsága is nagyobb garanciát kap, hát igen.

Földi László,
a Kuratórium elnöke