Visszalépés, visszaváltozás és megtisztulás címmel, Szabadítsa ki gyermekét a genderkultuszból! alcímmel adta ki Maria Keffler amerikai író, pedagógus, aktivista könyvét magyar nyelven az MCC. A több gyermekvédelmi nonprofit szervezet vezetőjét Rodrigo Ballester, az MCC Európai Tanulmányok Műhelyének vezetője kérdezte a könyvbemutatón, ahol a szerző mesélt saját mozgalmi és írói motivációról és az általa személyesen is megtapasztalt gender- és transzideológia hatásairól. Elárulta azt is, hogy könyvének célja bemutatni, hogy a transzmozgalom valójában egy szekta, ami ellen útmutatást kíván nyújtani a szülőknek: hogyan tudnak védekezni a genderlobbi retorikája és aktivitása ellen, hogyan tudják kiszabadítani az agymosáson átesett gyerekeket a genderipar „maffiaszerű” hatásmechanizmusa alól, és hogyan tudják visszaterelni őket a hagyományos családmodell nyújtotta biztonságos környezetbe.

A mozgalmi és írói motivációira vonatkozó nyitókérdésre a szerző elmondta, hogy szülőként és tanárként nagyon szíven ütötte az elsősorban tinilányok között járványszerűen terjedő transz-jelenség, de az első, személyes élménye volt az 2018-ban, ami végül aktív cselekvésre is ösztönözte. Az iskolai transzgender szabályok kidolgozására létrehozott munkacsoport alakuló ülésére hívta el egyik szülőtársa, amire gyanútlanul igent mondott, majd a helyszínen ledöbbenve hallgatta a tizenvalahány diák, tanár és civil aktivista között zajló beszélgetést, amelynek lényegi üzenete az volt, hogy a szülők veszélyt jelentenek a saját gyermekeik számára, amelytől őket megvédeni a tanárok és a civil szervezetek feladata. Ennek hatására kezdett el foglalkozni a transzmozgalommal, utánanézni, mindez honnan jön és mit akar elérni, majd létrehozta az Arlighton Parent Coalition (Arlingtoni Szülők Egyesülete) nevű társadalmi szervezetet, amely a szülők jogai és a gyermekek biztonsága fölött őrködik a közoktatásban.

Meglepetésére rengeteg megerősítő szülői visszajelzést kaptak azoktól, akik derült égből villámcsapásként élték meg gyermekeik transzneműségének bejelentését, amelyre a milliárddolláros genderipar nyomására az orvosok és a pedagógusok egy alattomos érzelmi zsarolással erősítenek rá: ha nem támogatják gyermekük nemváltoztatását, akkor öngyilkosságba hajszolják őket. Akkor derült ki számára, hogy majdnem minden érintett család találkozott ezzel a manipulatív kérdéssel, mintha a szülők számára csak ez a két opció létezne: vagy azonnal beleegyeznek gyermekük nemi átalakításába vagy felkészülnek annak öngyilkosságára, amelyhez tulajdonképpen ők is hozzájárultak. Mindez teljesen szembement saját addigi pszichológiai-pedagógiai tanulmányaival, ezért a szervezet kiadott egy 4-5 oldalas szülői útmutatást. A pozitív visszajelzések hatására – és mert korábban más nem tette meg – Maria úgy döntött: könyvet is ír a jelenségről, s ebben útmutatást nyújt az érintett családoknak, hogyan védekezhetnek ellene és hogyan segíthetik gyermekeiket visszaterelni a hagyományos családmodell nyújtotta biztonságos környezetbe.

Egy stratégiailag és retorikailag nagyon jól felépített, dollármilliárdokkal támogatott borzalmas jelenségről van szó, amelyről még mindig sokat azt hiszik, hogy a semmiből jött és csak mással történhet meg, velük nem; miközben ma már aktívan adják el gyermekeinknek, hogy ha nem férnek bele a szépségipar ideáljaiba (lásd Barbi és J. I. Joe), akkor biztosan transzgenderek, vagyis betolják őket abba a világba, amiből nem nagyon van számukra visszaút – fogalmazott az író. Röviden ismertette: a pubertásblokkolók alapjául szolgáló lupron nevű hormont korábban férfi bűnözök esetén alkalmazták, de annyira sok negatív mellékhatása volt, hogy visszavonták még a börtönökből is; később endometriózissal küzdő nőknek írták fel, akik ugyancsak rettentő  mellékhatásokról panaszkodtak, így onnan is kivonták, és most a gyerekeket célozták meg vele (valamint az ún. cross sex vagyis ellenkező nemű hormonokkal), azt állítva, hogy a kezelés bármikor megállítható, visszafordítható – miközben ez nyilvánvalóan nem igaz, a végzetes fizikai ártalmakról (megváltozott hang, szőrzet, stb.) sokat tudnánk mesélni azok, akik végül meggondolták magukat.

A genderlobbi által használt sajátos szavakkal, kifejezésekkel kapcsolatban az aktivista így fogalmazott: vissza kell foglalnunk a nyelvet. A genderideológia követői ugyanis sajátos nyelvi fordulatokat, új szabályokat hoztak létre, amelyek a közgondolkodás megváltoztatására is irányulnak, hiszen nemcsak speciális nemi kategóriákat hoztak létre, hanem a nem gender-nyelvet használókat kirekesztik a társadalomból. Példaként megemlítette az LMBTQ rövidítést, amit már a médiában kötelező módon használnak, miközben az első három betű egészen mást jelent, mint az utolsó kettő (illetve a továbbiak, melyeket még hozzátettek azóta). A transzmozgalom így igyekszik meglovagolni meleglobbi korábban elért sikereit (mint például a 2015-ben bevezetett melegházasság), a mozaikszóval is azt üzenve, hogy ugyanarról a jelenségről van szó, pedig ez egyáltalán nem igaz, hiszen ha valaki abban hisz, hogy a test és a lélek szétválasztható, akkor nem lehet homoszexuális, nem véletlenül tiltakoznak a transzmozgalmak ellen a melegek és a baloldali feministák is.) Az aktivista szerint ennek a fanatikus, terrormozgalomnak célja elvenni a nőktől a teret az élet minden területén; példaként hozta fel a pennsylvaniai korábban férfi úszót, aki most nőként ver rá a női úszókra, Adele énekesnő díjátadós botrányát (mert megemlítette: örül, hogy ő nő), vagy J.K. Rowling kirekesztését.

Maria Keffler elárulta: a könyv kiadásakor vitatkoztak annak címén, de végül benne hagyták a “kultusz” szót, mert a gender- és transzideológia immár valóban kultusszá vált, amely megjelenik a társadalmi kultúra szinte minden szegletében és uralkodó kultúrává válásra törekszik. A transzkultusz módszertanát részletesen kifejti a könyvében, a bemutatón csak röviden elmesélte, hogyan működnek az 10-18 éveseknek szóló ún. “társadalmi nem szövetség-klubok” (“gender sex ally clubs”), mint iskolai indoktrinációs központok: megkörnyékezik és körberajongják a sérülékeny gyerekeket, felajánlják barátságukat és egy olyan közösséget, ahol senki nem kritizálhatja és senki nem kérdőjelezheti meg, csak dícséretet kaphat és szükség esetén segítenek elválasztani azoktól, akik nem így viszonyulnak hozzá – adott esetben a saját szüleiktől. Elmesélte egy keresztény kislány történetét is, aki miután nyilvánosan megemlítette a férfi és nő közötti házasságot, addig “dolgoztak szeretettel”, amíg fiú akart lenni és ezzel ő lett az iskola legnépszerűbb diákja.

A pedagógus szerint a lekönnyebben megkörnyékezhető csoportba tartoznak a különböző szempontok miatt az átlagnál is sérülékenyebb gyerekek, például az autizmus spektrumzavarral küzdők, akikre alapból jellemző a fizikai diszkomfort-érzés és a szociális készségek hiánya vagy gyengesége, ezért fogékonyabban az üzenetre, melynek lényege: azért érzed rosszul magad, mert rossz bőrödbe születtél, tehát transz vagy, s ha ezt elfogadod és nemet váltasz, akkor sokkal jobban fogod érezni magad. Maria megemlítette: látott egy “kézikönyvet” arról, hogyan ismerhető fel a transzneműség; s az okok között szerepelt a gyakori fejfájás is.

Szóba került, hogy míg korábban az interxszex probléma elsősorban a férfiakat érintette, a transz-ideológia ma elsősorban a fehér, középosztálybeli, liberális, városi körben népszerű, főleg a tizenéves lányok között; körükben egy amerikai genderklinika 5000%-os növekedést tapasztalt (UK-ban hasonló, 4000%-ról tudunk). Maria hangsúlyozta: nemcsak ők vannak veszélyben, hanem a pornófüggővé vált fiatal férfiak is, akikre a pornóiparon belül egy egész szakág specializálódott, hogy elérje: annyira rosszul érezzék magukat a brutális látványtól, hogy inkább nők vagy aszexuálisak akarjanak lenni. Ugyanez a vágy hajthatja azokat a fiatalokat, akiknek azt sugallják (nemcsak a pornómagazinok és -filmek, hanem a tinidalok, tinisorozatok) vagy hallják azoktól a nőktől, akik maguk is megtapasztalják a fizikai férfi erőszakot, hogy “a hetero szex veszélyes”. Az írónő felhívta a figyelmet arra, hogy van egy nem elhanyagolható harmadik veszélyeztetett csoport is: azok a gyerekek, akiket a saját szüleik tolnak bele, a transz-divatot követve.

Az írónő emlékeztett: a túlszexualizáltság az élet minden területére jellemző és a jelenség egyik következménye, hogy Amerikában teljesen hétköznapivá vált a tinik között meztelen fotókkal zsarolni egymást, még a barátok között is. Ezt támogatja az az ún. átfogó szexuális nevelési program is, amely Amerikában immár kormányzati dokumentumban rögzíti: a szexting egészséges.

Mindez annyira borzalmas és hihetetlen, hogy a szülők nagy része még mindig hárít, akár az internet veszélyeinek elbagatellizálásával, akár azzal, hogy elhiteti magával: egyházi iskolába járó gyerekei védettek – figyelmeztetett a szerző, hozzátéve: saját rokonai sem vették komolyan amikor felhívta a figyelmüket arra, hogy ez csak akkor lehet igaz, ha a minden iskolában kötelező antidiszkriminációs záradék nem tartalmaz genderideológiai tételeket. Ezért említett szervezete megpróbálja felnyitni a szülők szemét, hogy addig lépjenek, amíg ez nem történik meg, mert utána már sokkal nehezebb bármit is tenni ellen. Ha a szülők tudomására jut, hogy ilyesmire készül az iskola, akkor kérjenek időt, hogy szervezetten tudjanak fellépni – javasolta, könyvének egyik függeléke pedig egy általános elutasító levél az iskolai nemi és genderideológiai képzésre vonatkozóan.

Maria Keffler felhívta a figyelmet arra is, hogy aki ennek a „maffiaszerű” ideológiának ellentmond, kizárják az iskolából és a tudományos világból, kirúgják a munkahelyéről vagy megszégyenítik a médiában – maga is számos ilyen történetet ismer személyesen. Elárulta, hogy ő maga is sokat tépelődött, amikor a Washington Postban megjelenő cikkéhez a nevét kellett adnia, de végül arra jutott: nem tudná megbocsájtani magának, ha nem tette volna meg. De mivel ezt sokan (még) nem merik megtenni, ezért összefogásra van szükség a társadalomban – hívta fel a figyelmet, majd elmesélte: több könyvterjesztő visszautasította vagy visszavonta a könyvét, először ezt tette az Amazon is, de végül mégis visszatette. (Megjegyezte: ugyanott Ryan T. Anderson When Harry became Sally című könyve nem volt ilyen szerencsés.)

Még nem értük el a kritikus tömeget, de már egyre több szülő tiltakozik ezen őrület ellen – fogalmazott az aktivista, megemlítve, hogy nemrég Virginiában kormányzóválasztás múlt ezen, amit biztatón jelnek tekint. A szülőknek azt tanácsolta: fókuszáljanak a szülői jogokra és a gyermekvédelemre, ne adják át a nevelés felelősségét az iskolának vagy az államnak, mert akkor elveszíthetik gyerekeiket. Konkrét tanácsként pedig javasolta: tanítsák meg nekik az igazságot (és az önuralmat, önismeretet, önszeretetet) minél korábban és azzal a felismeréssel, hogy amit ők nem tanítanak meg nekik azt házon kívül mások másképp fogják, például a transzmozgalom azt sugallja, hogy külső védelemre szorulnak (éppen ezért támogatja az otthonoktatást; maga is így kivette gyermekeit az iskolából három éve), annullálják a rossz hatásokat (például internet, okostelefon – ő 14 éves kor alatt nem adott gyermekeinek), részesítsék gyermekeiket minél több élményben.

A könyvbemutató után elbeszélgettem az íróval, s miközben kértem, dedikálja a könyvét, elmeséltem neki egy alig húszéves magyar lánynak a történetét, aki hasonló problémákkal küzd, szülei tehetetlennek érzik magukat, így bizonyára nagyon fognak örülni ennek a könyvnek, amely segíthet nekik visszatalálni a lányukhoz, neki pedig önmagához. A jelenség tehát immár nemcsak a távoli Amerika sajátja, megjelent nálunk is. A szerzővel megállapodtunk: a transzgender őrület legnagyobb áldozatai azok a gyerekek és fiatalok, akiket e mozgalom az érdekei szerint kihasznál: látszólag felkarolja őket, de valódi segítséget nem nyújt a számukra, hiszen egy olyan mély gödörbe vezeti őket, ahonnan nincs kiút, tehát a végén – vagy akár közben is, bármilyen ellenállást tanúsítanak -, magukra hagyja, még rosszabb esetben támadni kezdi őket.

Antal-Ferencz Ildikó,

szabadúszó újságíró