A napokban jelent meg a hír, hogy az Európai Unió vezetése szükségesnek látja az európai védelmi ipar fejlesztését, mert – szerintük – meggyengült a tagországok biztonsági képessége. Amikor biztonság, hadsereg, védelem és ebből következően a hadiipar témája napirendre kerül, érdemes feltenni az alapkérdést: ki az ellenség, ki fenyegeti a fegyverkezésre kész feleket?
Európa esetében a kérdés kicsit bonyolultabb, mivel az Európai Unió tagállamain kívül léteznek más országok is. Kitől és hogyan fenyegeti esetleges katonai támadás kontinensünket? Amennyiben a világtérképre pillantunk, azt látjuk, hogy például Dél-Amerika nincs abban a földrajzi és gazdasági helyzetben, hogy Európa lerohanására készüljön. Afrika ezzel szemben, éppen illegális migrációnak álcázva, akadálytalanul foglal el bizonyos európai országokat, így nincs ráutalva egy fegyveres konfliktus kiélezésére. Az Egyesült Államok saját, katonailag annektált területként tekint Európa földjére. Ezért, hadiipara védelmében nem fogja engedni/támogatni, hogy hasonló méretű védelmi ipar alakuljon ki. Kína pedig nem katonai eszközökkel, hanem gazdasága erejével győzi le a világot, ezen belül Európa hanyatló iparát.
Marad tehát Oroszország, amelyet a NATO ma is ellenségnek tekint. Rossz választás! Oroszországnak ugyanis elemi érdeke egy prosperáló és vele gazdaságilag együttműködő Európa. Amennyiben viszont rákényszerítjük katonai konfliktusra, tudnunk kell, hogy már most is 15 ezer harckocsija és hárommillió behívható katonája áll készenlétben, hogy a nukleáris erejéről, űrtechnológiai képességéről vagy drónhadseregéről ne is beszéljünk.
De, ami számunkra a legfontosabb, hatalmas és olcsóbban hozzáférhető energiakészlete van, amely létszükséglet lenne egy hadiipari fejlesztés tükrében.
Másként fogalmazva, Európának katonai értelemben nincs ellensége, csak ha fabrikál magának. Más kérdés – amit a magyar kormány régóta mindennap elmond –, hogy Európa határvédelmét úja kell értelmezni és megakadályozni, hogy illegálisan átjárható legyen. Kellő információ hiányában nehéz eldönteni, hogy egy katonailag biztosított határvédelemhez rendelkezik-e az Európai Unió megfelelő harci technikával. Amennyiben Ukrajnának nem adták át – megsemmisítésre – az összes harceszközt, a maradvány is bőségesen elég kell legyen a határaink biztosítására, hisz jelenleg nem felfegyverzett harci alakulatok próbálnak naponta partra szállni Lampedusa szigetén. A javasolt közös védelmi fejlesztés mögött felsejlik a már ismert narratíva: „Éljünk közösen, tegyünk közösen, harcoljunk – ha kell – közösen.” Vagyis a nemzetek nélküli lét egy újabb nyúlványa türemkedik elő a javaslat hátterében.
Korunk biztonságpolitikáját a „közös” helyett a „nemzeti” tételben kell megfogalmazni. Az elmúlt egy-két évtized történései világosan megmutatták, hogy magad uram, ha szolgád nincs, és ami az egyes ország érdeke, csak időnként azonos másokéval.
Nem megspórolható a haderőfejlesztés, de semmiképpen nem kalákában. Különösen Magyarországnak kell megfontolni ilyen lépést, nehogy úgy járjon, mint az EU- és a NATO-tagsággal, ahol előállt az az abszurdum, hogy szövetségeseink tekintenek bennünket ellenségnek. Igaz, ezt főként szubjektív okok magyarázzák, leginkább az, hogy a jelenlegi magyar kormány nemzetpolitikája eltér Brüsszel elvárásaitól.
Az Európai Unió jelenleg is visszatartja a Magyarországnak járó pénzeket. Mi a garancia, hogy a védelemfejlesztésből részesednénk?
A XXI. század arra is útmutatást ad, hogy hagyományos fegyvereket nem igazán érdemes gyártani, mert nem lehet velük háborút nyerni, legfeljebb pusztításra alkalmasak. Határvédelemre viszont megfelelnének, mivel elérkezett az idő – vagy hamarosan elérkezik –, hogy az országoknak körkörös védelemre kell visszarendeződniük. A legfőbb indok a parttalan migráció és abból származó kezelhetetlen tömegvándorlás. De jelen van a mindig létező ellentétek eszkalálásának lehetősége helyi csetepaték formájában, szomszédos országokra lebontva. Példaként gondoljunk az ukrán „ultrák” fenyegetésére Magyarország irányába.
A témát egészen más megvilágításba helyezhetné, ha Európa valóban önálló, az Egyesült Államoktól független hatalmi tényező szeretne lenni politikai, gazdasági és biztonságpolitikai értelemben egyaránt. Azonban egy ilyen stratégia sem kívánna közös haderőfejlesztést a nemzeti megoldások helyett, hisz Oroszország Európa része és katonai képessége bőven megoldaná kontinensünk védelmi hiányosságait.
Nem tagadható, hogy ez a felvetés talán egy kicsit merész az ukrán–orosz katonai konfliktus tükrében. De világos, hogy nem két európai ország küzd egymás ellen, hanem az Egyesült Államok gazdasági érdekei gyilkolják az egyébként testvérnemzet polgárait. Ukrajna az ukránoké, és az is kell hogy maradjon. Oroszország ezt deklaráltan nem vonja kétségbe. Csupán azt, hogy szomszédja ne váljon mondjuk a BlackRock-konszern tulajdonává, annak minden nemzetközi következményével. Vitán felüli az a tény is, hogy Ukrajna gazdasága sokkal jobban járna – miként a múltban ez így is volt – orosz energiaháttérre épülve, mint a háromszoros költséggel odaszállított amerikai LNG-vel.
Könnyű belátni, hogy ami most Európa védelempolitikájában tetten érhető, egyértelműen manipulált azok részéről, akik nem is élnek kontinensünkön. Számukra semmi sem drága, illetve mivel nekünk minden egyre drágább, ennek hasznát ők zsebelik be. Azok a politikusok, akik az unión belül támogatói érdekeinktől eltérő folyamatoknak, nehezen nevezhetők hazafinak. A kérdések kérdése viszont a fenti fejtegetéstől függetlenül továbbra is az marad: ki ellen akar Európa harcba szállni, vagy kit szeretne ellenségévé tenni? Ráadásul nem lenne hatékonyabb önvédelem – „szárazon tartott puskapor” –, ha mindenekelőtt az identitásunkat védelmeznénk, amihez még hadianyagra sincs szükség?!
Forrás:Magyar Nemzet
