Az Európai Unió egyre keményebb válaszokat keres a Kínával szembeni kereskedelmi egyensúlytalanságra, Friedrich Merz német kancellár pedig a jelek szerint már nemcsak vámokban, támogatási vizsgálatokban vagy beszállítói diverzifikációban gondolkodik. A South China Morning Post beszámolója szerint Merz arról beszélt, hogy a jüan szerinte akár 30 százalékkal is alulértékelt lehet, és felvetette: az EU-nak a Plaza-akkordhoz hasonló megoldást kellene keresnie Kínával szemben.

Ez önmagában is súlyos politikai jelzés. A Plaza-megállapodást 1985-ben az Egyesült Államok, Japán, Nyugat-Németország, Franciaország és Nagy-Britannia kötötte meg, hogy összehangolt árfolyam-politikával gyengítsék a dollárt. A megállapodás egyik legfontosabb következménye a jen erősödése volt, amely elképesztő károkat okozott a japán gazdaságnak.

Merz felvetése tehát nem technikai árfolyamvita, hanem politikai üzenet: Európa egyre inkább úgy érzi, hogy Kína ipari fölényével szemben már nem elég a piaci versenyre hivatkozni.

A Plaza-akkord árnyéka nem véletlenül ijesztő

A Plaza-akkord emléke Ázsiában különösen erős. Japán a megállapodás után előbb előbb eszközárbuborékkal szembesült, majd hosszú stagnálást élt át. Az ország későbbi évtizedeit gyakran az „elveszett évtizedek” vagy az „elveszett generáció” korszakaként írják le: a korábbi gyors növekedés lelassult, a gazdaság többször deflációval, adósságteherrel és alacsony dinamizmussal küzdött, és ezek következményeit máig nem heverte ki.

Ezért különösen beszédes, hogy Merz éppen ezt a példát hozta elő Kínával kapcsolatban. A Plaza-párhuzam nem egyszerűen arról szól, hogy Európa szerint a jüan túl gyenge. Arról szól, hogy a Nyugat ismét árfolyam- és kereskedelempolitikai nyomással próbálná kezelni saját ipari feszültségeit.

Az EU kereskedelmi mérlege, mint politikai teher

Az uniós aggodalom mögött valós gazdasági adat áll: az EU Kínával szembeni árukereskedelmi hiánya 2025-ben 360,6 milliárd euróra nőtt, vagyis nagyságrendileg napi egymilliárd eurós deficitről beszélünk. Brüsszelben egyre többen úgy látják, hogy ez a helyzet hosszú távon fenntarthatatlan.

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke a kínai export európai növekedését szintén fenntarthatatlannak nevezte, és új uniós eszközöket ígért a túlzott függés csökkentésére. Az EU már eddig is alkalmazott dömpingellenes, szubvencióellenes és közbeszerzési eszközöket, most pedig olyan új megoldások is felmerülnek, amelyek a vállalatokat a beszállítói láncok kényszerű diverzifikációjára ösztönöznék.

A vita középpontjában az elektromos autók, az akkumulátorok, a napelemek, a vegyipar, az acélipar és a kritikus nyersanyagok állnak. Ezek nem mellékes ágazatok, hanem a következő ipari korszak alapjai. Ha Európa ezeken a területeken tartósan lemarad, akkor nem egyszerűen kereskedelmi hiányt halmoz fel, hanem saját ipari jövőjét veszítheti el.

Európa nemcsak Kínától fél, hanem saját öregedésétől is

A kínai exporttól való félelem azonban csak a felszín. A mélyebb probléma az, hogy Európa egyre kevésbé biztos saját versenyképességében. A Draghi-jelentés pontosan erre mutatott rá: az EU-t lassuló termelékenység, drága energia, demográfiai nyomás, töredezett tőkepiac, gyenge innovációs dinamika és hatalmas beruházási hiány terheli.

Mario Draghi jelentése szerint Európának évente 750–800 milliárd eurónyi többletberuházásra lenne szüksége ahhoz, hogy tartani tudja a lépést az Egyesült Államokkal és Kínával. Ez nem olyan probléma, amelyet vámokkal vagy árfolyamvitákkal meg lehet oldani.

Európa sokáig abból indult ki, hogy egyszerre maradhat szabályozói nagyhatalom, jóléti modell, zöld átállási éllovas és ipari centrum. Csakhogy közben az energiaárak megugrottak, az ipari beruházások lassultak, a startupok jelentős része inkább az amerikai piacra vágyik, a digitális óriások nem Európában nőttek fel, a bürokratikus terhek pedig sokszor éppen azokat a szereplőket fékezik, amelyekből új ipari bajnokok lehetnének.

Ebben a helyzetben Kína kényelmes bűnbakká válik: könnyebb a túlkapacitásról beszélni, mint beismerni, hogy Európa túl lassan ruház be, túl drágán termel és túl nehezen engedi felnőni saját innovatív vállalatait.

Németország már nem tudja a régi módon fékezni Brüsszelt

A mostani fordulat azért is fontos, mert Németország sokáig az EU Kína-politikájának pragmatikus fékezőereje volt. A német autóipar, gépipar és exportmodell erősen kötődött a kínai piachoz, ezért Berlin gyakran óvatosabban viszonyult a Brüsszelből vagy Párizsból érkező keményebb javaslatokhoz.

Ez a helyzet változik. A német ipar számára Kína már nemcsak felvevőpiac és beszállító, hanem versenytárs is. Az elektromos autók, akkumulátorok, gépipari megoldások és zöldtechnológiák területén Kína rendszerszintű kihívóvá vált. A régi képlet, amelyben Németország technológiát exportált, Kína pedig hatalmas felvevőpiacot jelentett, egyre kevésbé működik.

Merz megszólalása ezért nem tekinthető egyszerű retorikai fordulatnak. Inkább annak jele, hogy a német gazdasági pragmatizmus mögül is eltűnőben van az a magabiztosság, amely korábban fékezte az uniós kereskedelmi keménykedést. Berlin már nem biztos abban, hogy a régi exportmodell önmagában megvédi Németország ipari pozícióját.

A fékezés nem ugyanaz, mint a megújulás

Az EU most könnyen abba a hibába eshet, hogy a külső versenytárs megfékezését összekeveri a belső megújulással. Kína lassítása azonban önmagában nem teremt európai innovációt. Nem csökkenti az energiaárakat, nem egyszerűsíti az engedélyezést, nem mélyíti el a tőkepiacokat, nem teszi rugalmasabbá a munkaerőpiacot, nem hoz létre több kockázati tőkét, és nem változtat azon sem, hogy Európa sok területen túlszabályozza saját technológiai fejlődését.

A vámok, korlátozások és új kereskedelmi eszközök legfeljebb időt adhatnak. De az idő csak akkor ér valamit, ha közben valódi belső reform történik. Ha Európa a védőfalak mögött ugyanazt a lassú, drága és túlszabályozott gazdasági modellt tartja fenn, akkor csak elodázza a következő válságot.

A Plaza-akkord után Japán belassult, de a világgazdaság nem állt meg. Az Egyesült Államok ipari problémái sem szűntek meg automatikusan, a háttérben pedig felnőtt Kína. Most Európa úgy gondolhatja, hogy ha sikerül megfékezni Kínát, akkor megvédi saját ipari jövőjét. De ha közben nem oldja meg belső gondjait, néhány év múlva ugyanígy Indiával, Délkelet-Ázsiával vagy egy újabb feltörekvő ipari központtal szemben keresheti majd a védőfalakat.