– Jó napot kívánok, kanonok úr. Zavarhatjuk néhány percre?
– Parancsoljanak. Miről van szó? – nyitotta ki a parókia vaskos ajtajának kémlelőnyílását az atya.

Érthető volt a bizalmatlansága, hiszen – vélhetően – sokszor és sokan keresik fel olyan ügyekkel, problémákkal, amelyeket legjobb szándéka szerint sem tud, de talán nem is neki kell megoldani. Másrészt meg a mai világban, amikor a biztonság egy felértékelődött, de sérülékeny értékké formálódott, oda kell rá figyelni, hogy mikor, kinek nyitja meg az ajtót az ember. Egy verőfényes szombaton, dél körül járt az idő.

– Arról van szó kanonok úr – kezdtem mondandómat – hogy evangélikus gyülekezetünk azt találta ki, ősszel tartunk magunknak egy szabadtéri istentiszteletet. Ön egyházi ember, így nyilván nem nehéz belátnia a teológiai tartalmát annak, hogy több csoportban, más-más időpontban és helyszínről elinduló testvérek – ki-ki a fizikai állapotának, teljesítő képességének, korának megfelelő túra után – más-más irányból, de egy időben érkeznének meg az istentisztelet helyére. Az idősebbek egy könnyed erdei séta, a fiatalok egy tempós túra, a gyerekek meg vidám erdei szaladgálás után. Az érkezőket egyszerű ebéddel várják az előkészítők, akik egyébként azokat az időseket is kihozzák autóval, akiknek már nehezére esik egy rövid séta is. Hiszen nincs gyülekezet idősek nélkül. Így amikor végre mindenki összetalálkozik, a közös étkezés után lelkészünk a szabadban tart nekünk istentiszteletet. Nos, mindezt az önök kegytemploma előtti területen szeretnénk megtartani.

A kanonok úr összeráncolt homlokkal figyelt, hallgatta a beszédet. Látszott rajta, nem nagyon érti miről van szó.

– De a templom a katolikus egyház tulajdona! – szólalt meg végül.
– Persze, tudjuk, de nem is akarjuk kölcsönkéri, bemenni oda. Legfeljebb megnézni. Előtte, a réten tartanánk meg az istentiszteletet a szabad ég alatt.
– Az meg közterület, ahhoz nekünk nincs közünk – okvetetlenkedett ismét egy logikus felvetéssel.
– Ezt is tudjuk, s nem is azért jöttünk, hogy tisztázzuk a terület földhivatali tulajdonviszonyait – próbáltam oldottabbá tenni kicsit a beszélgetést. Egyszerűen csak szeretnénk bejelentkezni önöknél. Felvenni a kapcsolatot, s elmondani, hogy nem suttyomban, titokban, de legfőképpen nem önök ellenében szeretnénk idejönni, valamiféle ellenistentisztelettel.

Ekkor becsukódott a kisablak. Egymásra néztünk, de nem tartott sokáig a csönd. Kattant a zár s kinyílott az ajtó. Ott állt előttünk a kanonok úr, a szokásos papi civil ruházatban ősz szakállal, de már barátságosan mosolygott.

– Most már értem. Ennek semmi akadálya.
– Annál is inkább fontosnak tartottuk bejelentkezni, – tájékoztattam tovább – hogy tisztázzuk, nincs-e esetleg valamilyen rendezvényük abban az időpontban, amikor is zavarnánk egymást.

A kanonok úr egy picit elgondolkodott, majd megszólalt.

– Nem, abban az időpontban nincs se zarándoklat, se körmenet, se búcsú. A rendes hétvégi mise van, de az meg véget ér, mire odaérnek. Várjanak, megadom a gondnok úr telefonszámát. Hívják fel és egyeztessenek vele, mert akkor kinyitjuk a kaput és wc-re, kezet mosni be tudnak jönni hozzánk.
– Nagyon köszönjük, ez igazán kedves. Természetesen előtte majd még jelentkezünk, pontosítunk. Erős vár a mi Istenünk és Dicsértessék a Jézus Krisztus!
– Mindörökké, ámen – köszönt el kanonok úr is.

Mi sarkon fordultunk és elindultunk. Hosszasan nézhetett utánunk, talán elmerengett, hogy miféle szerzetek lehetnek ezek a jóemberek, de már távolabb jártunk, amikor hallottuk, hogy végül kattan a zár és elfordítja benne a kulcsot.

Azt hiszem, nagyon kicsiben, de ott és akkor néhány pillanatra megvalósult az ökumené.

Gyarmati Gábor

Ezt a cikket egy védőtársunk írta. Amennyiben Ön is szeretne a témáinkhoz (életvédelem; családvédelem; biztonság; nemzeti hagyomány és kultúra; valamint vallás és keresztény értékek) kapcsolódni, küldje el írását (vagy írásait) az [email protected] e-mail címre.

Kiemelt képünk illusztráció. Forrás: Pixabay