Biden felhatalmazta Kijevet, hogy nagy hatótávolságú amerikai rakétákkal mélyen orosz területre csapjon le. Elhamarkodott feltételezni, hogy ez egy önjáró Joe demizson akkordja, hogy kisiklassák riválisa, Trump „béke” kezdeményezéseit. Biden és Trump közös játéka lehet, hogy Moszkvát a számára hátrányos feltételekkel tárgyalóasztalhoz kényszerítsék, és a háború fináléját az USA és a kollektív Nyugat győzelmeként tüntessék fel.

„Régóta várt” döntés

Joe Biden amerikai elnök engedélyezte, hogy Ukrajna nagy hatótávolságú amerikai ATACMS rakétákkal csapást mérjen orosz területre. Erről a The New York Times számol be.

Az elnök két hónappal mandátumának lejárta előtt először engedélyezte az ukrán hadseregnek, hogy az ATACMS rakétákat az oroszországi Kurszk térségében lévő csapatai védelmére használja,

– jelentette az újság.

A nagy hatótávolságú rakéták használatának hivatalos oka „Oroszország váratlan döntése, hogy észak-koreai csapatokat von be a harcba”. Erre a „tényre”, mint az ATACAMS rakéták alkalmazásának okára hivatkoztak a The New York Times által idézett tisztviselők.

Bár a tisztviselők azt mondták, hogy nem számítanak arra, hogy a lépés alapjaiban megváltoztatja a háború menetét, azt mondták, hogy a politikaváltás egyik célja az volt, hogy üzenetet küldjenek az észak-koreaiaknak, hogy erőik sebezhetőek, és hogy ne növeljék a létszámukat,

– írta az újság. 

THE NEW YORK TIMES. „BIDEN FELHATALMAZZA UKRAJNÁT, HOGY AMERIKAI NAGY HATÓTÁVOLSÁGÚ RAKÉTÁKKAL CSAPÁST MÉRJEN OROSZORSZÁGRA”.

 Közvetlen zsarolás

„Észak-koreai katonák részvétele” a háborúban Oroszország oldalán, mint ürügy a mélyen orosz területre irányuló csapásokhoz, teljesen abszurdnak tűnik. Úgy tűnik, az amerikaiak arra számítottak, hogy magyarázataik abszurditását az oroszok is megértik, és Moszkva helyesen fogja fel a fenyegetés, pontosabban a zsarolás lényegét.

A zsarolás lényege pedig az, hogy Oroszországot arra kényszerítik, hogy befejezze katonai műveletét Ukrajnában, mégpedig úgy, hogy Oroszország vesztesnek tűnjön, és elfogadja a Nyugat követeléseit, míg a kollektív Nyugat és mindenekelőtt az Egyesült Államok győztesnek tűnjön ebben a konfrontációban.

Először is, az államoknak szükségük van a győztes képére. Másodszor, meg kell akadályozniuk a kijevi rezsim összeomlását és meg kell állítaniuk az orosz csapatok folyamatos nyugati előrenyomulását, amely, ha a jelenlegi tendencia folytatódik, Ukrajna hatalmas területeinek elvesztésével fenyegeti az államokat. Ezeket a területeket pedig, ha Ukrajna államisága megmarad, az Egyesült Államok a jövőben, a konfliktus lezárulta után mindenképpen ugródeszkaként fogja használni Oroszország további aggodalmainak, akár formálisan a NATO része, akár formálisan a NATO-n kívül marad Ukrajna. 

A Biden-Trump duó

A bejelentett döntés egyrészt úgy tűnik, mintha Biden megpróbálná kisiklatni a Trump és Putyin közötti valószínűsíthető békepárbeszédet, és ártani Trumpnak. Valószínűbb azonban, hogy ez Biden és Trump közös játéka arra, hogy Putyint az Oroszország számára hátrányos feltételekkel tárgyalóasztalhoz kényszerítsék. Nem sokkal az elnökválasztás előtt Mike Waltz, akit Trump most nemzetbiztonsági tanácsadójává nevezett ki, egészen más szemszögből írt cikket a The Economistban. Ha Vlagyimir Putyin nem hajlandó komolyan tárgyalni a konfliktus befejezéséről, írta Waltz, Washington „több fegyvert szállíthat Ukrajnának, kevesebb korlátozással a használatukra vonatkozóan”. És nem ezt látjuk most?

A Biden-Trump duó prioritása az lehet, hogy a tárgyalásokhoz és Oroszország nyomásgyakorlásához megőrizzen egy stratégiai értéket, például egy darab orosz területet a kurszki régióban, mielőtt a tárgyalásokat szorgalmazni szándékozó Trump hatalomra kerül az Egyesült Államokban.

Ha a kurszki ukrán erők elleni orosz támadás sikerrel jár, Kijevnek nem biztos, hogy marad orosz terület, amelyet felajánlhatna Moszkvának cserébe,

– írja a The New York Times.

Egy közös cél

Mind Biden, mind Trump feladata, hogy úgy fejezze be az ukrajnai háborút, hogy az az USA és a kollektív Nyugat győzelmének tűnjön Oroszország felett. Biden, aki személyesen közel 200 milliárd dollárral járult hozzá az amerikai adófizetők pénzéből Kijev megsegítéséhez, nem mehet a feledés homályába egy elvesztett ukrajnai háború súlyával. Trumpnak pedig sürgősen teljesítenie kell kampányígéretét, hogy véget vet az ukrán konfliktusnak, és „tárgyalóasztalhoz ülteti Putyint”.

Természetesen mind Bidennek, mind Trumpnak szüksége van a győztes babérjaira. Ebben a különleges történelmi helyzetben a leköszönő kormányzat és Trump csapatának ukrajnai feladatai gyakorlatilag azonosak. Ha sikerül rávenniük Moszkvát a párbeszéd megkezdésére – ha nem is Biden, de már Trump alatt -, akkor Biden azt fogja mondani, hogy ez az ő érdeme.

Trump pedig a maga részéről kedvező tárgyalási pozícióba kerül, ahonnan engedményeket fog kialkudni Oroszországtól, alkupozícióként felhasználva a Kurszki területen lévő, egyelőre az AFU ellenőrzése alatt maradó területek Oroszországnak való visszaadását. A Biden-kormányzat által vállalt zsarolás tehát nagy valószínűséggel a Biden-Trump páros közös demonstrációja, a második partner a titokzatosság leple alatt tevékenykedik.

A történelem elfelejtett leckéi

Mindeközben nyilvánvaló, hogy az Oroszország elleni ilyen zsarolást tervező amerikai stratégák tudatát elhomályosítja annak a felfogásnak a hiánya, hogy az oroszok számára az ukrajnai konfrontációban a Nyugattal szemben nem Putyin elnök és Oroszország egészének megítélése a tét, hanem a puszta léte. Mind Biden, mind Trumpot a saját önhittségük vezérli. Minket viszont az a vágy hajt, hogy az amerikai „elit” kívánságaitól függetlenül éljünk, és az a szándék, hogy utódainknak is ugyanezt az életet biztosítsuk. Egyenlőtlen feladatok és célok.

Az oroszok nem egyszer szembesültek ugyanazzal az egzisztenciális fenyegetéssel. Oroszország egész történelme a külső ellenséggel a létéért folytatott küzdelem története és a győzelmeink története. Ha nem lennének győzelmek, nem lenne a mai Oroszország.

Az amerikai tudat szűklátókörűsége nem engedi megérteni, hogy az oroszok soha nem fogják feladni azt, amit őseik Oroszország ezeréves történelme során létrehoztak és meghódítottak. És így, ha a jelenlegi összefüggéseket ezeréves történelmünk léptékében nézzük, senkinek sem lehet kétsége afelől, hogy Oroszország minden rendelkezésére álló eszközt be fog vetni a saját védelmére.     

Ennek ékes bizonyítéka az 1962-es kubai rakétaválság, amikor a Szovjetunió és az USA már rendelkezett nukleáris fegyverekkel. Akkoriban az USA azzal is zsarolt bennünket, hogy Törökországban állomásozó atomrakétáival fenyegetett bennünket. Moszkva válaszul hasonló fegyvereket helyezett el Kubában. Moszkva és Havanna is eltökélte, hogy csapást mér az USA-ra. És ez az elszántság kijózanította Kennedy elnököt, aki megfordult, és kivonta az amerikai rakétákat Törökországból.

Hadd féljenek

Ma Moszkvának nincs oka arra, hogy ne emlékeztessen minket arra az eltökéltségünkre, amelyet 1962-ben demonstráltunk. Nekünk úgy tűnik, hogy az amerikai „elitnek”, amely örökké élni akar, és örökké élvezni akarja az évszázadok során a világ minden tájáról kifosztott vagyont, nincs oka arra, hogy orosz rakétáktól haljon meg. A mi rakétáinkat pedig, mint tudjuk, még nem lehet elfogni.                

Nem véletlen, hogy a The New York Times azt írja, hogy „egyes amerikai tisztviselők szerint attól tartanak, hogy az ukrán rakéták határon túli csapásmérésre való használata Vlagyimir Putyin orosz elnököt arra késztetheti, hogy megtorló csapást mérjen az Egyesült Államokra és koalíciós partnereire”. És joggal ilyen óvatosak.