Közép-Európa – akarja vagy sem, tetszik vagy nem – történelmi felelősséggel tartozik a nukleáris világháború kirobbantásának megakadályozásáért. Ez az állítás nem légből kapott és nem valamiféle szerepzavarból származó vízió. A formálisan orosz–ukrán háború, más megközelítésben NATO–orosz regionális katonai összecsapás, amely tulajdonképpen amerikai–orosz nagyhatalmi küzdelem, immár olyan szakasz felé közelít Ukrajna földjén, mely felülírja az európai és világbéke megtartásának esélyét. Arról van szó, hogy Ukrajna az eddigieknél nagyságrendekkel több katonai felszereléssel, fegyverrel számolhat, ha 11 ország – miként deklarálták – küld számára újabb harceszközöket. Az elmúlt egy évben is folyamatosan érkeztek fegyverszállítmányok ukrán földre, a fenti elképzelés azonban stratégiai váltást jelentene. Mindenekelőtt lényeges eltérés, hogy a német, francia, angol és főként amerikai beszállítók mellett a küldők között olyan országok is intenzív szerepet vállaltak, mint Svédország vagy Dánia. A látványos paradigmaváltás ezzel együtt akkor történik, ha a lengyel és a baltikumi harci kürtök hangzavarában cseh és szlovák fegyverek is útnak indulnának Ukrajnába, ahogy kormányaik bejelentették.

Értjük ezt?! Közép-Európa, mely a leginkább veszélyeztetett egy kiterjesztett, tömegpusztító eszközökkel megvívott potenciális orosz támadás esetén, beszáll a konkrét fegyveres konflik­tusba. Teszi ezt a józan ész ellenére. A lengyel politikai vezetés – nem a lengyel nép – feladja országa stratégiai védelmét napi politikai érdekből? Azt hiszik Varsóban, Prágában és Pozsonyban, hogy Amerika elvtelen szolgálata a jövőjük záloga? Képtelenség lenne belátni több száz év történelmi példáiból, hogy a kis nemzetek ágyútöltelékké válnak, ha befurakodnak a nagyhatalmak háborús játszmáiba? Az nem meglepő, hogy a lengyel ego elégedett az orosz veszteségek látványától. 

És persze az orosz gáz és olaj elleni embargó is jól jött Varsónak, hisz így a lengyel szénbányák kincse felértékelődik az energiahordozók világpiacán. Az sem megfejthetetlen rejtvény, hogy a cseh és szlovák kormány azt teszi, amit Washingtonból mondanak/utasítanak nekik. 

Ugyanakkor Közép-Európa pusztulását készítik elő, ha fegyverrel szállnak szembe az orosz katonai erővel. Egyben eltüntetik a védelmi ernyőt a többi közép- és kelet-európai ország, így Magyarország fölül is.

Természetes formájában Közép-Európa korridor a két nagyhatalmi rendszer között, pufferzónát alkotva. Az elmúlt harminc évben úgy tűnt, a régióban található országok vezető politikusai jól látták és értették, mit tehetnek, és persze érzékelték a korlátokat és a kockázatokat is. 2023-ra lefordítva mindez azt jelenti, tevőlegesen nem vehetnek részt olyan összecsapásban, melynek eszkalációja országaik biztonságát konkrétan veszélyeztetné. Ilyen élethelyzet volt az 1990-es években, amikor amerikai harci gépek bombázták Belgrádot, és nyugati doktrína szerint darabolták fel Szerbiát. Közép-Európa – a nyugat-európai nemzetekkel együtt – szótlanul tűrte, és önvédelemtől vezérelve nem szállt szembe a támadó Egyesült Államokkal. Még arra sem vetemedett egyik ország sem, hogy fegyvert szállítson a megtámadott Szerbiának. Amennyiben akkor és ott a többiekkel együtt mi, magyarok is képesek voltunk higgadtan, visszafogottan viselkedni, akkor most mire ez a nagy harci kedv, tisztelt lengyel, baltikumi, cseh és szlovák politika?

Nincs kizárva, hogy bekövetkezhet a világégés akkor is, ha Európa ezen régiója semleges marad. A lényeg viszont: csak az kényszeríti támadóállásba az orosz nukleáris rakétákat, ha Oroszország nem képes hagyományos fegyverekkel tartani a frontot az Ukrajnától visszaszerzett orosz területeken. Az ukránoknak küldendő több és hatékonyabb fegyver ­nyilvánvalóan nem a békét, hanem a konfliktus fokozását vetíti előre. 

Ráadásul Ukrajna leépülésének nem Moszkva az egyedüli kiváltó oka. Ebben Németországnak oroszlánrésze van. No nem a néhány rozsdának indult német páncélos harcjármű ukrán csatatérre vonszolásáról van szó, hanem arról, hogy „importálják” az ukrán munkaerőt. Mára látványossá vált a folyamat, hisz az Ukrajnából távozók nagy része nem az oroszok elől menekül – jóllehet ágyútöltelék sem kívánna lenni –, hanem az élhetőbb élet reményeként tekint a befogadó Németországra. Berlin urai néhány éve még az illegális bevándorlással érkezőktől remélték a munkaerőkérdés megoldását. Mára viszont kiderült, az illegálisan érkező ázsiai és afrikai inváziós sereg hódítani, nem pedig integrálódni érkezett Európa országaiba. Ezzel szemben az euró­pai identitású ukrán munkavállalók célja a minél gyorsabb beilleszkedés és végleges letelepedés a német vagy más nyugat-európai munkaerőpiacon. 

De mi köze ehhez Közép-Európa országainak? Nem sok, mert a lengyel, cseh, szlovák vagy magyar külföldön munkát keresőket továbbra is éppoly szívesen fogadják Ausztriától Németországon át egészen a Brit-szigetekig, ahogy eddig. 

A hazánkat is magába foglaló európai terület szerepe egészen más a nukleáris világháború kirobbantásának megakadályozásában. Együtt képesek lehetünk megóvni Európát a kiterjesztett háborútól, ha Magyarországhoz hasonlóan a térségből senki nem szállít egyik félnek sem fegyvert, miként annak idején Szerbia esetében. 

A még hatékonyabb ellenállás a háborús héják akaratával szemben az lehet, ha Közép-Európa – a Balti-tengertől a Balkánig – nem engedi át területén a Nyugatról érkező fegyvereket. Ezzel ugyanis azonnal tűzszünet jönne létre, és megkezdődne a végleges békét előkészítő, nemzetközi felügyelet mellett zajló tárgyalás a ma harcoló felek között. Az érintett országok összefogásával és eltökéltségével az atomháború veszélye belátható időre lekerülhetne a napirendről. 
Nem kell félni attól, hogy Washingtonból nézve e számukra barátságtalan lépés országaink ellen indítaná a NATO hadait, mivel a NATO – állítólag – mi magunk vagyunk, és nem az Egyesült Államok fegyvergyárainak érdeke.

A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke

Forrás:Magyar Nemzet