Isten azt mondta: vége van. Nincs több igazság, amíg vannak, akik végig hazudják az életüket. Vége van. Nincs itt semmi látnivaló. Nincs több kifordítható, csúsztatható, átfesthető. Aztán Isten haragja csillapodott és azt mondta: ha én vagyok az Élet az Út és az Igazság, akkor az igazság nem szűnhet meg, mert magamat nem számolhatom föl. De mit mondott erre az ember?

Embere válogatta. Voltak, akik rájöttek, hogy kell lennie a zűrzavaros világban egy végső igazságnak, így hát belekezdtek a keresésébe. Sikeresek voltak, ezért nehéz sors várt rájuk. Isten ugyanis az igazságok megtalálóit meg is bízta az igazság hirdetésével. Először örvendetes feladatnak tűnt. Ingyen kapták, ingyen adták tovább. De amikor a valóság szövetének örök szaggatói rájöttek, hogy sormintakészítőkkel van dolguk, hogy rendszer van az igazságkeresők mondandójában, akkor ellenük fordultak. Nem volt többé becsülete a prófétának saját hazájában. A prófétákat üldözték, sokat közülük meg is öltek. Isten látta, hogy mindez nem jó. És lett reggel és este valahányszázezredik nap. Igen: nem. Nem becsülték meg a küldötteket. Végül Isten Fia jött, hogy helyreállítsa Isten országát és az Ő igazságát. Meghalt, eltemették, harmadnapra föltámadt, majd fölment a mennybe és elküldte az Igazság finom hálójának aranykezű foltozóját. Elküldte az Atya és a Fiú leszármazottját, minden megkeresztelt fogadott prókátorát. És mégis ment a ferdítés szünet nélkül. Mert a Prókátor nem vette volna a Lelkére, ha nem lett volna emberi szabadság. És a lusták nem maradtak tétlenül. Igaz, nem csak lusták voltak, de irigyek is.

Tehát, akik lusták, irigyek és gyávák voltak, rájöttek, hogy el kell hitetni az emberekkel, hogy nem az igazságot, hanem a társat kell keresni az életben. Jóknak élettársat, maguknak tettestársat. És mi történt? Aki keres, azt hamar megtalálja a nála okosabb. Mert az őket megtaláló, tudta, hogy hol fogják őt keresni. Keresték a söntésben és a biztonságos belövő szobákban, keresték szövetségesüket az irigyek-lusták-gyávák a bordélyban és a kaszinókban, és keresték a török Riviéra egyik luxusszállójában is. És az ilyen tettestársat kereső emberekre tettestárs rá is talált. Ő, aki az összes matematikust és gojátékost és a köztársasági elnöki poszt gondolatával eljátszót sakk nagymestert egy szellemként kenterbe veri. Na, ő is átadta a tudását. Egyetlen mondat volt: minden vicc minden újszülöttnek új. Nem kellenek új gondolatok. Nem kellenek új trükkök, nem kellenek új hazugságok. Csak a régieket kell újra csomagolni. Egyet kell, tehát elérni: a fiatalokat. Egyet kell elhitetni velük: nincsenek bölcsek, de ha mégis vannak, azok nem a szüleik vagy a nagyszüleik, de ha mégis ők, akkor sem szeretik se a gyerekeiket, se az unokáikat. Ezért joguk van a fiataloknak az idősek tévéin átállítani a csatornák sorrendjét. Joguk van koncertekre járni, ahol korlátlan mértékben folyik az áram, de csak akkor nő a társadalmi feszültség, ha korlátozott a droghoz jutás. De mi lesz, ha a szél elfújta az utolsó dalt és a zongora félig porban áll?

Akkor fölébred és fölemeli fejét a saját okádékából a fiatal és meglát egy gyönyörű felhőt az égen. Aztán sírva fakad. Az a felhő épp olyan, mint amilyet akkor látott, amikor édesapjával papírsárkányt eregettek. Aztán arra gondol, hogy ott, az egyetemen a mindenkinél egyenlőbb disznók moslék szellemi táplálékából is mindig csak a legalját kapja. És akkor a minden családi bölcsességet eltékozló ifjú föltápászkodik, nagy levegőt vesz, és elfordul a kijárat felé. Elindul-e?

Írta: Rákóczi Piroska