A természet, ez a szenvedélyes, titokzatos, örök varázsló minden évben tükröt tart elénk és az elmúlásra emlékeztet. Október végén a zodiákus nyolcadik csillagjegye elhozza a nagy átalakulást, a Skorpió megint aláhúzza az évkörben, amit magunktól is tudunk, de itt, a nyugati világban igyekszünk tagadni: egyszer meghalunk. A létet a megsemmisüléstől elválasztó határ homályos, bizonytalan, de mégis felemelő. Az élővilág az anyaföld ölébe, téli szendergésbe, vagy tetszhalott állapotba dermed, hogy biztonságban megőrizhesse, eldajkálhassa a jövendő tavasz csíráit. A búcsú fent, a beteljesülés végén, a halál küszöbén még egyszer utoljára színpompás, pazarló, és teljes, mint az élet. Az őszi lombok izzása semmihez sem hasonlítható, annyira gyönyörű, hogy látványától még a kövek is mosolyra fakadnak. Mi is megindulunk halottjaink felé, ilyentájt csendes áradat közelít a sírkertekbe, hogy virágcsokrokkal és a mécsesek világító lángjával tegyen hitet amellett, hogy a hiány az élet elévülhetetlen része. November elsején az üdvözült lelkekért imádkozunk és ünnepeljük Mindenszenteket, másnap az elhunytakra emlékezünk és ez lehet az a néhány meghitt óra, amikor beláthatjuk, hogy az élet és a halál nem egymás ellenségei, inkább szövetségesek.
Megszületünk és meghalunk. Az út göröngyös, tele van buktatókkal, de a halál maga a föltétlen bizonyosság. Költők, írók fejtegetik ezer évek óta a titkot, nekem ilyenkor mindig szeretett barátom, rádiós munkatársam, Szabó Éva sorai jutnak eszembe: „a csellóbarnán kanyargó út mentén füzek fésülködnek, vajon hány még a nyár a fák alatt?” Ő már tudja, hiszen átlépett az égi kapun, mi nem, csak azt, hogy semmi sem örök idelent. Láncszemek vagyunk, összekötjük a „múlt öntudatát és a jövő akarását”, az idő, a testben hátralévő viszont nem a mi dolgunk. Hiszek abban, hogy mindenki beteljesíti sorsát, még akkor is, ha rövidre szabják a mindenséget mozgató erők, csak az itt maradók fájdalma kegyetlenebb, ha az égi kapu váratlanul nyílik.
A gyász is az élet része, nem lehet szabadulni tőle, még akkor sem, ha mai modern kultúránkban kiszervezzük a halált az egészségügybe. Kórházakból jön a telefon sokszor, hogy a szeretett hozzátartozó eltávozott, ma már nem virrasztunk otthon, nincs gyászruha, halotti tor, siratóasszonyok sem jönnek a fájdalom oldására. Ezért aztán manapság szükség van gyászkísérő szakemberre, aki pótolni igyekszik a közösség támogatását, a kollektív kötődés erős szövetét. Krisztu Gábor reflektív addiktológus felteszi a kérdést: meddig tart a feldolgozás, a gyógyulás, esetleg a fájdalom megmarad-e az életünk betegesen meghatározó részének? Azt is mondja, hogy a lesújtottság nem egyenes vonalú folyamat, nem vezetnek egyforma lépcsőfokok a megbékéléshez. A gyász, a maga nemében színes érzelmi állapot, lehet benne bűntudat, félelem, üresség, sőt, olykor érzéketlenség, vagy nehéz életfolyamat, hosszú ápolás után akár megkönnyebbülés is. A feloldozás nem egyenlő a felejtéssel, sőt, a fájdalom is képes lélekben építeni a magára maradottat. Súlyos veszteség esetén, néha csorbulhat a biztonságérzet, az önmagunkról, a világról alkotott kép is. Ez magyarázatot adhat arra, hogy ilyenkor miért léphet fel szorongás, ingerlékenység, vagy koncentrációs zavar.
A hiány, a csapás érzése, a reá adott válasz ma sem más, mint régen, személyes feladat, de a körülményeink alapvetően megváltoztak. Eltűntek a szigorúan szabályozott keretek, a nyugatiasan modern ember azt gondolja, hogy a technika fejlődésével minden elfedhető. A halál csak hiba, lassan ez is kijavítható lesz, de valójában félelem rejtőzik mögötte. Mélyreható átrendeződés zajlik körülöttünk, a globális változás befolyásolja az egyén biológiai természetét, életmódját, erkölcsi magatartását. A növekvő idegesség egyre dagad, a veszteség feldolgozásához azonban visszafogottság, lassulás szükséges, meg szembenézés azzal, hogy vannak dolgok, amiket már soha többé nem lehet kijavítani, megváltoztatni.
Kár érte, mert amikor megszülettünk, arra is meghívást kaptunk, hogy szépen, komótosan ballagjunk a teljesség felé. El nem érhetjük, de az út maga lehet a reményteli, boldog törekvés. Belefér az élet dicsérete, a közösség szolgálata, a törekvés a jóra, a vágyak lecsendesítése, vagy akár az illedelmes öregség is, tele átadni való ismeretekkel. Istentől kölcsönkaptuk a világot, tereljük hát magunkat a fény irányába, az ösvény is ígéretes odafelé. Bizonyosság nincs, Jézuson kívül, a halálból még senki sem jött vissza, de érdemes igazgyöngyöket gyűjteni a lelkekben. De csakis ott, hiszen a földi batyu kincseit le kell tennünk, nem cipelhetjük, azok itt porladnak majd a rögök között. Ez a zaklatott világ persze nem kíváncsi a tudásra, de a költők mégis megfogalmazzák helyettünk. Ők túllátnak az élet őszének nehézségein, sőt, meglátják azt is, amit kizárólag ilyenkor birtokolhatunk.
„Húzza földre gyümölcse az ágat,
tanulom az alázatosságot.
Talpig díszben pompáztam tavaszkor,
recsegek a dús tapasztalattól.”
Így összegez Illyés Gyula Szüret felé versében és biztosak lehetünk abban, hogy az emberi élet eredményeinek betakarítására is gondolt. Szinte minden történeti kor fontosnak tartotta az elmélkedést a halálról, Seneca, vagy Szent Benedek ezt napi gyakorisággal ajánlotta. Gondoljuk végig és ne féljünk tőle. Az elmúlás tudata ad középpontot az életnek, alázatra tanít és arra, hogy súlya van minden napunknak, semmi sem elodázható. ”A halál az emberiség közös krédója volt, és a jelenkori nyugati világot leszámítva ma is az”-mondja a teológus Welczenbach Balázs és hozzáteszi: „a halálra való emlékezés nem halálkultusz, hanem az élet iskolája”. Tanulni lehet az elmúlást is, Gyökössy Endre, a néhai legendás református lelkész is erre buzdít bennünket, egy csepp iróniával. Bátrak iránytűnek is használhatják:
„Az Atya a tenyéren tart minket. A halállal áttesz bennünket a másik tenyerébe – ennyi az egész.”
Írta:
Kiss Gyöngyi
