Richard Wagner azonos című háromfelvonásos operája, a négy műből álló operasorozat, A Nibelung gyűrűje utolsó, negyedik darabja. Két év múlva lesz bayreuthi ősbemutatójának 150. évfordulója. Olcsó poén lenne azon élcelődni, hogy a jeles alkalmat vajon milyen körülmények közt tudja majd a műértő közönség ünnepelni, ha lesz még olyan. Egyáltalán lesz-e olyan állapotban Németország és vele együtt az egész világ, hogy az operával egyidős Bayreuthi Ünnepi Játékokat azon a nyáron is meg tudják majd rendezni? Vajon az LMBTQ-közösségek érzékenységét mennyire fogja bántani a Nibelung-éneken alapuló Wagner-művek számukra nyilván antipatikus, hiperbonyolult szimbólumrendszere? Lesz-e terrorveszély, zaklatják-e a migránsok majd a rendezvényre érkező hölgyvendégeket, esetleg késes támadások formájában adnak-e hangot nemtetszésüknek? Felháborodnak-e az iszlám alapvetéseit teljességgel figyelmen kívül hagyó rendezvény miatt, és zavarja-e majd a müezzin igazhitűeket imára hívó éneke a három norna, Erda ősanyagból fogant lányainak áriáját, miközben a sors és a végzet fonalát szövik?

A talán kissé hatásvadásznak tűnő bevezetés után viszont az a jó hírem van, hogy úgy tűnik, megúsztuk. Az istenek alkonya következik, s vele a nyugati hegemóniára tervezett nagy újraindítás (Great Reset) érdeklődés hiányában, legalábbis egyelőre, elmarad. E merésznek tűnő prognózist a tendenciák támasztják alá. Azok a folyamatok, melyek oda vezettek 2024 derekára, hogy a globalista elit súlyos sebeket kapott és kap folyamatosan a világ társadalmainak azon részétől, akik egyelőre jobbára különféle választásokon még viszonylag tiszta körülmények közt képesek kifejteni véleményüket.

Szűkebb pátriánkban, Európában, az uniós választások eredményei tektonikus mozgásokat idéztek elő a meghatározó államokban. Franciaországban Macron 19-re lapot kért, előrehozott választásokat írt ki, melynek már első fordulója sem a tervei szerint alakultak, és akármi lesz a végeredmény, saját hatalmát sikerült alaposan megingatnia. Angliában, amely már nem tagja ugyan az EU-nak, de a kontinens meghatározó hatalma maradt, Rishi Sunak miniszterelnöknek – aki származását tekintve leginkább kompatibilis a globális berendezkedés szándékaival – sikerült totálisan leépítenie a klasszikus brit pártrendszer zászlóshajóját, a Konzervatív Pártot, melynek támogatói már ott kopogtatnak a patrióta és szuverenista elvek mentén szerveződő Nigel Farage Reform Pártja körül.

Németországban is elsöpörheti a globális/amerikai zsoldban álló kormánykoalíciót az az AFD, amelyet jó német hagyományok szerint adminisztratív és titkosszolgálati módszerekkel, valamint korunkban egyre divatosabb, utcai agressziók segítségével próbálnak eltörölni a föld színéről is, de a politikai hadszíntérről mindenképpen. A nagy igyekezetnek meg is lett az eredménye, hiszen a volt NDK területén a fősodor által rendszerszinten lenácizott AFD a legnépszerűbb politikai alakulat, nyugaton pedig a CDU/CSU sarkában „masírozik” közvetlenül. Sorolhatnánk még az eu-s tagállamok további példáit, de maradva a tendenciáknál, az azért jól kivehető, hogy a közeli jövő leginkább trendi politikai kurzusa a szuverenizmus lesz. Mínuszos hír volt, de a kedvező tendenciába nagyon is beleillik, hogy Klaus Schwab távozik a WEF (Világgazdasági Fórum) éléről. Ő volt a globalisták egyik legfőbb ideológusa, a Great Reset ötletgazdája, az új háttérhatalmi rend legfőbb megvalósítója, kommunikátora. Nem derült ki, hogy önszántából távozik-e, vagy gazdái elégelték meg kudarcait, lelépése igazi vezéráldozat a világpolitika sakktábláján.

Ne menjünk el szó nélkül a lapzártánk idején alakuló új, szuverenista – mainstream szerint „széljobb” – európai parlamenti formáció mellett. A magyar miniszterelnök óriási fába vágta a fejszéjét – ahogy szokta – azzal, hogy megpróbálja egyesíteni a szuverén erőket, akik egyelőre gyanakodva méregetik egymást, megosztottak, néha durcás kisgyerekként viselkednek. Ha sikerül, ezzel lehet majd ellensúlyozni a globalista befolyást az Unióban. Ehhez persze az egók háttérbe szorítása is szükséges, meg nagyfokú belátási és empatikus képesség. Orbán Viktor a lehetőségtől láthatóan új erőre kapott. Friss, határozott, energikus képet fest magáról, ügyesen használja ki az uniós elnökség adta intézményi kereteket, miszerint nem a 10 milliós kis Magyarország miniszterelnökeként, hanem az EU soros elnökeként szólal meg, nyilatkozik, tárgyal. Ez a kommunikációs platformokon is óriási lépéselőny, mivel legitimációja miatt a mainstream média is fogcsikorgatva kénytelen napi szinten leírni a nevét a szokásos negatív klisék nélkül is. Hülyén venné ki magát, hogy minden „demokratikus világok legdemokratikusabbját”, az Európai Uniót egy „diktátor” irányítja. Mindez olyan ütés a kézivezérelt, globalista intézményrendszer számára, hogy már válságstábok alakultak, magukat agytrösztöknek képzelő csoportocskák, elemző műhelyek rettegnek szakmányban az új idők szeleitől.

Ide kívánkozik az Egyesült Államok jelenlegi állapota, amely a választásokhoz közeledve egyre inkább bohózatba fullad. A világ vezető hatalmának olyan elnöke van, aki most már mindenki számára világos módon nincs tisztában a körülötte lévő világgal, talán a családtagjait még megismeri, de a földrészeket és az azokon zajló eseményeket gyakorta téveszti el. Az ilyenkor szokásos elnökjelölti vitán olyan súlyosan és látványosan hasalt el (szokásától eltérően most csak képletesen) Trump ellenében, hogy még az őt támogató demokrata politikusok, üzletemberek és mainstream sajtó is fejét fogva könyörög a visszalépéséért. Szerencsére nincs baj, mert a családja kiáll Biden mellett. A First Lady és a botrányt botrányra halmozó tékozló fiú, Hunter – akinek jó eséllyel azon múlik, hogy börtönben, vagy szabadon tölti élete hátralevő részét, hogy apja marad-e a főnök -, ők erélyesen és következetesen kiállnak minden idők legszerényebb képességű és legrosszabb mentális állapotú amerikai elnöke mellett. Ha így marad, akkor még a borítékolható választási csalások és a kontinens délebbi feléről importált migránsok milliói (akik nem mellesleg már egyes államokban kapják a szavazásra jogosító státuszt és a vele járó ID cardot) sem mentik meg az Egyesült Államok történetének legkártékonyabb demokrata klánjait (Obama, Clinton, Biden, stb.) a bukástól. Ez persze a világ többi része számára maga lenne az üdvözülés.

Az intézményesülő szuverenizmus mellett erősödnek azok a magukat patrióta mozgalmaknak aposztrofáló, társadalmi önszerveződések, amelyek olyan, ma még radikálisnak, szélsőségesnek feltüntethető célokat fogalmaznak meg, mint pl. a „remigráció”. Ezek a mozgalmak létrejöttükkel, létezésükkel jól alátámasztják a politikai mozgásokat és erősítik a szükséges tömegbázisok létrejöttét.

Az istenek alkonya, ha nem is a wagneri vagy germán mitológiai értelemben, de napjaink realitásai közé sorolható. A tisztító tűztől, az újjászületéstől nekünk nincs okunk félni. Keletről pedig egyelőre barátságos szelek fújnak. Ők már lerázták magukról a pökhendi, nagyképű, kioktató, önelégült, kis nyugati globalista „istenkék” igáját, ezért szimpátiával vegyes érdeklődéssel figyelik küzdelmünket. Most rajtunk a sor.

 Hajda Iván
Főszerkesztő