Nemrégiben egy muszlim férfi 2023. szeptember 22-én menedéket kért Ausztriában azzal az indokkal, hogy feleségével és gyermekeivel együtt jobb munkalehetőséget keres, és fél az oroszországi katonai szolgálattól. A kérelmét tavaly áprilisban elutasították, mire ő fellebbezést nyújtott be, és a bécsi szövetségi közigazgatási bíróságon már arra hivatkozott, hogy a homoszexualitása miatt a hazájában diszkriminációnak, megbélyegzésnek és fizikai erőszaknak volt kitéve.

Ennek a hatására a kérelmét jóváhagyták, ő pedig ezután családegyesítés címén igényt formált arra, hogy a rokonai is menekültstátuszt kapjanak. Az eset ugyanis nem egyedi, egyesek véleménye szerint a férfi “menet közben” eszmélhetett rá a „másságára”, illetve arra, hogy a „meleg kártya” egy igazi Jolly Joker az esetében.

Ennek a történetnek magyar gyökerei vannak: 2015-ben egy nigériai férfi a homoszexualitására hivatkozva folyamodott menekültstátuszért Hazánkban, de megbukott a pszichológiai teszten. Kérelmét így elutasították, a Helsinki Bizottság azonban a szárnyai alá vette.

A fellebbviteli eljárás során a szervezet elérte, hogy egy szegedi bíró felfüggessze az eljárást, és jogértelmezést kérjen az Európai Unió Bíróságától. Két kérdést tett fel: az egyik, hogy a magyar hatóságok vizsgálhatják-e a menedékkérő szexuális irányultságára vonatkozó nyilatkozatait pszichológus bevonásával. A másik arra vonatkozott, hogy mi a teendő akkor, ha nem?

A luxembourgi törvényszék 2018 januárjában úgy határozott, hogy nem – pszichológusnak nincs helye az eljárásban, és a szakember bevonása helyett egy olyan szavahihetőség-vizsgálatot kell lefolytatni, amilyet akkoriban a Helsinki Bizottság is népszerűsített, és aminek a végkövetkeztetése tulajdonképpen az, hogy a migránsnak mindig igaza van.

Ezzel kiskaput nyitott a menedékkérők előtt, s mivel az EUB döntései mindenkire kötelezőek, nemcsak Magyarországon, hanem Ausztriában is. Egyébként pedig érdemes megjegyezni: a luxembourgi bíróság nem hallgatta meg a téma egyetlen szakértőjét sem, a bírák maguk határoztak.

Az emberi jogi fundamentalisták a 2010-es években egyszerre több fronton indítottak támadást az európai menekültügyi rendszerek ellen, hogy lebontsák azokat az adminisztratív akadályokat, amelyek megnehezítik a migránsok Európába juttatását.

Célkeresztjükbe kerültek a tolmácsok és általában minden olyan eljárási elem, amely a menedékjogi kérelmet előterjesztők szavahihetőségét volt hivatott ellenőrizni.

Például Gyulai Gábor, aki akkoriban a Magyar Helsinki Bizottság menekültügyi programvezetője és az Európai Hontalanügyi Hálózat (European Network on Statelessness, ENS) elnöke volt, a 2013-as „Hinni vagy nem hinni… Ez itt a kérdés?” című dolgozatában olyanokat írt, hogy:

„A döntéshozó feladata nem az, hogy kétséget kizáróan megállapítsa, a kérelmező minden tekintetben csakis a színtiszta igazat mondja…”

Az „üldözés bekövetkezésének nem kell nagyon valószínűnek lennie, elég ha az több mint csupán egy elméleti vagy jelentéktelen lehetőség…”

Mindemellett hangsúlyozta: nem jelent semmit, ha valaki nem emlékszik arra, mikor, hol és ki kínozta meg, mert az ilyen emlékeket az ember elfelejtheti, de az is előfordulhat, hogy az illető azért téved, mert az agya a memóriájában lévő lyukakat önkéntelenül is kipótolja:

„Ha például nem emlékszünk egy egyenruha színére, hajlamosak vagyunk azt köztudomású információval pótolni, például a hollywoodi filmekben vagy közkedvelt tévésorozatokban látott egyenruhák színével.”

A helsinkisek emellett a tolmácsok munkáját is kritizálták, felróva nekik azt, hogy az eljárások során időről időre jelezték, ha például a migráns nyilvánvalóan hazudik, vagy legalábbis valószerűtlen történetet ad elő.

Összefoglalva: ez a mostani osztrák ügy is azt mutatja, hogy súlyos, határokon átnyúló hatású veszélyt jelenthet az unió rendjére a Soros-hálózatnak a menedékkérők körében végzett „felvilágosító” kampánya.