A politikailag korrekt beszédmódról szóló kétrészes sorozatunk első részében elmondtuk, hogy a legfőbb baj a píszível az alapállása. Nem Istent teszik használói a középpontba, és így számukra a relativizmus marad, ha a világban értékekkel kapcsolatos kérdésekbe ütköznek. Ez egy keresztény ember számára nem járható út. De akkor mit tegyünk a píszível kapcsolatban?
Ne engedjünk a dogmákból!
Amerikában sokáig folyta a he-or-she-vita. Arról folyta a diskurzus az USA médiájában, hogy ha Istent egy személyes névmással emlegetjük, akkor a hímnemű „he” vagy a nőnemű „she” névmást használjuk-e. E mögött az állt, hogy nem akarták elfogadni a Szentháromságról, hogy az Atya atya és nem anya, a Fiú fiú és nem lány. Ez pedig a keresztények Istenéről szóló alapvető dogmáinak kiiktatásával egyenértékű.
Ha a meg akarjuk őrizni hitünk tisztaságát és erejét, akkor nem engedhetünk a dogmákból. Ez nem csak elvi kérdés. Ez rendkívül fontos az Istennel folytatott személyes párbeszédünk, az imáink szempontjából is, és nagyon fontos a keresztények Istenről folyó beszélgetéseiben is.
Őrizzük meg hitünk elbeszélhetőségét!
A píszível kapcsoltban sok konzervatív tudós mondja el, hogy az a legnagyobb baj vele, hogy lehetetlenné teszi a valóság igaz elbeszélését. Ha pedig elveszítjük az elő és éltető igazságainkat, akkor káoszban fogunk élni, amit magunk hoztunk létre magunknak.
Ezt a folyamatot meg kell állítani a keresztény egyházakban. A hit hallásból ered – tudjuk Pál apostoltól (Vö! Rom10, 17), ezért létfontosságú, hogy a hitet szabatosan fogalmazva, az eredeti keresztény tanításnak megfelelően adjuk tovább.
Ez nem jelenti azt, hogy semmi sem változhat az idők folyamán a hitről szóló gondolatok formába öntésekor. A világban a nyelv folytonosan változik, és ehhez alkalmazkodni is kell. Például ma nem szívesen hallaná egy kamasz, ha azt mondanánk rá, hogy jámbor fiú, de lehet, hogy örülne, hogy úgy szólnák róla, mint aki elkötelezett keresztény.
Készüljünk fel a meghurcolásra!
A píszí hívei pápátalanabbak a pápátlanoknál: ragaszkodnak hozzá, hogy ők uralják a kommunikáció tereit. Ha valaki más fogalmakkal operál vagy nem tekint tabukat tabunak, akkor hadjáratot indítanak ellene. Erre az estre minden keresztényt fölkészített az Úr. Azt mondat nekünk, hogy ha azt tapasztaljuk, hogy gyűlöl minket a világ, akkor tudjuk meg, hogy Őt előbb gyűlölte. (Vö! Jn15, 18) Tudjuk azt is a 26. zsoltárból, hogyha apánk és anyánk is elhagy, Isten akkor sem hagy el bennünket. És ha lehetőségünk van mondani valamit, akkor beszéljünk. De hogyan?
Ne töprengjünk, hogy mit kell mondanunk!
Lukács evangéliuma tartalmaz egy üldözésekről szóló részt. Az evangélista Jézus szavait így közvetíti: „12De előbb kezet emelnek rátok, és üldözni fognak benneteket. Kiszolgáltatnak a zsinagógáknak és börtönbe vetnek, királyok és helytartók elé hurcolnak a nevemért, 13azért, hogy tanúságot tegyetek. 14Véssétek hát szívetekbe: Ne törjétek fejeteket, hogyan védekezzetek. 15Olyan ékesszólást és bölcsességet adok nektek, hogy egyetlen ellenfeletek sem tud ellenállni vagy ellentmondani nektek. 16Kiszolgáltatnak benneteket a szülők, testvérek, rokonok és barátok, s némelyeket megölnek közületek. 17Nevemért mindenki gyűlölni fog benneteket. 18De nem vész el egy hajszál sem fejetekről. 19Kitartástokkal megmentitek lelketeket.” (Lk21 12-17)
Bátran legyünk hát bátrak! A megfelelőpillanatban eszünkbe fog jutni még az a szó is, ami a legvéresebb szájú istentagdót is szíven érinti.
Miért van ez így?
Az emberben fölmerül, hogy miért van ez így. Miért üldözik a szeretet éltetőit? Ki ezért, ki azért. Van, aki tömegpszichózis áldozata. Van, aki nem ismerte föl Jézusban Isten fiát. Van, aki csupa butaságot hallott a kereszténységről. Van, aki elhiszi, hogy a szabadság nem része a krisztusi tanításnak. És van, aki az ördöggel cimborál.
A keresztények dolga nem is az, hogy mások bőrébe bújjanak és megfejtsék viselkedésük titkait. Csak annyi a feladat, hogy őrizzük hitünket, és ápoljuk a kapcsolatunkat Istennel. Ha pedig megbotlunk a tanúságtevésben, bánjuk meg és kezdjünk mindent előről. „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” (Róm 8, 31b)
