Miért van egyre nagyobb létjogosultsága a keresztény eszménynek és emberképnek a kultúrában, a közéletben és a tudományokban?

A világban uralkodó globális válság gyökere nem gazdasági, nem politikai, sőt nem is ökológiai természetű. A krízis mélyén morális vákuum tátong. Az értékvesztett társadalmak működésképtelenségének forrása az, hogy az ember — egyénileg és kollektíven — elhagyta azokat az erkölcsi koordinátákat, amelyek nélkül nem tartható fenn sem a szabadság, sem a közösség, sem az emberi méltóság. A válasz tehát nem a piacban, nem a technológiában, de még csak nem is az új „világmegváltó” ideológiákban rejlik, hanem a hitben, amely az egyetlen érvényes erkölcsi tájékozódási pont maradt. Emlékeztetnünk kell az embert arra, hogy kicsoda is valójában! Hogy mi az emberségének a lényege! A jó hír, hogy az iránytű a rendelkezésünkre áll. A rossz hír, hogy sokan nem akarják használni, mert az komoly egyéni áldozatokat követel. De nincs más út, sem egyéni, sem civilizációs értelemben.

A jelen kor emberének meg kell halnia a világnak, és önmagának, hogy hitében újjászületve végre újra példát állítson és lehetőséget teremtsen az utána következő generációk számára…

Kortünetek – a morális krízis arcai

A válság gyökere morális természetű, mert a külső, strukturális problémák – gazdasági instabilitás, társadalmi feszültség, környezeti pusztítás, – mind egy belső, lelki rendbomlás következményei. A krízis nem elsősorban a rendszerek hibája, hanem az ember szívének torzulása.

Korszakunk egyik legfájóbb paradoxona, hogy miközben az emberiség anyagi jólétben, felhalmozott ismeretekben és technológiai erőben soha nem volt gazdagabb, a lelki, erkölcsi és egzisztenciális biztonság tekintetében soha nem volt szegényebb. A „bőség paradoxona” – ahogyan ezt a társadalomtudósok nevezik – ma már nem csupán gazdasági, hanem pszichológiai és spirituális valóság is.

A WHO statisztikái szerint a depresszió a XXI. század egyik vezető népbetegsége lett. Az öngyilkosságok, a magány, a szorongás, a családi kötelékek felbomlása, a függőségek burjánzása mind egy irányba mutatnak: az ember nem tudja, kicsoda. Elveszítette önazonosságát, mert elveszítette a viszonyítási pontját. A valódi identitásától megfosztott modern ember ezért azt sem tudja, mi a létezésének valódi értelme, célja; vagy, hogy mitől függ az egyén boldogsága, elégedettsége. Nem tudjuk, hogy mitől szenvedünk, de azt sem, hogy hogyan lehetnénk jobban.

A túlfogyasztás, a pazarlás a mértéktelenség és a hálátlanság, a költekezéskényszer a belső üresség tünete. Az ember a birtoklásban keresi azt a beteljesülést, amit egyedül a szeretetben találhatna meg.

A hatalomvágy és a düh az önközpontúság gyümölcsei: az ember, aki elszakadt a Teremtőtől, másokat próbál uralni, hogy önmaga fölött hatalmat érezzen. A bosszú és a kiengeszteletlenség pedig annak jelei, hogy a társadalom már nem hisz a bűn megbocsáthatóságában, mert elfeledte a Kegyelmet.

A szexuális forradalom utáni évtizedekben a szabadság jelszava alatt a határok lebontása vált erénnyé.

A szexualitás elválasztása a szeretet és a termékenység egységétől a személy méltóságának relativizálásához vezetett. A pornográfia például a testet tárggyá, a másik embert fogyasztási cikké silányítja; a heteroszexuálistól eltérő szexualitás kulturális normalizálása az identitást a vágyak ingadozó természetére építi, nem az isteni képmás stabil valóságára.

Ezért amíg az ember nem tér vissza az erkölcsi rendhez, addig minden megoldás csak tüneti kezelés marad.

Ahogy Romano Guardini teológus, vallásfilozófus, katolikus papírja: „Az ember, aki Isten nélkül akarja megoldani a világot, végül önmagát is elveszíti benne.”

Keresztény emberkép – a diagnózis kulcsa

A valódi gyógyuláshoz előbb helyes diagnózisra van szükség. Márpedig

ahhoz, hogy az emberi válságra érvényes választ adjunk, tudnunk kell, kicsoda is az ember?

A modern antropológia hajlamos biológiai, szociológiai vagy pszichológiai tényezőkre redukálni az embert. Az ember így csupán „fejlett állat” vagy „tudatos gép” lesz, a transzcendens dimenzió nélkül.

A keresztény antropológia ezzel szemben azt mondja: az ember Isten képmása (Ter 1,27), test, lélek és psziché egysége. Méltósága nem abból fakad, amit tesz, hanem abból, aki. Ez a felismerés szükségszerűen kell, hogy képezze minden hiteles válasz lényegét. Különben a válasz nem érvényes.

Blaise Pascal, a tudós, filozófus és hitvalló ember, a Gondolatok című művében így ír:

„Az ember szívében van egy végtelen űr, amelyet semmi teremtmény nem képes betölteni, csak maga Isten, a végtelen, akit Jézus Krisztus által lehet megismerni.”

E mondatban sűrűsödik a keresztény antropológia egyik legmélyebb felismerése: az ember nem önmagában zárt létező, hanem nyitott a Végtelen felé. Lényege szerint vágyódó lény — de e vágy nem a birtoklás, hanem a beteljesülés utáni sóvárgás. Az ember a teljességre teremtetett, de azt a földi világ sem gazdagsággal, sem tudással, sem hatalommal nem tudja megadni.

Amikor az ember ezt az űrt teremtményekkel, tárgyakkal, vagy élvezetekkel próbálja betölteni, szükségszerűen csalódik, mert a véges nem töltheti be a végtelen hiányát.

Pascal diagnózisa ezért ma is aktuális: az ember Istentől való elszakadása létállapot, amely ürességben, nyugtalanságban, értelmetlenségérzésben jelenik meg. Szent Ágoston szavai ezt visszhangozzák: „Nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Benned.” (Vallomások I,1)

A modern ember sokszor éppen e nyugtalanság, e kimondhatatlan hiány elől menekül – fogyasztásba, teljesítménybe, szórakozásba, vagy ideológiákba. De amíg az „űr” valódi forrását nem ismeri fel, addig minden megoldási kísérlete csak újabb hiányt szül.

De maradjunk még a keresztény emberképnél…kevesek előtt ismert, hogy Avilai Szent Teréz (1515 – 1582) sok szempontból megelőzte a modern pszichológiai gondolkodást, a  tudattalan és a belső világ feltérképezését (Freud, Jung előtt évszázadokkal!). Az 1500-as években az ember fejlődési útjának lélektanilag meglehetősen pontos leírását adta. (Jung később kifejezetten hivatkozik rá, mint a lélek mélyszerkezetének egyik legjobb leírójára.)

Ugyanakkor Teréz túllép a pszichológián: szerinte a valódi gyógyulás nem a tudattalan feltárása, ahogyan a pszichoterápia sem jelenthet minden esetben megoldást az ember lelki eredetű problémáira. Mert a lélek szomjúságát csak a benső ember Istennel való egyesülése enyhíti meg.

Az ember, mint morális lény

Ahogyan C. S. Lewis is írja a Keresztény vagyok című művében: minden korban, minden kultúrában felfedezhető valamiféle közös erkölcsi rend – a természetes törvény –, amelyet az ember nem maga alkot, hanem felismer és amelyhez ösztönösen igazodni próbál.

Lewis megfigyelése szerint a különböző társadalmak erkölcsi rendszerei sok mindenben eltérnek, de soha nem teljesen ellentétesek. Minden kultúrában létezik például:

• az igazság és hazugság megkülönböztetése,
• a hűség elismerése és az árulás megvetése,
• a bátorság tisztelete és a gyávaság elítélése.

Lewis elutasítja azt a magyarázatot, hogy az erkölcs biológiai ösztön lenne (mert az ösztöneink néha ellentmondanak a morális parancsnak), vagy társadalmi szerződés, haszonelvű egyezség (mert a morál sokszor épp a haszonnal szemben szólít meg bennünket, pl. az önfeláldozásban).

Szerinte az erkölcsi törvény egy rajtunk kívül álló, de bennünk megszólaló tekintélyből származik.

„A Törvény azt mondja: ezt kell tenned. És mi tudjuk, hogy igaza van.”

Ez a belső erkölcsi parancs — amelyet nem mi hoztunk létre, mégis kötelességünknek érzünk —az isteni valóság első bizonyítéka. Lewis számára ez a legmélyebb „istenérv”: ha létezik abszolút erkölcsi jóság, akkor annak abszolút Forrása is létezik. A morál tehát nem pusztán pszichológiai vagy társadalmi jelenség, hanem teológiai valóság — az emberi szívbe írt isteni törvény.

Meghasonlás

Ha azonban az ember elszakad ettől a belső rendtől, ha önmagát teszi a jó és rossz mércéjévé, akkor szükségszerűen belső szétesés következik. A lelkiismeret nem hallgattatható el következmények nélkül. Az erkölcsi törvény megsértése előbb-utóbb szenvedést szül – először egyéni, majd közösségi szinten is. Az ember ilyenkor saját önzése, irigysége, mértéktelensége, dühkitörései, birtoklásvágya által sebez meg másokat és önmagát is.

Így válik a lelkiismeret elnémítása társadalmi tünetegyüttessé: a depresszió, a szorongás, a magány, az értelmetlenség érzése mind annak a jele, hogy a lélek elveszítette erkölcsi iránytűjét, és nem találja a visszautat a Forráshoz.

Ha ugyanis az ember, aki eredendően morális lény, mégis elutasítja az erkölcsi rendet, nem csupán az értékeket hagyja figyelmen kívül, hanem saját lényegét tagadja meg, belső világában meghasonlik, és szívében ürességet, lelki feszültséget teremt.

S ahol a morál felbomlik, ott törvényszerűen a társadalom szövete is repedezni kezd.

A keresztény antropológia létjogosultsága

A modernitás nagy ígérete az volt, hogy az ember képes lesz önmaga erkölcsi alapjait megteremteni. A történelem azonban bebizonyította, hogy a morál transzcendens alkotóelem nélkül kiüresedik.

A keresztény antropológia nem ideológia, hanem valóságleírás.  

A keresztény emberkép nem a múlt maradványa, hanem a jövő kulcsa!

Ha az emberképet helyreállítjuk, az identitás, az életvitel, sőt a tudományos gondolkodás is más irányt vesz. A hiteles tudomány soha nem a hit tagadása volt, hanem annak felismerése, hogy az igazság egyetlen forrásból fakad.

A pszichológia, az etika, az orvoslás, a pedagógia — mind akkor válik hitelessé, ha a keresztény antropológia fényében értelmezi az embert. És ahol a személy méltóságát helyreállítják, ott megindul a gyógyulás – egyéni és társadalmi szinten egyaránt.

Konklúzió – a válságstáb asztalánál

A világ erkölcsi irányvesztése nem új. De most globális méreteket öltött. Ezért ma már nem elég, ha a hit emberei a templomok falai között maradnak. És véget kell, hogy vessünk a tudományos szférában érvényesülő kontraszelekciónak. Eddig ugyanis a keresztény eszménykép, a hitből fakadó felismerések, vagy a teológiai igazságok mind kipontozódtak a scientizmus által uralt „mértékadó” tudományos körökben.  

A keresztény antropológia és a biblikus emberkép helyet követel magának a válságstáb asztalánál – a tudomány, a politika, az oktatás és a kultúra területén egyaránt.

Mert a morális krízis morális válasz után kiált. Annak megfogalmazásához pedig olyan szereplők és együttműködők kellenek, akiknek van érvényes erkölcsi modellje. És a kereszténység ilyen. A civilizáció csak akkor maradhat fenn, ha újra visszatalál erkölcsi gyökeréhez, ami nem egy eszme, de nem is egy közmegegyezés szülte jogi keretrendszer….hanem egy személy, Jézus Krisztus.

És ha felismeri, hogy a szabadság és a felelősség, az áldozat és a remény, a kereszt és a feltámadás elválaszthatatlanok.

De csak akkor.

Írta:
Földi-Kovács Andrea