Az iszlám – vagy inkább azok, akik generációk óta terjesztik – több mint ezer éve egyedülálló képességet mutat a hódításra, átalakításra és a meghódított társadalmak feletti ellenőrzés megszilárdítására. Az 500-as évek arab terjeszkedésétől a mai nigériai és szudáni konfliktusokig a minta ugyanaz: amint az iszlám megveti a lábát, a régebbi kultúrák gyorsan eltűnnek. Emlékké, legendává, lábjegyzetté válnak – írja a Samnytt.

És mégis, azokat, akik rámutattak, hogy valami hasonló kezdődik Európában, gúnyolták ki. A baloldali liberális véleményformálók kinevették az „iszlamizáció” fogalmát. Úgy tettek, mintha nem értenék a definíciót. Tagadták a demográfiai adatokat. Tagadták a változást. Tagadták azt, amit az emberek minden nap láttak az utcákon.

De tagadása most kezd megrepedni. Nem utolsósorban azért, mert ugyanaz a minta, amelyet a történelem vérrel és kővel írt, kezd megismétlődni itt Európában, és Svédországban is.

A Samnyt szakértője a következőket írta: Korábban már leírtam az „okupációs mentalitást” – a domináns viselkedést –, amely minden korábbi iszlám terjeszkedést jellemezte. Ez a mindennapi életben is megfigyelhető – svéd fiatalok elleni rablásokban, a közterületeket elfoglaló „palesztin tüntetésekben”, és legutóbb az egész Európában megrendezett karácsonyi vásárokon, ahol a muszlim világból származó fiatal férfiak csoportjai ugyanolyan szimbolikus erővel léptek fel, mint a történelmi hódító seregek: megmutatták, hogy ők diktálnak a helyszínen.

Több videó is kering az interneten az elmúlt hetekben, amelyek illusztrálják ezt a jelenséget – függetlenül a felvétel pontos dátumától, minden évben ugyanúgy néz ki – egész Nyugat-Európában.

Milánóban az ikonikus katedrális melletti karácsonyi vásáron vonulnak fel, demonstratív módon és hangosan:

Brüsszelben egy csoport körülvette egy karácsonyi vásárt egy „Palesztina” tüntetés során. A szabadúszó újságíró, Nick Alinia leírja, hogy ez valójában mi is: hatalmi demonstráció.

Egy másik videóban egy nagy csoport férfi muszlim jelszavakkal rohan át egy piacon:

És Londonból is ugyanazt a viselkedést látjuk:

A nyilvános tömegimádkozás egy másik példa, amelyet Svédországban is láthatunk.

Ezek a jelenetek nem véletlenszerűek. Nem spontán „aggodalom” kitörései. Ezek szimbolikus cselekmények, és a szimbólumoknak jelentőségük van. Különösen akkor, ha a történelem már megmutatta, hogy mit előznek meg az ilyen szimbolikus cselekmények. 

Azok az országok, amelyeknek volt annyi eszük, hogy nemet mondjanak a bevándorlásra ezekből az országokból, mint például Lengyelország és Magyarország, nem küzdnek ezekkel a problémákkal.

Tanuljunk a történelemből 

A történelem tele van figyelmeztető példákkal azok számára, akik hajlandók felemelni a tekintetüket. Országról országra a muszlimok arányának növekedése ugyanazt a fejleményt eredményezte: fokozódó feszültségek, párhuzamos társadalmak, az identitás politizálása és végül – amikor a mérleg nyelve átbillent – erőszak. Erre már 2009-ben is figyelmeztetett Kent Ekeroth.

Libanon talán a legbeszédesebb példa erre. Az országot egykor a Közel-Kelet Svájcának nevezték, egy viszonylag szekuláris és jól működő társadalomnak, ahol különböző csoportok éltek egymás mellett. De amikor a 20. században a demográfiai egyensúly eltolódni kezdett, és a muszlim csoportok mind számukban, mind politikai erejükben növekedtek, feszültségek keletkeztek, amelyek hamarosan robbanásszerűen törtek ki. Az eredmény? Egy 15 éves polgárháború, amelyben a szektarianizmus és a vallási alapú milíciák széttépték az országot. Libanon még ma is figyelmeztető emlékműve annak, hogy a demográfiai változások milyen hatással lehetnek egy védelmi mechanizmusokkal nem rendelkező államra.

Ugyanez a minta figyelhető meg Afrika egyes részein – Nigériában, Csádban, Szudánban –, ahol a kialakulóban lévő etnikai és vallási konfliktusok rendszeresen tömeges erőszakba torkollanak. A Balkánon is friss az emlék, hogy milyen gyorsan törhet meg egy törékeny egyensúly. A boszniai háború az 1990-es években pontosan ezt a dinamikát mutatta: egy demográfiai mozaik, amely eleinte viszonylag jól működött, de nyomás alatt vallási vonalak mentén szétesett.

Európa sem immunis erre. Éppen ellenkezőleg, saját történelmünk is megmutatja, milyen instabillá válhat a kontinens, amikor egymástól teljesen eltérő értékrendű, erős csoportok kénytelenek megosztani ugyanazt a területet. Belgiumban, Franciaországban és Nagy-Britanniában máris párhuzamos társadalmak alakulnak ki. Franciaország egyes részein, például a párizsi Seine-Saint-Denis kerületben, a jelenség olyan mértékben elterjedt, hogy az állam gyakorlatilag elvesztette az irányítást. Egész városrészekben más normák, más hatalmi struktúrák, más törvények érvényesek – és a csoportok közötti konfrontációk már mindennaposak.

Amikor egy népesség két részre szakad, és a két rész teljesen eltérő nézeteket vall a vallásról, a törvényről, a lojalitásról és a társadalmi rendről, végül eljön az a pont, amikor minden összeomlik. Ez soha nem kérdés, hogy lesz-e, hanem hogy mikor. A történelem ezt újra és újra megmutatja.

Ezt a háttérrel kell értelmeznünk a mai európai fejleményeket. A karácsonyi vásárokat zaklatók zavarják meg. A nyilvános tereket tömeges imádkozások és tüntetések veszik át, amelyek az ő ünnepeikkel és más, külföldön történt eseményekkel kapcsolatosak. Egyre növekvő csoport, amely egyre inkább kollektívaként viselkedik, saját normákkal, saját követelésekkel és saját hatalmi demonstrációkkal.

Korunk legveszélyesebb illúziója az a hit, hogy mi kivételt képezünk a történelem törvényei alól. Hogy civilizációnk, ellentétben az összes többivel, varázslatos módon megúszná azokat a konfliktusokat, amelyek mindig bekövetkeznek, amikor a demográfia gyorsan és mélyrehatóan változik.

A történelem más nyelvet beszél. És egyértelműen beszél.