Einstand – mondták a Pásztorok Nemecsek Ernőnek Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényében, amikor elkobozták tőle az üveggolyókat. Az még érthető lenne, ha a nyugati világ politikai vezetői nem olvasták volna A Pál utcai fiúk című regényt, de hogy ne ismernék a Bibliát… Vagy ha talán még azt sem, akkor ismerniük kellene a saját országukban is létező Btk. lopás bűntette fejezet tartalmát.

A téma felvetésének kézenfekvő oka, hogy az Európai Unió egyes politikusai, sőt a svájci kormány is úgy döntöttek, elkobozzák a külföldön elhelyezett orosz pénzeszközöket. 

A döntést megelőzően nem született bírói ítélet, ahogy az egy demokráciát magáénak való világban elvárható lenne. Sokkal inkább politikai döntés következtében akarják végrehajtani az einstandot, ami nyilvánvalóan teljességgel abszurd. 

Az Európai Uniónál még halvány magyarázat létezhetne, hiszen az ­uniós ­NATO-országok gyakorlatilag háborúznak az oroszokkal az ukrán fronton. A svájci felbuzdulás azonban külön megfejtést igényel, hisz a lépést megelőzően elfelejtettek hadat üzenni Moszkvának. Amennyiben megtették volna, a háborúban álló felektől nem lenne elvárható, hogy őrizgessék ellenfelük pénzét vagy bármi más értékét. A svájci hadsereg képességéből kiindulva azonban merész történelmi tett lenne hadba lépniük Oroszországgal. De mit lehet tudni, ha nagy az egó?

Az elkobzás ügyében a leginkább kezelhető magyarázat, hogy a magukat a világ vezetőinek vallók teljességgel elvesztették realitásérzéküket, de legalábbis a józan eszüket, mivel a kiváló ötletükre az orosz válasz azonnal meg is érkezett. Na nem ballisztikus rakéták formájában, mondjuk egy genfi székhelyű bank trezorjára irányítva. Egyszerűen azzal, hogy Oroszország jogi követeléssel lép fel az Euroclear letétkezelővel szemben. Ezzel egy időben a Bank of Russia lefoglalja az Euroclear által az orosz Nemzeti Elszámolási Értéktárban tartott 33 milliárd eurót. Sőt, Oroszország a hongkongi és dubaji értéktárban lévő Euroclear-alapok lefoglalását is kezdeményezheti.

Ez a lépés nemcsak a letétkezelőt viheti csődbe, hanem beláthatatlan láncreakciót idézhet elő a tőkepiacon, teljes lejtmenetbe hozva a folyamatokat. Ha az orosz lépést a tőkeerős nagy pénzügyi monstrumok, háttérben a világot megváltani akaró háttérerőkkel korrigálnák is, akkor is ott marad a kérdés: indulhat a szabadrablás, és mindenki azt csinál, amit csak tud vagy amihez elég erősnek érzi magát?

Ha valaki igazi káoszt szeretne, akkor ez az élethelyzet tökéletesen lefedi majd a koncepciót. Az első hallásra sem bagatellnek tetsző ügyben, vagyis az Európai Unió „elkobzó” hadműveletével szemben a tagországok közül alig akadt, amelyik számonkérően emelte volna föl a hangját. A csönd magyarázata persze lehet egy kérdőjel, mely arra vonatkozik, hogy az egyszerű halandó számára elképesztően nagy összegek, amik a nyugati bankokban találhatók, milyen módon keletkeztek és hogyan kerültek oda. Ahogy az is dilemma, hogy magán- és jogi személyek miért tárolják külföldön a pénzüket – nem csak az oroszokra jellemzően – ahelyett, hogy saját országukon belül forgatnák. Mert az még érthető, legalábbis elfogadható, hogy akinek sok bevétele volt fáradságos munkája révén, ingatlant, jachtot, termőföldet, focicsapatot vásárol távol hazájától, de a cash mit keres száz kilométerekkel odébb, egy másik országban?

Ugyanakkor ezen kérdőjelek sem adnak szabad kezet a politikusoknak bármire. Hogy az inkriminált orosz pénz hogyan és miért tartózkodik mondjuk Svájcban, csak a tulajdonosokra, illetve az orosz illetékes hatóságokra tartozik. Ráadásul ha gyanú merül fel illegális eredettel összefüggésben, az orosz szervek is csak jogerős bírósági végzés halmazati büntetéseként kobozhatják el a bűnelkövető vagyonát. Mielőtt felmerülne a vád, hogy bárki is túlzottan aggódik az orosz vagyontárgyak miatt, le kell szögezni, hogy a kialakult helyzet filozófiája az aggasztó. Ha ez megtörténhet az oroszokkal szemben, akkor bármikor, bármelyik ország polgára vagy éppen vállalata juthat hasonló sorsra. És ezért mindenki jobban teszi, ha villámgyorsan megpróbálja hazairányítani azokat a kintlévőségeket, amelyek csak egyszerűen parkolópályán vannak távol hazájuktól. Olyan nemzetközi trendben élünk, ahol elképzelhető, hogy az erősebb pozícióban lévők gyorsan rátehetik kezüket a kisebbek hozzáférhető kintlévőségeikre, mondván, a kipécézett célország nem elég demokratikus, mivel például nem kíván csapatokat küldeni az oroszok ellen.

Apropró, ukrán front! Az is felháborító, hogy az orosz pénzek elkobzását fennhangon támogató hármas, Macron, Scholz és Tusk arról társalogtak, mikor is lenne célszerű megtámadni Oroszországot: „Leradírozandó a térképről.” Amennyiben ezen urak orvosi kezelés alatt állnának, érthető lenne viselkedésük, hisz mondhatnánk, elgurult a gyógyszerük. 

Mivel ilyen információ nem ütötte fel a fejét, azt kell gondolnunk, hogy teljesen eltévedtek hatalmi mámoruk közepette. Nemcsak a mintegy 500 millió európai polgárt nem kérdezték meg, hogy szeretnénk-e rövid távon elpusztulni, hanem még saját ­országaik megválasztott parlamentjeit is elfelejtették megszavaztatni a háború és béke kérdéséről.

Szép lassan gördül elénk az őrület, amely megoldhatatlannak tetsző életképpel, politikai baklövések kíséretében hálóz be bennünket. Mit tegyünk, hová menjünk összegyűjtött „tiborci” panaszaink sokaságával orvoslást remélni? 

Az emberek vezetőket választanak, Macronokat, Tuskokat, Scholzokat, és azt látják, hogy nem saját országaikért aggódó vezetők, hanem hátulról irányított pojácák.

 Szavazhatunk a háború mellett is, ha nagyon erőltetik. Akkor viszont, mint régen, a dicső időkben, ők menjenek a harci szekerek előtt, ők ütközzenek meg elsőként az ellenségnek kinevezett hadakkal. És amikor – ahogy ez törvényszerű az elsősorban harcolók esetében – elesnek, mi hősökként temetjük el őket. Majd békét kötünk a másik oldal polgáraival, akikkel sosem volt semmi bajunk a háború megkezdése előtt sem.