Ha rajtam múlna, én meghívnám egy hosszú hétvégére az Európai Bizottság hölgykoszorúját a déli magyar határszakaszhoz

Ha rajtam múlna, én meghívnám egy hosszú hétvégére az Európai Bizottság hölgykoszorúját a déli magyar határszakaszhoz. Elhozhatnák a LIBE bizottságbeli barátnőiket, fölvehetnék nyugodtan a csini kék-sárga egyenkosztümjeiket, és az Európai Parlamentből is csatlakozhatnának érdeklődők a csoporthoz. Hadd lássák testközelből a schengeni határon fönnakadt menekülteket, keressenek köztük kedvükre védelemre szoruló asszonyokat és gyermekeket!

Esténként figyeltetném velük a hőkamerák képeit, nézzék csak a settenkedő csoportokat, amint létrával és egyéb, a kerítés átvágására alkalmas célszerszámmal a kezükben igyekeznek a határhoz. Éjszakai túrát is szerveznék nekik, és ők dönthetnék el, kérnek-e védőfelszerelést a holdfényes határsétához. Szerintem elsőre nem kérnének, magán a kérdésen is szörnyülködnének, védőfelszerelést a védtelen menekültek ellen? Aztán nézném, hogyan futnak vissza sikoltozva a szép ruhájukat bepiszkító sárdarabok és kövek zápora elől. Átvinném őket a szerb oldalra is, az ebédet a horgosi csárdába rendelném. Talán sebtiben kifestetné a korcsmárosné a csárdát, még cimbalmost is kerítene, hadd szórakozzanak a vendégek! Bár az is lehet, hogy a csárda már csak a magyar népdalban él, mint a bácskai falu hajdan volt magyarjai is, hiszen először a szerbek, most meg a migránsok füstölik ki őket onnan.

Ennek tragikuma persze nem érinti meg a brüsszelieket, mert mit keresnek a magyarok egyáltalán Szerbiában, mit okoskodnak, hogy ez a mienk volt, horgosi csárda meg makkhetesi erdő, nincs azoknak valami rendes európai nevük? Nem tudom, hogy a hölgyek bemerészkednének-a egyáltalán abba a kártyalap nevű erdőbe, én bevinném őket oda is. Akkor végre szemtől szembe láthatnák azokat a hosszú úton edződött marcona férfiakat, akiket eredeti céljuktól, a Nyugat-Európába jutástól semmi sem tud elrettenteni. Ha kell, előrántják a kést, a pisztolyt, ami az érdekérvényesítés során éppen kezük ügyébe akad.

Vajon ha ott a brüsszeli falanszterben élőknek mindennapos élménye lenne az Európába bejutni akaró migránsbandák randalírozása, a fegyverropogás, az erőszak, a magántulajdon semmibe vétele, egyáltalán a határsértők agresszív fellépése a schengeni határt védő magyar határvadászokkal szemben, akkor is így állnának-e a migráció kérdéséhez?

Az EU-tisztviselők és a nyugati politikusok valahogy nem akarnak tudomást venni az erőszakoskodókról, a brüsszeli Molenbeekről, a bécsi Favoritenről, a berlini Neuköllnről, a párizsi külvárosokról, az állítólag nem létező no-go zónákról. A menekült megjelölés pillanatnyilag okafogyott, most csak az ukránoknak van okuk a menekülésre. Helyette a migráns, bevándorló és hasonló, de pozitív jelentéstartalommal feltöltött szavak állnak a tervezett migrációs reformban. Úgy tűnik, Nyugat-Európának még mindig szüksége van külső (olcsó) munkaerőre, de szeretnének mazsolázni, azaz csak képzett, fiatal és integrálható emberutánpótlás kellene nekik a jóléti társadalom fenntartásához.

Pedig az a jóléti társadalom egyre több sebből vérzik. Franciaországban a népesség körülbelül tíz százaléka muszlim, ez több mint hatmillió ember, amit a tömeges bevándorlás folyamatosan növel. Növelő tényező a muszlim nők kiemelkedő termékenységi rátája, ami csaknem háromszorosa az őslakos populációénak. Ha a franciák nem találnak megoldást, a demográfiai prognózis szerint 2060-ra kisebbségbe kerülnek saját hazájukban. Egyelőre viszont az Egyesült Államokból importált lázadás, a „Muszlim Életek is Számítanak” (MLM) elszabadult erőszakhullámára kellene megoldást találniuk.

Németország már deklaráltan bevándorló ország, tavalyi adat, hogy az ott élő 84 millió emberből egy összmagyarnyi, azaz 13,4 millió eleve külföldi, és a lakosság 28 százaléka migrációs hátterű, vagyis legalább egyik szülője nem német. 2022-ben két és fél millió bevándorló érkezett az országba, és 1,2 millióan hagyták el. Ez további billenést jelent a migrációs háttér irányába. A számok mögött emberek vannak, akiknek életteret kell biztosítani. Lakást, óvodai, iskolai férőhelyet, egészségügyi ellátást, szociális biztonságot, munkát. Szakemberek kellenének, akik lakásokat építenének, pedagógus, aki neveli, tanítja, szocializálja a más kultúrából jött, németül nem tudó gyerekeket. (Ez ám az igazi szakmai kihívás, mondanám halkan az itthoni pedagógusoknak.) Kórházi férőhely, orvos és ápolószemélyzet kell és a megnövekedett munka koordinálására (német) ember a hivatalokba. A tartományi kormányoknak és önkormányzatoknak – merthogy belső kvóta alapján szépen szétosztva van jelen a probléma – pedig pénz kellene mindehhez, az pedig mostanában egyre kevesebb van.

Lehetne statisztikát készíteni az uniós országok népességének összetételéről. A skandinávoktól a déliekig különböző indíttatásból, de egyre nő a főleg muszlim és afrikai migráció. Most jutottak el oda, hogy szeretnének megszabadulni a befogadási nagy lelkesedés következményeitől. Például a problémás bevándorlóktól, akik nem dolgozni akarnak, hanem a segélyekből jól élni, és integrálódás helyett saját szokásaikat folytatni. Arra már rájött a Nyugat, hogy esélye sincs a nemkívánatos elemek kitoloncolására, ezért a szétosztási kvóta újbóli erőltetésével próbálják a migrációt elutasító kelet-közép-európai országok torkán erőből lenyomni a felesleget.

Nem fog menni, fönnakad a magyar és lengyel rostán. Nem mintha a szolidaritás hiányozna ezekből az országokból. Az ukrán háború kitörése óta tízmillió (!) ukrán menekült érkezett Lengyelországba, és másfél millió ott is maradt. Utánuk az unió személyenként kettőszáz (!) eurót fizet, ennyit ér egy ukrán menekült, vagy mondhatnám azt is, egyszerű uniós arrogancia: érje be egy másodrendű tagország ennyivel. Persze, hogy felbőszültek a lengyelek a kvótát kiváltó húszezer euró hallatán.

Nálunk azt hiszem sok más tényező is szerepet játszik az elutasításban. A magyar sem rokona, sem ismerőse senkinek, magányos nép ezer éve Európa közepén. Nem akarunk bevándorlóországgá válni, ismételgeti a miniszterelnök és okkal. Nekem a bevándorlásról mindig a magyar történelmi múlt jár a fejemben. A Magyar Királyság évszázadokon át mindenkit befogadott: az éhínség elől menekülő németeket, a tatár elől menekülő kunokat, a török elől menekülő szerbeket, románokat és a hegyekből leszivárgó szlovákokat, ruszinokat. Addig fogadott be, míg egyszer csak észrevette, hogy kisebbségbe került saját országában. Ehhez persze kellett a török kiűzése utáni tudatos Habsburg betelepítési politika is. A Habsburgok a divide et impera szellemében igyekeztek a magyarok ellen fordítani a befogadott népeket, és amikor az idők szavára megindult a nemzetiségek önállósodási törekvése, hetven év elég volt, hogy szétessen a geopolitikailag egységes ezeréves Magyar Királyság, és bekövetkezzék a trianoni trauma. Az országvesztés után beindult a nemzetvesztés. Csak példaként: Kassa magyar lakossága száz év alatt 75 százalékról 2,65-re, a kincses Kolozsváré 82 százalékról 15-re zsugorodott. A városokból eltűnt a német polgárság is, 1910-ben még a lakosság felét tették ki például Temesvárott vagy a mai szlovák fővárosban, Pozsonyban. Helyüket románok (11-ről 80 százalék) vagy szlovákok (15-ről 92 százalék) foglalták el.

Adj a tótnak szállást, és kiver a házból, tartja a magyar közmondás, és ebben semmi homofóbia vagy rasszizmus nincs. Egyszerű történelmi tapasztalat, mivel jár egy ponton túl a befogadás, mivel jár, ha más kultúrájú népek túlsúlyba kerülnek egy városban, az országban. Szeretném, ha a brüsszeli elit, a franciák, németek és a többi, migrációt erőltető, elosztási kvótákban gondolkodó döntéshozók elgondolkodnának ezeken a tényeken, éreznék tetteikben a politikai felelősség súlyát, országukért, kultúránkért, egész Európáért.

A szerző történész