Napok óta bujkál bennem az elmúlás szomorúsága. Jól van ez így, hozzá tartozik az élethez, ha csöngetnek odaátról egy hozzánk tartozó kedves, szeretett lénynek. De akkor is átérezzük, ha egy kivételes személyiség távozik körünkből, akit ugyancsak szerettünk, nagyra becsültünk, és aki „dolga végeztével igényt tart a megszolgált elcsitulásra”. Nekem ilyen volt Alain Delon, a francia film nagy csillaga. Halála okán számos cikk született, szembesülhettünk életével, viharos fiatalságával, amely bizony néha megtelt kétes cselekedetekkel is, de az is kiderült, hogy az ikon nagy hazafi volt, igazi francia és szabad ember, a szónak legteljesebb értelmében. Nagy híve volt a normalitásnak, fel is szólalt védelmében többször az utóbbi években. „Az élet már nem hoz nekem sokat. Átéltem mindent, mindent láttam. Viszont ezt a kort egyszerűen gyűlölöm, hányingerem van tőle. Vannak ezek a lények, akiket utálok. Az emberekkel együtt, mert minden és mindenki hamis képet fest magáról. Egymást majmolják az emberek, nincs tisztelet, és az ígéreteket már nem kell betartani. Én viszont biztos vagyok abban, hogy megbánás nélkül fogok meghalni.” A színészt idéztem és remélem, hogy békére lel majd a kapun túl, ahová már minden bizonnyal megérkezett. Augusztus 24-én el is temették, közép Franciaországban, Douchy-i birtokán. „Delon egy kis fasiszta, aki jó mozit csinált. Lépjünk most egyet hátra, tartsunk szünetet, de azért ne ragadtassuk magunkat méltatlan méltatásokra.” Ez is idézet, egy honfitárs, bizonyos Patrice Leclerc, a Párizs környéki Gennevilliers kommunista polgármesterétől. Ez aztán valóban „méltó” arra, hogy egy kis szünetet tartsunk és megpróbáljuk elképzelni azt a mély sötétséget, ami kibuggyanthat valakinek a szájából egy ilyen alávaló mondatot. Leclerc úr nincs egyedül, sokan vannak a szennyesszájúak, akiknek nem égeti a nyelvét közismert halottak becsmérlése. Itthon is divat az átkozódás, persze csak, ha az eltávozott konzervatív értékrend szerint élt, munkálkodott és hazafinak vallotta magát. A sebzett huszonegyedik század beérlelte a romlás gyümölcseit, itt élnek közöttünk a törpe lelkűek, akik semmiben sem hisznek, mindent tagadnak, és akiknek semmi sem méltó megbecsülésre, tiszteletre. Pedig velünk vannak az éleslátók is, csak figyelnünk kéne arra, amit mondanak. Szent II. János Pál pápa már 1988 október 11-én így beszélt az Európai Parlament előtt: „Kötelességem erőteljesen aláhúzni, hogy amennyiben a vallás, a kereszténység háttérbe szorul a kontinensen, és már nem ösztönzi hatékonyan az etikát és a szociális szférát, akkor ezzel nemcsak az egész európai kulturális örökséget tagadják meg, hanem azt a jövőt is, amely méltó egy európai emberhez. Akár hívő, akár nem, minden európai ember jövőjét súlyosan érinti ez.”

A szellem azonban megszökött a palackból. Ma kis hazánkban mindenek fellett ott lebeg az ego, az önmegvalósítás parancsa, mindennek kárára. Élhetnénk a Tisztesség, a Tudás, a Teljesítmény triumvirátusának jótékony leple alatt, a köz és minden magyar javára, de ahhoz el kellene fogadni a kötelesség fogalmát, a többség akaratát, a rend elsőbbségét. Ettől sajnos fényévnyire vagyunk, minden napra jut valami idegtépő zavarkeltés, ami arra jó, hogy pocsékul érezzük magunkat. Most éppen a Gellért-hegyi keresztállítás ügye dúlja a közéletet. Az is foglalkozik vele, aki hallani sem akar róla, magamat is beleértve. Nem is szólaltam volna meg, ha nem olvasom a minap, hogy a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia vezetése, illetve más művészek, közéleti szereplők és tudósok népszavazási kezdeményezést nyújtottak be ezügyben a városi Közgyűléshez. „A kereszt, az erkölcsi megújulást hozó ember kínhalála, hatalmas jelképe az európai hagyománynak, de nem arra való, hogy politikai szimbólumként meggondolatlanul és ízléstelenül fitogtassák. Ott van helye, ahol hagyománya van, úton-útfélen szerte az országban, templomok előtt vagy templomtornyok tetején, hívők és szentek emlékművén”-írták nyílt levelükben. Így. Ilyen elegánsan, közérthetően, választékosan.

A Gellért-hegy nevét a csanádi püspökről kapta, akit a legenda szerint 1046-ban e sziklákról taszítottak a mélybe Vata pogány lázadói. Az ormon már az Árpád korban kápolna épült, és volt kereszt korábban a tetőn. A Buda legkiemelkedőbb pontjának számító magaslat aztán az idegen hódítók fontos célpontja lett: a tetejére azért építkeztek törökök, Habsburgok, szovjet megszállók, hogy a magyarokat a szimbolikus és valós térből kiszorítsák, és dominanciájukat hirdessék országnak-világnak. Most miénk itt a tér, vita nélkül is összeköthetné a földet az éggel egy karcsú kereszt, kinek árt? A radiesztézia a bioenergetika egyik szakterülete, amely az élővilágra ható, káros földsugárzást vizsgálja, sokak szerint áltudomány. Akik mégis hisznek benne, árnyékolásra gyakran használják a keresztet. Aztán mit is mond róla az internetes kereső? „Egyszerűsége miatt a környező világ formáiban minden kor embere fölismerte: keresztre emlékeztet a négy égtáj, a kiterjesztett szárnyú madár, a zászló, mérleg, kard, az úszó emberi test, hajó, árbóc, horgony, hárfa… A kereszt világszerte szimbólum, amelynek különösen vallási és kulturális jelentősége kiemelkedő.” Azt is megállapíthatjuk róla, hogy a keresztény kultúrkörben Jézus megváltó szenvedésének és Isten tökéletes szeretetének a jele. A fanyalgók hada szerint a Gellért-hegyen viszont nem lenne az, hanem meggondolatlan politikai szimbólum, amit ízléstelenül fitogtatnak. „És akkor még nem beszéltünk ennek a Szabadság- szobornak a mindenki által ismert történetéről, amelynek szemérmetlen eltörlése egy világi állam részéről várhatóan sokak szemében nem a kívánt hatást, hanem az erőszakosság és nevetségesség érzését kelti föl. Annak idején indokolható döntés volt az emlékmű elől a szovjet katona szobrát eltávolítani, hogy az emlékmű a szabadság fogalmának egy szélesebb és általánosabb fogalmát fogadhassa be; a mostani elhatározás újra, s megengedhetetlenül szűkítené e fogalom tartalmát” -az írástudó elitet idéztem megint, a népszavazás kezdeményezőit.

A görögök gyönyörű, hegyekben gazdag országa tele van aprócska kápolnákkal. Minden valamire való ormon, kiszögellésen ott álldogál egy piciny templom, rajta a kereszttel és hirdeti ég és föld összetartozását. Az ott élők nem vitatják, nem szerveznek népszavazást, csak építik rendületlenül az égi hajlékokat. Hirdetve a világ tágasságát, nyitottságát a magasságra, mind arra, ami fölemel és szabaddá tesz. Mi is a baj a kereszttel? Nem hinném, hogy bezárna bárkit is. Hacsak azokat nem, akik saját lelkük kalodáját farigcsálják, szabadságuk ellenében, egy egész életen keresztül.

Kiss Gyöngyi