A politikai elit által irányított akciók sorozata már a mindennapi biztonságunkat fenyegeti.

A történelmi korszakok sorában az újkor, majd a legújabb kor után elérkeztünk az abszurd kor küszöbéhez. A legújabb emberi „találmány” a teljesen abszurd értékek kiteljesedését képviseli az élet egyre több formájában, és egyre több területén. Az évszázadokon át megélt életmódok és normatívák mára már vita, sőt elutasítás tárgyává váltak. Új eszmék sugallatára burjánzik a megdöbbentő, a vérlázító és nem a teremtett emberhez méltó létforma.

Mert mit kezdjünk azzal – a téma persze agyonrágott csont –, amikor egy olimpiai versenyen megalázó módon férfi ütlegel egy nőt, miközben a nézők tömege nem lép közbe, nem siet a nő védelmére? Gondoljuk át a helyzet abszurd mivoltát, hisz a Btk.-ban büntető tétel a családon belüli erőszak. Ha a begőzölt férj brutalitása tettlegességbe csap át, szabadságvesztést is kiszabhatnak rá a törvény őrei. Ha más feleségét veri egy idegen férfi és azt egy ringben teszi, akkor már nem számít a józan ész törvényi tényállása? 

Az abszurd kort megelőző legújabb kor végén is adódtak problémák bizonyos új trendekkel. Például mit keresnek a nők egy bokszmeccsen a szorítóban, ahelyett, hogy a nézőtéren ennék a perecet? A dolog úgy áll, hogy sem alkatilag, sem érzelmi értelemben nem nőknek való sport. Hogy valójában bárkinek való-e mondjuk az ökölvívás mellett a ketrecharc, a thai-box és hasonló vérre menő, játéknak nehezen definiálható küzdelem, azon is el kellene gondolkozni.

Az abszurd korunkban felsejlő színeváltozásból egy másik kiemelhető példa a terrorizmus kérdése. Hivatalosan és biztonsági értelemben a terrorizmus: „Erő vagy erőszak alkalmazása személyek vagy vagyontárgyak ellen, illetve azzal való fenyegetés abból a célból, hogy kormányokat, társadalmakat befolyásoljanak, félelmet keltsenek valamilyen politikai, vallási vagy ideológiai cél elérése érdekében.” Ez volt a jól artikulálható definíció az előző történelmi korokban. Korunk abszurditásai közepette már csak részben fejezi ki a terrorizmus lényegét, még inkább módszer- és eszközrendszerét. Azért is, mert a terrorcselekmények elkövetéséhez társult a terrorista személye, aki tervezi és végrehajtja az erőszakos cselekményt. Bizonyos fokig képzettséget, eltökéltséget és mindenekelőtt a társadalomba beilleszkedni nem tudó egyének személyiségtorzulását feltételezte. A legjellemzőbb megfigyelhető ismérv, hogy kevesen voltak, elszigetelten működtek és előbb-utóbb a hatóságok valamilyen módon eljártak ellenük.

Napjainkban ez már történelmi távlat. Egyszerűen azért, mert 

szűkebb világunk, Európa az erőszak célpontja, ahol a normális élet elleni támadás „színes” körülmények között folyik és a nem kívánt cselekmények elkövetője – példák bizonyítják – nyolcéves kortól bárki lehet, bármikor, bármilyen életveszélyes eszközzel a kezében.

 A puszta kéz – már amikor nem munkával van elfoglalva – a kézfogásra találtatott ki ember és ember kapcsolatában, legalábbis a mi kultúránk világában (és a ringen kívül). Mára viszont támadóeszközzé vált, amikor idős embereket vernek meg magukat szórakoztatni kívánó utcai bandák vagy alakul ki közelharc a közlekedésben konfliktusba keveredő, magukról megfeledkező autósok között.

Hogy miért nem az számít csupán terrorizmusnak, amikor – mint Bécsben – zenei koncertet mondanak le, mert elfogtak néhány szerencsétlen pancsert, akik bombát fabrikáltak? Vagy miért nem a párizsi olimpia elképesztő védelmi protokollját elemezzük, belátva, hogy micsoda rettegés lesz úrrá a hatóságokon, bármely tömegrendezvényt megelő­zően? Mert, például az olimpiánál maradva, nem egy esetleges bomba kiiktatása volt terrortámadás, hanem a megnyitó látképe maga. Egy másik olimpiai példa az emberek elleni terrorakcióra, hogy a coli baktériumokkal teli Szajna vizében – egészségük kockáztatásával – kellett úszniuk a versenyzőknek, vagy nőket verhetett egy személyiségében torz férfi…

Abszurd korunkban a terrorizmus új definíciója: a politikai elit bizonyos vezetői által irányított akciók sorozata a megélhető életünk és napi biztonságunk cinikus tönkretétele érdekében. Az utcák felbolydult világában, hol van az angol hidegvér, látva, hogy az őslakos angolok idegenekkel szemben önbíráskodásra kényszerülnek gyerekeik védelmében? Hol a francia könnyedség, amikor többek között Párizs utcáin üldözőbe veszik a magatehetetlen idős embereket illegális migránshordák?

 És hol van a német türelem, amikor Németországban kiürítik az önvédelmi fegyvereket árusító üzletek polcait, mert ki tudja, honnan jött tömegek biztonsági kockázatot jelentenek a tisztes polgárok számára? Ez persze tökéletesen érthető, ha Bonn város rendőrfőnökének figyelmeztetését idézzük: 

A távolról érkező migráns ifjaknál lapuló kések legkevésbé szalonnázásra vannak a zsebekbe rejtve

 – mondta. Más típusú, szintén a normális világot támadó „terrorízű” példa, hogy politikai utasításra felrobbantották a Grafenrhein­feld atomerőmű hűtőtornyát, amely egykor Németország energetikai függetlenségének egyik szimbóluma volt. Azért minősíthető terrorcselekménynek, mivel az akció része a német gazdaság tervszerű „meggyilkolásának”.

Szóval hol van Európa új- és legújabb kori, mára nosztalgiáért kiáltó élete, nyugalma és normalitása? Ugyanakkor 

a régi és új terrorizmusnak van egy közös pontja. Leginkább az, hogy nem akarunk együtt élni vele. Képletesen és konkrétan is elzárásra kívánjuk ítélni, ahogy régen a kiképzett terroristákkal tette az önvédelemből akkor még jelesre vizsgázó politika.

Talán változtunk az idők folyamán, de nem annyira, hogy elhiggyük és elfogadjuk, miszerint jó úton járunk, és ezt a társadalmi abszurdot akarjuk örökül hagyni utódainknak. Kizárt dolog, hogy az ember ne térjen vissza önmagához, vagyis teremtettsége normális életmódjához.

A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke