Lassan mögöttünk van már a föld mosolya, a minden évben más arcát mutató tavasz, nincs megállás, a természet szorgalmasan írja a programot, rendíthetetlenül halad tovább és már minden erejével a közelgő nyarat csiholja. Mi meg azon kapjuk magunkat, hogy június első napjaiban már 105 éve lesz annak, hogy bekövetkezett Trianon. Alig egy hónapja még az Európa Napot ünnepelhettük, eszerint az európai béke, egység, szolidaritás lenne a birtokunkban, 80 éve meg lezárult a második világháború, de mind ebből csak az 1945-ös fegyvernyugvás igaz. A kontinens rendje, virágzása mára tovatűnt, messzire szállt, miközben azt megállapíthatjuk, hogy Magyarország évezrede mást sem tett, mint dolgozott ezért az összhangért. Állta az ütközeteket, védelmezte a Nyugatot a keletről jövő veszedelmektől, csatározásoktól, rémálmoktól, s ha kellett, akkor a saját testi épsége árán is. Hála ma sem jár érte, sőt, lepkesúlyú brüsszeli tisztségviselők nyakló nélkül köpködhetik tele az európai levegőeget alaptalan vádakkal, hazugságokkal rólunk, pedig ma is ellenállunk, például a migrációs rohamnak.
Több, mint egy évszázaddal ezelőtt pedig „kiérdemeltük” a Trianonban szentesített erőszakos békét. A diktátumot, amelyet egyoldalúan kényszerítettek ránk, azért, hogy Európa talán legnagyobb kisebbségi létbe kényszerített nemzetisége legyen a magyar. Az anyaország meg, tapasztalja a saját bőrén, hogy milyen az feldarabolva, gúzsba kötve táncolni, s ha nem megy, hát az sem baj, ha belepusztul. Túléltük, de a csonkítás élménye beépült a zsigereinkbe, örökre velünk marad, a hétköznapokban is.
Fél éve azt mesélte karizmatikus sikeredző ismerősöm, nehéz hete lesz, jönnek hozzá a szerbek, szlovákok, tornaversenyre készülnek együtt az ifjakkal. Kérdeztem, milyen nyelven oktatja majd őket, kiderült, ó, hát magyarul, Bácskából, Gömörből érkeznek a nebulók, valamennyinek magyar fülnek otthonos neve van, Fodornak, Homolyának, Telegdinek hívják őket. Van mostani, friss élmény is: ezekben a hetekben velünk voltak a Virtuózok! Érett korba lépett ez a zseniális magyar találmány: a magyar televíziózás nemzetközi komolyzenei tehetségkutató versenye idén ünnepelte 10 éves jubileumát. Aki figyelemmel követte, nézte az adásokat, észrevehette, hogy 2025-ben kiemelt figyelem irányult a klasszikus zene határon túli ifjú magyar növendékeire. Január 20-án ünnepélyes sajtótájékoztatóval indult a sorozat, az eseményen vendégül látták az évad határon túli magyar jelentkezőit is. 21 diákot hívtak meg a budapesti előválogatóra Kárpátaljáról, Erdélyből, Felvidékről és Délvidékről. Itt jelentették be, hogy ki jutott tovább. Az alapító producer, Peller Mariann elmondta, hogy a felfedezett tehetségek kezét, a verseny eredményétől függetlenül sem engedik el. Nagyon helyes, tehetjük hozzá, hiszen ezek az ígéretes ifjú muzsikusok mind a magyar kultúra követei. S milyen követei, képviselői! Mint a döntőbe jutott zongorista Paládi Máté, aki elmondta, hogy átjött Magyarországra tanulni, de egyelőre kilátástalan a hazatérés, nem utazhat Kárpátaljára. Az okokat tudjuk, azt meg, hogy mit jelent az éppen most 20 éves fiúnak a biztonságot jelentő család hiánya, csak könnyekkel és imákkal lehet megválaszolni. Ez is Trianon.
1920 június 4-én írták alá az I. világháborút lezáró békét, melyet Párizs mellett, a versailles-i Nagy-Trianon palotában láttak el kézjegyükkel hazánk és az Antant képviselői. Az eredményt nem lehet elégszer ismételni: Magyarország, az addig 320 ezer négyzetkilométeres, 20 milliós történelmi középhatalom elvesztette területének és lakosságának kétharmadát, 93 négyzetkilométeres kisálammá zsugorodott 7,6 milliós lakossággal. Egyoldalú szerződés, diktátum volt ez a javából, a magyar küldöttséget a tárgyalások ideje alatt házi őrizetben tartották, szót csak 1920 január 16-án, a béketervezet véglegesítése után adtak Apponyi Albert vezérszónoknak. A kisebbségbe szorult magyarság azóta is viseli a diszkriminatív bánásmód következményeit, a békéről meg megállapítható, hogy megtagadta mindazon elveket, melyek nevében született.
„Viselős az idő!” -mondhatjuk Sík Sándor költőnkkel, s ki tudja, mikor születik ebből az állapotból szívmelengető eredmény. Még messze járhat a kertek alatt az annyira óhajtott béke, Trianonnal sem siettünk, egy évszázad sem volt elég a feldolgozására. Számos nagyhangú, elszánt tudós prókátor állítja, hogy a fájdalmas esemény „már nem elsődleges élményekből táplálkozik, vagyis nem része a kommunikatív emlékezetnek”, aztán „a trianonozás álideológiai műfaj, mely a történelmi vitákat a politika szolgálatába állítja”, meg egyébként a felszabdalással a nagyhatalmak csak jót tettek velünk. Szőrősszívű, Trianon-neurózisról fantáziáló történészeinknek javasolhatjuk, hogy álljanak oda a Virtuózokban csodálatra méltóan teljesítő, határon túli muzsikus palánták elé és mondják a szemükbe, mit gondolnak a szülőföldjükről, őseik ezer év vérrel és könnyel írt kötődéséről, verejtékes munkájáról!
„Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.”
Juhász Gyula kezdte így Trianon című csodálatos versét, melyet az országcsonkítás pörölycsapása váltott ki belőle. Igaza lehet, hagyjuk is a szavakat, gondolni meg úgyis gondolunk rá, „mert nem lehet feledni, nem, soha, amíg magyar lesz és emlékezet.” Ha vágyunk egy fuvallatnyi fájó elérzékenyülésre, inkább hallgassuk a harangszót a magyar lakta világban, amely 2025-ben is megszólal majd június negyedikén, pontban fél ötkor. Tudjuk, hogy miért.
Írta:
Kiss Gyöngyi
