Legújabb fejlemények felvetik annak lehetőségét, hogy a brit hírszerző ügynökök végre bíróság elé kerülhetnek a CIA globális kínzási programjában játszott, kevéssé ismert szerepük miatt.

Nagy-Britannia külföldi és belföldi hírszerző apparátusa egy hírszerzési felügyelettel megbízott bíróság alapos vizsgálatával néz szembe. Május 26-án London hírhedten átláthatatlan Investigatory Powers Tribunal (IPT [Igazságügyi Szakértői Törvényszék]) testülete egyhangúlag kiadott egy mérföldkőnek számító döntést, ami azt jelenti, hogy a CIA fekete helyszínein brutálisan megkínzott és a Guantanamói-öbölben évekre bebörtönzött két szaúdi panaszai végre meghallgatásra találhatnak, legalábbis zárt ajtók mögött.

A brit kormány ragaszkodott ahhoz, hogy a törvényszék, amely kifejezetten a londoni biztonsági és hírszerző ügynökségek által elkövetett jogsértéseket vizsgálja, nem rendelkezik joghatósággal Musztafa al-Hawsawi és Abd al-Rahim Nashiri ügyében. Az IPT azonban ezzel nem értett egyet.

Megjegyezve, hogy “a panasz alapját képező ügyek a lehető legsúlyosabbak”, a bíróság kijelentette, hogy “ha az állítások igazak, akkor ez arra kötelez, hogy erős alapokra helyezzük”, mivel “a köz érdeke azt kívánná, hogy ezeket a kérdéseket figyelembe vegyék”.

A döntés azt jelenti, hogy a bíróság feltehetően meghallgatja Musztafa al-Hawsawi panaszát, aki azóta amerikai őrizetben van, hogy az amerikai csapatok 2003-ban elfogták azt a férfit, akiről azt állítják, hogy “magas rangú al-Kaida tag”.

Al-Hawsawi három évig ingázott a CIA fekete helyszínei között, mielőtt 2006-ban hajóval az illegálisan megszállt Guantánamói-öbölben lévő amerikai kínzótáborba szállították. Az út során brutális “felerősített kihallgatási” technikáknak vetették alá, beleértve a “túlzott erővel” végzett végbélvizsgálatokat, amelyek során súlyosan megsérült, és állítólag a mai napig folyamatos egészségügyi problémákkal küzd.

Al-Hawsawi ügyvédei azt mondják, bizonyítékuk van rá, hogy a brit hírszerző ügynökök illegálisan “segítettek, felbujtottak, bátorítottak, elősegítettek, rábírtak és/vagy konspiráltak” az Egyesült Államokkal, hogy az ügyfeleiket kínozzák és bántalmazzák.

Al-Hawsawi egyike annak az öt guantánamói fogolynak, akiket azzal vádoltak meg, hogy állítólag részt vettek a 9/11-es támadásokban.

Az amerikai szenátusnak a CIA kínzásokat taglaló jelentéséről készült, titkosítás alól feloldott összefoglalója szerint al-Hawsawi egyike volt annak a számos fogolynak, akiket fogva tartottak és bántalmaztak, “annak ellenére, hogy kétségeik és kérdéseik voltak azzal kapcsolatban, hogy tudtak-e a terrorista fenyegetésekről, és ismerték-e az al-Kaida magas rangú vezetőinek tartózkodási helyét.”

Ügyvédei szerint “hiteles bizonyíték” van arra, hogy a brit MI5 és MI6 adta át a felteendő kérdéseket az amerikai kínzóinak, és kapta az úgynevezett “felerősített kihallgatások” során szerzett információkat.

Nasirit 2002 októberében vették őrizetbe az Egyesült Arab Emírségekben, mivel állítólag részt vett az al-Kaida-nak a USS Cole ellen elkövetett egyik támadásában Jemenben, két évvel korábban. Az amerikai szenátus jelentése arra a következtetésre jutott, hogy Nasirit többször megkínozták és bántalmazták, annak ellenére, hogy kihallgatói megítélése szerint együttműködő volt, és ezért minden “felerősített” technika szükségtelen.

Több alkalommal alkalmaztak különféle vérfagyasztó és hivatalosan nem engedélyezett technikákat vele szemben, beleértve, hogy “a foglyot az anyja szexuális zaklatásával fenyegették meg, pisztollyal céloztak a fejére, és vezeték nélküli fúrót tartottak a testéhez” – jegyezte meg az Egyesült Királyság Kiadatási Projektje.

Nashiri ügyvédei azzal érvelnek, hogy a brit hírszerzés “különös érdeklődést” mutatott az irányában. Ez lehet az oka annak, hogy London állítólag arra ösztönözte a CIA-t, hogy 2002 decemberében, miközben Thaiföldről Lengyelországba szállították, a Luton-i repülőtéren tankoljanak.

“Megkérdőjelezhetetlen az a következtetés, hogy az Egyesült Királyság ügynökségei részt vettek a [Nashirivel] kapcsolatos hírszerzésben, és bűnrészesek voltak a kínzásában és sanyargatásában.”

A hírszerzési bizottság “képtelen hiteles jelentést készíteni”

Eközben a brit kormány megpróbálja megakadályozni, hogy Abu Zubaydah, Guantanamo “örök foglya“ jogi lépéseket tegyen az MI5 és az MI6 ellen azért, mert a hat különböző országban folytatott, felerősített kihallgatások alatt megválaszolandó kérdéseket továbbított a CIA számára. A londoni hatóságok azzal érvelnek, hogy Zubaydah-ra nem érvényesek a hazai törvények, és a keresetét inkább azon országok ellen kellene benyújtani, ahol a kínzás történt.

Zubaydah-t 83-szor vetették alá vizeskínzásnak, több száz órára bezárták egy apró, koporsószerű dobozba, horgokról lógó csótányokkal együtt – amelyektől egész életében félt –,megtagadták tőle az alvást, és arra kényszerítették, hogy hosszú ideig “stresszpozícióban” maradjon. Miután a bántalmazás következtében egyik szemét elvesztette, most maradandó agykárosodásban, állandó rohamoktól, gyakorlatilag örökös fejfájástól és “kínzó hangérzékenységtől” szenved.

Az Egyesült Királyság parlamentjének hírszerzési és biztonsági bizottsága (ISC) 2018-as jelentése megerősítette, hogy a brit hírszerzés “közvetlen tudomással bírt a CIA Zubaydah-val szembeni szélsőségesen rossz bánásmódjáról”, és ettől függetlenül továbbra is felteendő kérdéseket továbbított amerikai kínzóihoz. A jelentés arra a következtetésre jutott, hogy nem sokkal Zubaydah 2002-es pakisztáni elfogása után az MI6 tisztviselői megállapították, hogy a fogvatartotton alkalmazott technikák olyan kemények voltak, hogy “az amerikai különleges erők 98 százaléka összetört volna, ha ugyanilyen körülményeknek lettek volna kitéve “.

Az ISC megállapításai meggyőzően megmutatták, hogy London kulcsfontosságú támogató szerepet játszott a CIA rendkívüli kiadatási programjában. A sötét alku értelmében a brit hírszerző és biztonsági szolgálatok széleskörű logisztikai támogatást nyújtottak Langley-nek, és a fogvatartottak kínzását kiszervezték a világ néhány legbrutálisabb biztonsági és hírszerző ügynökségéhez.

Mégis, a közelmúlt brit történelmének ez a látványosan barbár fejezete mára szinte teljesen feledésbe merült. És az ISC elismeri, hogy a botrányos megállapodásról szóló beszámolója messze nem teljes. A bizottság nyíltan kijelentette, hogy az általa készített jelentés “nem végleges beszámoló, és nem is szabad annak tekinteni”.

A kivizsgálásnál alkalmazott “általános megállapodási feltételek” miatt az ISC “nem volt képes hiteles nyomozást lefolytatni és egy hitelt érdemlő jelentést készíteni” – ismerte el.

Theresa May akkori miniszterelnök a bizottságot érintő, számos súlyos korlátozást vezetett be, beleértve, hogy megtiltották a tisztviselők, a személyzet és a kulcsfontosságú tanúk megközelítését. Az ISC-re vonatkozó szabályozások azt jelentették, hogy csak négy hírszerző ügynökség alkalmazottait lehetett kikérdezni, és annál a néhánynál, akit rendelkezésre bocsátottak, megakadályozták, hogy a konkrét eseteket kommentálják.

E korlátozások ellenére az ISC végül megállapította, hogy a brit biztonsági szolgálatok “példátlan” mennyiségű hírszerzési információt osztottak meg külföldi partner-ügynökségekkel, hogy “megkönnyítsék a fogvatartottak elfogását” – még akkor is, ha gyanították vagy tudták, hogy a gyanúsítottakat kínzásnak vetnék alá. A jelentés összesen legalább 198 olyan esetet talált, amikor a brit kémek olyan emberektől kaptak hírszerzési információkat, akikről “tudták, vagy gyanítaniuk kellett volna”, hogy bántalmazták őket.

A jelentés szerint a 2002. és 2004. közötti években az MI6 ügynökei aktívan részt vettek az amerikai hatóságok által Afganisztánban, Irakban és a Guantánamói-öbölben fogva tartott foglyok kihallgatásában. Az ISC 13 olyan esetet azonosított, amikor brit kémek első kézből voltak tanúi a fogvatartottak kínzásának, és 128 olyan esetet, amikor külföldi kollégáik tájékoztatták az elhárítást és a hírszerzést, hogy a foglyokkal rosszul bántak.

Ahelyett, hogy erre az aggasztó hírre a közreműködésük megszüntetésével reagáltak volna, a brit hírszerzés inkább pénzügyi ösztönzőket ajánlott fel a külföldi kémügynökségeknek, hogy rendkívüli kiadatási műveleteket hajtsanak végre. A jelentés szerint legalább 28 alkalommal javasoltak vagy terveztek műveleteket, vagy járultak hozzá a tengerentúli partner- szolgálatok által javasolt műveletekhez.

A hamis ricines cselekmény igazolja az iraki háborút

A kínzás külföldi partnereknek történő kiszervezése számos előnnyel járt a britek számára. Először is, az MI5 és az MI6 el tudta kerülni, hogy bepiszkítsa a kezét és fenntarthatta a hazugságot, hogy közvetlenül nem vettek részt ilyen tevékenységben. A megállapodás azt is jelentette, hogy a brit kémeket nem lehetett felelősségre vonni, ha a kínzással szerzett tanúvallomások hamisnak bizonyultak – ami szándékosan gyakran megtörtént.

2002 szeptemberében a rendőrség egy állítólagos londoni terror adománygyűjtő akció ügyében történő nyomozás alkalmával letartóztatta Mohammed Meguerta algériai emigránst. Miután vádemelés nélkül szabadon engedték, visszatért hazájába, ahol megérkezésekor a helyi biztonsági szolgálatok elkapták.

Meguerba végül elmondta fogvatartóinak, hogy részt vett egy több résztvevőből álló összeesküvésben, hogy ricinnel mérgezzék meg az embereket. Ezt az információt továbbították a brit hírszerzésnek, bár volt egy nagy probléma: a cím, amelyet a törekvés középpontjaként állított be, nem létezett. További kihallgatások után Meguerba egy másik helyszínt, egy észak-londoni házat adott meg.

2003 januárjában a rendőrség lecsapott, több embert letartóztatott, alapos vizsgálatokat végzett, és a lefoglalt anyagokat továbbküldte az Egyesült Királyság fő vegyifegyver-kutató létesítményébe Porton Downban. Mielőtt ezek a vizsgálatok befejeződtek volna, a magas rangú terrorelhárító tisztviselők, kézenfogva a brit egészségügyi hatóságokkal, gyorsan egy sürgős “bioterrorista riasztást” adtak ki, arra figyelmeztetve, hogy “kis mennyiségű anyag került elő … a bevizsgáláskor a ricin nevű méreg jelenlétére pozitívnak mutatkozott.” A pánik azonnal kitört, és az orvosi rendelők országszerte információkat tettek közzé a ricinmérgezés tüneteiről.

Az akkori miniszterelnök, Tony Blair órákkal később megjelent egy televíziós nyilatkozatban, buzgón fokozva a közvélemény félelmeit:

“Figyelmeztetem az embereket, hogy csak idő kérdése, hogy a terroristák mikor jutnak hozzá [a tömegpusztító fegyverekhez]… a ma korábban történt letartóztatások azt mutatják, hogy ez a veszély jelen van és valós, most is velünk van, és a benne rejlő potenciál hatalmas.”

Egy hónappal később Colin Powell akkori amerikai külügyminiszter egy elhíresült beszédet mondott az ENSZ Biztonsági Tanácsában, hogy támogatást szerezzen az iraki háborúhoz. Powell egy illusztratív ricines fiolát lobogtatva azt állította, hogy Szaddam Husszein iraki vezető titkos globális terrorhálózatot működtet, és vegyi és biológiai fegyverek hatalmas arzenáljával rendelkezik. Powell kifejezetten megemlítette a legutóbbi londoni razziát, amely állítása szerint bizonyítja, hogy Európa szívében al-Kaida terrorsejtek léteznek.

Mivel az USA már javában inváziót indított Irak ellen, a bizonyítékként értelmezett “ricines” összeesküvést ismét leporolták 2003. március 31-én, amikor Richard Myers tábornok, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke bátran bejelentette, hogy az amerikai erők elpusztítottak egy “méreggyárat”, amelyről azt állította, hogy “ez volt az, ahonnan a Londonban talált ricin feltehetőleg származik “.

A valóságban Porton Down azt állapította meg, hogy az első rendőrségi rajtaütés utáni 48 órán belül a londoni címen nem találtak ricint. Ezt a kellemetlen ítéletet azonban mindaddig eltitkolták, amíg az üggyel kapcsolatban letartóztatott nyolc embert két évvel később bíróság elé nem állították, és minden vádpont alól fel nem mentették.

A vád összeomlott, amikor világossá vált, hogy Meguerba a nyomozók nyomására agyalta ki az állításokat.

Az ítéletet követően még a BBC is elismerte, hogy “a bűnügyi nyomozásokat szégyentelenül politikai célokra használja [használta] fel” az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok abból a célból, hogy “igazolják Irak megszállását vagy a polgári szabadságjogokat korlátozó, új jogszabályok bevezetését”.

Nem sokkal később Meguerba megjelent a bíróságon Algériában, lesoványodottnak, törékenynek tűnt, és több foga hiányzott. Sorsa ma ismeretlen.

A tökéletes brit eltussolás

2005 szeptemberében Eliza Manningham-Buller, az MI5 akkori főigazgatója rendkívüli nyilatkozatot adott ki, amelyben elismerte, hogy a brit hírszerző tisztviselők lehetőségei “gyakran korlátozottak” voltak ahhoz, hogy megbizonyosodjanak arról, milyen eszközöket használnak a külföldi partnerek az adatok megszerzésére. Manningham-Buller szerint ez részben azért volt, mert az MI5 és az MI6 “általában nem gyakorol nyomást azért, hogy elmondják egy adott információ forrását”, mivel ha túl sokat kérdeznek, az “árthat a jövőbeli együttműködésnek és ronthatja az eredeti szolgálattól érkező hírszerzési adatok jövőbeli áramlását “.

“Ahol a jelentés fenyegetéssel függ össze, az összefüggés iránti vágyat rendszerint felülírja a tények megállapítására irányuló cselekvés szükségessége” – folytatta. Végül tehát “nem kérdezték meg az algériai összekötőt Meguerba kihallgatásának pontos körülményeiről”.

Addigra a ricin-összeesküvést teljes mértékben abszurd történetként jellemezték a bíróságon, amely kínzással szerzett, hamis tanúvallomásra épült. Manningham-Buller azonban ragaszkodott ahhoz, hogy az egész hamis narratíva valójában azt bizonyítja, hogy az “őrizete vett személy beszámolója pontos lehet, és alkalmas lehet életek megmentésére.”

Vajon a britek olyan kérdésekkel etették algériai kollégáikat, amelyeket szándékosan egy ál-összeesküvés kitervelésére szerkesztettek meg, amelyet lebukás esetén fel lehetne használni a közelgő iraki invázió igazolására? Bár a füstölgő fegyvernek még elő kell kerülnie, de a líbiai biztonsági szolgálat irodáinak romjaiban Moammer Kadhafi erőszakos megdöntése után talált bizalmas dokumentumok határozottan arra utalnak, hogy ez volt a helyzet.

Egy nyugati emberi jogi szervezet által visszaszerzett iratok  feltárták, hogy 2004 márciusában Mark Allen, az MI6 akkori terrorellenes vezetője közvetlen kapcsolatban volt a tripoli hatóságokkal az al-Kaidával szövetséges Líbiai Iszlám Harci Csoport alapítójának, Abdelhakim Belhaj-nak a közelmúltbeli elfogása kapcsán.

“Gratulálok [Belhaj] biztonságos megérkezéséhez. Ez volt a legkevesebb, amit Önökért és Líbiáért tehettünk, hogy demonstráljuk azt a figyelemre méltó kapcsolatot, amelyet az elmúlt években kiépítettünk” – írta Allen.

“Mulatságos, hogy kaptunk egy kérést az amerikaiaktól, hogy a [Belhaj-tól] érkező információkéréseket rajtuk keresztül továbbítsuk. Nem áll szándékomban ilyesmit tenni. A hírszerzés [Belhaj-ról] brit volt… Úgy érzem, jogom van közvetlenül önnel dolgozni ebben a kérdésben.”

Belhaj-t terhes feleségével együtt az év elején Malajziában letartóztatták, utána hét évet töltött líbiai börtönökben, ahol állítólag súlyos bántalmazásokat szenvedett el. A líbiai hatóságok a feleségét rövid fogvatartás után szabadon engedték, de nem az előtt, hogy őt is megkínozták volna. Alig két héttel elrablásuk után Allen az MI6-tól megjelent Líbiában, mialatt Tony Blair találkozott Kadhafival.

Belhaj végül 2008-ban szabadult ki a börtönből a korábbi Líbiai Iszlám Harci Csoportnak (LIFG) biztosított, szélesebb körű amnesztia részeként, amelyet a csoport egyik fő támogatója, Katar alkudott ki. Három évvel később visszatért Tripoliba, a Kadhafi katonai erői elleni fegyveres felkelők parancsnokaként szolgált – és nem szűkölködött brit és amerikai segítségben. A NATO légi fedezetével Belhaj erői részt vettek Kadhafi barbár meggyilkolásában a vezető szülővárosában, Sirte-ben.

Perverz módon ironikus, hogy a Nyugat által támogatott, rendszerváltó háborúban részt vevő más LIFG-harcosokat a Quilliam Alapítvány, egy, a brit hírszerzés által titokban felépített, magát “szélsőségesség-ellenesnek” kiadó agytröszt közbenjárásának köszönhetően szabadították ki.

Az Allen és a líbiai kormány közötti terhelő, 2004-es levelezés felfedezése arra késztette a londoni Legfelsőbb Bíróságot, hogy 2012 júniusában jogi eljárást indítson az MI6 korábbi terrorellenes vezetője ellen. Két évvel később a brit Koronaügyészi Szolgálat (CPS) megmagyarázhatatlan módon elutasította a vádemelést, dacára annak, hogy a londoni Metropolitan Police 28 000 oldalas bizonyítékot állított össze.

2016 júniusában, a CPS ismét bejelentette, hogy nem indít eljárást Allen ellen, ami állítólag feldühítette a vezető nyomozótiszteket. A szolgálat megjegyezte, hogy “elegendő bizonyíték áll rendelkezésre annak az állításnak az alátámasztására, hogy [Allen]… kapcsolatban állt olyan külföldi személyekkel, akik Belhaj és felesége fogva tartásáért felelősek, és hogy “politikai felhatalmazást kért néhány tettéhez”.

Az IPT azon döntése, hogy meghallgatja al-Hawsawi és Nashiri panaszait, mint ilyen, vitathatatlanul a legjobb – és talán az utolsó – lehetőség arra, hogy a nyilvánosság meghallja az igazságot az MI5-nek és az MI6-nak a rendkívüli kiadatásban játszott szerepéről.

Egyelőre a közvetett bizonyítékok erősen arra utalnak, hogy a brit hírszerzés szándékosan kísérletezett olyan hamis tanúvallomásokkal, amelyekkel sajátságos politikai eredményeket érhetett el, és igazolhatta a terrorizmus elleni háború hazai és nemzetközi túlkapásait.

Forrás:thegrayzone.com