Lengyelország harci kedvének felpiszkálója jelenleg alapvetően nem Washington, hanem a londoni City.

Mert nincs, és talán sosem volt semleges tér, közömbös élethelyzet és megalkuvásra alkalmas időszak az emberiség történeté­ben, ebből következően nem létezik „senkiföldje vidék”. A korunkat alapvetően meghatározó szellemi világháború egyértelműen az emberről szól és az emberi élet átalakításáról. Amiből viszont az is következik, hogy eme szellemi összecsapás – jó és rossz harca – origójában élünk. Vajon a tudás – itt az információkhoz történő hozzáférésről van szó – segít-e megérteni, elfogadni, illetve felszabadultan élvezni a társadalmak működését?

Az információ hatalom, és ebből következően ma már egyértelmű, hogy olyan hatalom, amely a teljes zűrzavar kiváltója is egyben. 

A manipuláció, a félreértelmezettség, a szándékosan szubjektív válogatás a hírek között nem felvilágosítja, hanem szinte totális sötétségbe taszítja az eligazodást kereső embert. Mintha már senki nem is akarná az egyébként létező objektivitás felé irányítani figyelmünket. 

A legfőbb probléma, hogy a politikai-hatalmi szereplők – tudatos stratégia mentén – saját szempontjaikat és érdekeiket kizárólagos formában érvényesítik. Elvétve látni a szűk érdekeken túlmutató jövőképeket. Az információ cunamivilágában pillanatnyi reakciókra van idő, mivel folyamatosan újabb és újabb – őrültségtől sem mentes – adattömeg zúdul a világra, mint amilyen például a Varsóban fölröppent politikai jövőkép.

A lengyel államfő, Karol Nawrocki ugyanis kijelentette: Lengyelország „közvetlenül egy fegyveres konfliktus szélén áll”. Vélelmezhető, hogy a lengyel vezető nem a szellemi világháborúhoz való csatlakozásra utalt. Jóllehet, ebbe a lengyeleknek nem is kell belépni, hisz nyakig benne vannak.

Főleg, amióta a lengyel politikai elit jelentős részét Brüsszelből irányítják a modern, például az LMBTQ-értékrend alapján. Ugye milyen régen is volt, amikor egy nagy formátumú lengyel születésű pápa, Szent II. János Pál – Karol Józef Wojtyla – csak és kizárólag a békéről tanított, sőt komoly eredményeket is elért a nemzetközi politika pozitív befolyásolásában. Ezért is rendkívüli, vagyis figyelmet érdemlő, egyben elkeserítő az elnöki nyilatkozat.

Az elmúlt években, összefüggésben az ukrán válsággal, gyakran szerették volna, ha Oroszország katonai stratégiájában ott szerepelne Lengyelország lerohanása. Kívánságuk spekuláció­ja hátterében a kiengesztelhetetlen történelmi ellenszenv áll Oroszország irányában. Bár ki tudja, hogy a lengyel nép is így van-e ezzel, vagy külső érdek adja a lengyel politikai vezetés szájába ezt a narratívát? 

Akármi is a háttér, az biztos, hogy ezt a meglepő harciasságot a NATO védelme alatt kívánják realizálni. Ami viszont messze nem fair a többi – harcolni nem, de Oroszországgal kereskedni annál inkább akaró – NATO-tagországgal szemben.

Természetesen az is fényévekre van az elfogadható gondolattól, hogy nem lengyel, hanem „csak” mások atomarzenáljából telepítsenek néhány töltetet Lengyelország keleti határa közelébe.

Most lépjünk túl azon a felvetésen, hogy Oroszország előbb kezd egy valódi NATO-provokáció esetén Berlin, London, Párizs bombázásába, mielőtt a lengyel területre vetné szemét. Ezt nyilván Varsóban is felmérték. Ezért, a mostani harci kürtök megfújása előtt új narratívát találtak, amely reményeik szerint magasabb besorolásba helyezi Lengyelországot Moszkva szemé­ben. Az új direktíva lényege ugyanis az, hogy országukban a nukleáris arzenál fejlesztésébe kell kezdeni. Miért, hogyan, mi célból? Hasonló frázisokat – no persze a világbéke érdekében – nyugati országok államfői és kormányaik vezetői harsognak biztonságos óvóhelyek rejtekéből.

Ha már a lengyelek minden áron történelmet akarnak csinálni – legalábbis fontos szerepre ácsingóznak –, legyenek a teljes nukleáris leszerelés szószólói. Az ország adottsága meglenne hozzá. Majdnem negyvenmilliós közép-európai ország, ahol – az ukrán migránsokat kivéve – nincs migránsválság a társadalom szintjén. A területi adottságai kiválóak ahhoz, hogy a lengyelek önálló identitásukat növeljék 

és ne legyenek rászorulva – ahogy sajnos mindig is kényszert éreztek erre – a nagyobbak támogatására, barátságára. Az ország rendelkezik tengeri kikötőkkel, és az ásványkincsvagyona éppen olyan jelentős, mint a szénkészletei, amelyek még akkor is létezni fognak, amikor egyéb energiaforrások kimerülni látszanak majd. A külpolitikai stratégiájukban szerepet kaphatna egy közép-európai, laza egység létrehozása akár nyolc-kilenc ország bevonásával. Ami leginkább arra lenne jó, hogy összekötő korridort hozzon létre Európa békés jövőjének biztosítása érdekében, mivel 

Európa – tetszik vagy sem – az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig húzódó hatalmas területen fekszik, jelképezve Kelet és Nyugat egységét. A lengyelek vezette közép-európai térség pedig mediátor szerepet játszhatna a feszültségek konszolidálása során.

Ma két atomhatalom néz farkasszemet egymással: Oroszország és az Amerikai Egyesült Államok. Más módon értelmezve, az amerikai és az európai földrész lenne pusztulásra ítélve egy kirobbantott atomháború esetén. A többi kontinens sem fog kimaradni, de Európa területének kétharmada azonnal az enyészetté válna. Mindenből következően értelmesebb jövőkép a leszerelés és nem a felfegyverzés az általunk, magyarok által is lakott térségben. És ami egyébiránt meglepő felismerés lesz – rövidesen – Varsó számára, hogy sem az amerikai, sem az orosz vezetés nem akarja növelni az atomfeszültséget.

Lengyelország harci kedvének felpiszkálója alapvetően – a mai stratégiák közepette – nem Washington, hanem a londoni City, a pénztőke, amely szeretne újabb területet megszerezni. Amennyiben ugyanis a lengyel gazdaságon belül jelentősebb hangsúlyt kap a hadiipar, ahhoz sok pénz, azaz befektetés kell, amit a City örömmel finanszírozna, garanciaként megkapva a lengyel földet, ahogy Ukrajnában ezt már elérte. 

Mindezeken túl, ha a lengyel elnök az elfogadhatatlan jövőkép helyett valóban a béke pártjára állna, mi itt, Magyarországon is újra büszkék lehetnénk a magyar–lengyel történelmi barátságra.

A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke