Tanultuk: a történelmi konfliktusok katonai összecsapásokban csúcsosodnak ki, melyek hátterében olyan tételek húzódnak meg, mint célterületek megszerzése, ásványi lelőhelyek birtoklása vagy egyszerűen csak az élethez szükséges feltételek és adottságok – például víz, termőföld – nyújtotta biztonság garantálása. Nem vitatható, hogy léteznek valós okok, de egy lényeges kérdés mégis előtüremkedik az objektivitás látható sokaságából, mégpedig az, miért éppen egy bizonyos időpontban szólalnak meg a fegyverek? A megszerzendő föld, ásványkincs, élhető terület bármikor máskor is felkelthették volna az elbirtokolni vágyók, vagyis a harcokat kirobbantani akarók figyelmét.
Minden bizonnyal ekkor lép be a folyamatba az emberi tényező. A hatalmat birtokló, és ebből következően cselekvésre adottsággal és persze motivációval rendelkező vezető, egy nagyhatalom – vagy csak egy „törekvő” ország – elnöke, kormányfője, a hatalmat gyakorló párt vezetője. Mert igaz a mondás: „Kövesd a pénz útját, és megérted a legbonyolultabbnak tűnő összefüggéseket is!” De az emberi tényező akarata nélkül semmilyen okos konspiráció nem képes sikert elérni, sőt el sem indul a történet, azaz a háború. Nem spekuláció, hogy minden kornak megvolt a maga háttérhatalmi „súgórendszere”. Még az sem kizárt, hogy történelmi korokon keresztül ugyanaz az erőtér bukkan fel, ahogy a mai progresszív liberalizmus sem más, mint a már egyszer levitézlett kommunizmus reinkarnációja. Az ilyen módon létező érdekérvényesítés legtöbbször a többség, az emberiség kárára éri el céljait.
Lényeges azonban a döntési helyzetben lévő vezető személyisége a háborúk kirobbantásában. A vezetői felelősség és lehetőség sokkal meghatározóbb a történelemben, mint ahogy azt feltételeznénk. Nem vitatva a történészek tudományos elemzéseit és levont következtetéseit, saját verzióm szerint lebecsüljük az egyén lehetőségét, és igen gyakran a kollektív felelősség képtelenségével helyettesítjük. A döntésképes (gyakran elvakult) vagy döntésképtelen (tehát tehetetlen) állami vezetők egymáshoz és a kihívásokhoz való viszonya sokszor irányította létünket zsákutcába. A háttérből manipulálni kész, nem látható erőterek – a pénz útját egyengetők – csupán az irányok kijelölésére képesek. Még akkor is, ha elképesztő operatív pozíciót építettek ki, például az NGO-k, azaz álcivil szerveződések formájában. Képesek akciózni, tömegeket megvezetni, már-már az „életről lebeszélni” az őrületeik divattá tételével, a normális élettől való elfordulás kierőszakolásával. A végső lökést azonban mindig egy ember, a hatalom birtokosa teszi meg.
Olyan ez, mint a bowling, vagy népiesebb formája: a kugli. Még ha csak egy bábut célzunk is a golyóval, szinte biztos, hogy többször fogunk tarolni, mint ahogy azt szerettük volna. A harci cselekmény megkezdésére jelt adó indítógomb megnyomását egy konkrét, sok esetben szubjektív tényező motiválja és inspirálja a hatalom csúcsán lévő részéről. Még az is életszerű, hogy nem akar nagy véráldozattal járó eseménysort, „csupán” problémát kíván kezelni, elfedni vagy éppen ráerőszakolni a környezetére.
A fenti eszmefuttatás bizonyítása érdekében fontos, hogy példákkal igazoljuk mindezt. Folytatólagos háborúk korát éljük a XXI. században, amelyek kezdete jóval korábbra nyúlik vissza. A napokban kiújult palesztin–izraeli fegyveres összecsapások például történelmi, akár száz évekre visszanyúló előzményt hordoznak. Viszont az elmúlt napok felerősödött eszkalációjában leginkább egy vezető egyéni érdeke fedezhető fel. A 86 éves Abbász palesztin elnök hatalmának alapja mindig a palesztin–izraeli konfliktus folyamatos élezése volt. Ezzel érte el hosszú évek óta a radikális pártok, így a palesztinok többségének támogatását, személyes hatalmának stabilitását.
Egy másik példában Oroszország elnökének, Vlagyimir Putyinnak a szerepe erősen tetten érhető. Az Ukrajna ellen indított katonai támadás hátterében több objektív ok húzódik meg. Ezek között jelen vannak a háborúpárti amerikai gazdasági érdekek éppúgy, mint sok más makroszintű politikai tényező. De kizárt, hogy Putyin (elemzést érdemlő) „dühe” ne játszott volna szerepet a támadási parancs előzményeként. Ő az, aki bármit csinált, a közvéleményt befolyásolni képes nyugati médiában csak és kizárólag negatív jelzővel illették, miközben elnöksége alatt a korábban szétzilált Oroszország újfent katonai és gazdasági hatalom lett. Nemzetközi fórumokon látványosan megalázták, és nyilatkozatait letorkolták. Nem kizárt tehát, hogy a frusztrációk sorozata szerepet kapott abban, hogy felülve a provokációnak, ma fegyveres konfliktus van Oroszország és Ukrajna között.
Apropó Ukrajna, a háború kifejezéssel óvatosan bánnék – sokkal inkább, regionális területhez köthető fegyveres konfliktus –, hisz különben hogyan tudnának megtermelt és learatott búzával megrakott hajók kifutni a fekete-tengeri kikötőkből totális háború esetén? Bárhogyan nevezzük is emberek pusztulását az ukrajnai harctereken, ebben is jelen van a vezetői eltökéltség. Nem csak Zelenszkij ukrán elnökre gondolhatunk, aki nagyszínpadi szerepében rossz ripacs módjára viszi csődbe országát, miközben már a világ összes nemzetét, vezetőjét ócsárolta azok közül, amelyek, akik nem hódolnak be kéréseinek/utasításainak. Zelenszkij mozgásterét szűkítendő, az orosz–ukrán békekötés erős ellenzői között ugyanis ott van Joe Biden, az Egyesült Államok elnöke. Fiának gazdasági érdekeltségei nemcsak az ukrán termőföld tulajdonszerzésében, hanem mindenféle háborús üzlet bonyolításában is tetten érhetők.
A vezetők szerepe és felelőssége azonban – példák bizonyítják – pozitív értelemben is jelen van a történelem alakításában. Vannak olyanok, akik nézeteikkel és döntéseikkel a világ értékeinek megóvását segítik elő. Ebből következően nekünk, választóknak szerte Európában és azon túl is, „csak” az a feladatunk, hogy megtaláljuk az arra érdemeseket, és megfontoltan válogassunk közülük, amikor eljön az idő.
Forrás:magyarnemzet,Borítókép: Ukrán katonák amerikai gyártmányú 155 mm-es M777-es ágyúval lövik az orosz állásokat a kelet-ukrajnai Harkiv térségében (Fotó: MTI/EPA/Szergej Kozlov)
