Bármilyen képtelenségnek is tűnik, a félelemnek – biztonságpolitikai értelemben – van ára. A legjellemzőbb artikulációja a szabadság vagy társadalmi értelemben a nemzeti függetlenség elvesztése, amely katonai megszállás idején be is következik. Arra ugyanis, hogy ne az adott ország katonái népesítsék be a befogadó bázisok környékén található szórakozóhelyeket, nem lehet más magyarázat, mint az, hogy idegen alakulatok tartják megszállás alatt a térséget. Ez akkor is tény, ha formálisan harcok nélkül érkeztek, politikai „meghívóval” a zsebükben.

A modern kori történelemben az a jellemző, hogy a háborút követően a győztesek katonai egységei „békefenntartó” erőként maradnak a megszállt országban. Még akkor is, ha ez az érintett nemzetnek nincs ínyére. Mi, magyarok többször megéltük eme kínos élményt történelmünk során. Legutóbb a szovjet csapatok állomásoztak hazánkban – úgymond – békénk érdekében. A másik eshetőség, amikor a békefenntartó fedőnevet használók idegen országban állomásoznak, ha újabb háború előkészítése folyik. Megállapítható tehát, hogy 

csak háborús helyzettel összefüggésben vannak jelen külföldi katonák bármely országban. Nincs harmadik variáció, mely ezt a megoldást indokolná. Mégis, meglepő és meghökkentő módon a politikusok szájából a békevágy kifacsart logikája türemkedik elő.

 Egy halandó ember számára sokkal inkább lenne meggyőző – a békével összefüggésben – a teljes és feltétel nélküli leszerelés politikai deklarációja. 

Ezzel szemben fegyverkezési verseny folyik, hogy ki tud jobb, több, hatékonyabb és nagyobb pusztító erővel rendelkező fegyvereket kifejleszteni. Mi lesz a győztes jutalma a verseny végén? Talán feláll egy képzeletbeli dobogó felső fokára, és büszkén néz körbe a legyőzött ellenfelein, akik szégyenükben megsemmisítik a versenyben alulmaradt készleteiket? Hát, nem valószínű. Mert a legyártott fegyver általában megjárja a harctereket, mielőtt kohóba kerül. Mi pedig, nem politikusok és hadiipari részvényekkel sem rendelkezők leginkább azt a versenyt drukkolnánk végig, ahol az a tét, hogy ki tudja a leggyorsabban leszerelni és a beolvasztást köve­tően békés eszközzé átalakítani a fegyverekből származó acélt.

Idáig érve utópisztikus elmélkedésünkben, jönnek a hírek, hogy 

Svédországban például – megkerülve az alkotmány tiltó passzusait – milyen ügyes politikai praktikával sikerült amerikai csapatokat csempészni a skandináv térségbe. Szinte bűvészmutatvánnyal ér fel az eset, hisz egy (még) semleges státusú országban vajon milyen jogcímen tartózkodnak a NATO-szövetségben is érintett amerikai csapatok? 

A nemzetközi egyezmények értelmében a fent nevezett lépés megszünteti a svédek semleges státusát. A szőrszálhasogató elmélkedést köve­tően még az is felrémlik, hogy Magyarország is katonai nexusba került a svédekkel, mivel mi szintén NATO-tagok vagyunk.

Ha már katonák és megszállás, úgy tűnik, Németország sem kíván lemaradni évtizedünk alkotmányellenes politikai őrültségeitől, amikor állandó jelleggel német dandárt kíván Litvániában állomásoztatni. A baloldali védelmi miniszter büszkén jelentette ki:

A Bundeswehr történetében ez az első alkalom, hogy egy nagy létszámú katonai egység tartósan külföldön állomásozik.

 Ahogy a svéd üggyel, ezzel is legalább két, aprónak nem nevezhető probléma azért akad. Az egyik, hogy a II. világháborút követő megállapodások szerint német katonai egységek nemkívánatosak Németország határain kívül. A másik, hogy

 Litvánia Oroszország katonai szövetségesével, Fehéroroszországgal határos, amiből következik, hogy a német nyomulás biztonsági kockázatnak minősülhet Moszkvából nézve, ahogy az amerikai jelenlét is svéd területen.

A fentiek tükrében immáron nem meglepő Jacek Siewiera, a lengyel Nemzetbiztonsági Hivatal vezetőjének minapi kijelentése, hogy a keleti NATO-országoknak a következő három évben fel kell készülniük egy Oroszországgal való esetleges konfrontációra. 

Az világos, hogy lengyel barátaink nemcsak akkor mutattak őrültséget, amikor lengyel fiatalokat küldtek Ukrajnába értelmetlenül meghalni, hanem úgy tűnik, képtelenek szabadulni attól az ideától, hogy Oroszországgal megütközzenek egy új háborúban. 

Siewiera úrnak nem feladata a gyűlöletkeltés, hiszen munkaköri leírásában éppen az szerepel, hogyha a nemzetközi helyzet konfrontáció felé sodródik térségünkben, operatív eszközzel – más országok illetékeseivel közösen – próbálják megőrizni nemzeteink békéjét. Minden hozzáértő tudja, hogy a nyílt provokáció – amelynek szereplője lett a lengyel elhárítás vezetője – a leghatékonyabb módja összecsapások elindításának. Egy ilyen feladat vállalása végképp kiábrándító az általa irányított szakmára nézve is.

A háborúra ácsingózó erők nem vállalják, hogy nyíltan támadják meg Oroszországot, ha már annyira ebben látják Európa békéjét. Ehelyett azon mesterkednek, hogy látszatra az oroszok legyenek a kezdeményező agresszorok. A kétségbeesett kísérlet része a megszállással felérő katonai kontingensek telepítése. Azonban a tényeket figyelembe kellene venniük a hazájukat feláldozni kész politikusoknak és a munkanélküliség rémétől fenyegetett tábornok uraknak. Mindenekelőtt azt, hogy

 Oroszország nem kíván Európában – komoly objektív okok miatt – háborúzni. Sokkal inkább gazdasági együttműködésben lenne érdekelt, amit csupán a vele szemben bevezetett szankciók akadályoznak. 

A legfontosabb ugyanakkor, hogy a telepítésbe bevonni kívánt országok civil lakosai, a társadalom többsége nem engedi legyilkoltatni katonáit és elpusztítani területük nagyobb részét.

Mind Washingtonban, mind Brüsszelben és még Berlinben is az illetékeseknek számolniuk kell azzal a nem elhanyagolható ténnyel, hogy ők sem fognak kimaradni a pusztulásból, ha a jelenlegi provokációk sikerrel járnának. Miként azzal is, hogy 

Kelet-Európában az emberek nem vakok, nem ostobák és nem tekintik magukat feláldozhatóknak.

 Az a szomorú, hogy mindezt Moszkvában igen, de Nyugaton nem akarják elhinni.

Forrás:Magyar Nemzet