175 évvel ezelőtt, 1849. október 6-én végezték ki a magyar honvédsereg 13 főtisztjét Aradon. A szabadságharc leverését követő véres megtorlás az 1848–1849-es forradalom leggyászosabb eseménye, ami miatt méltán fogalmazott – az akkor már agg, torinói száműzetésben élő – Kossuth Lajos a Szabadság-szobor felavatására küldött üzenetében úgy, hogy „márpedig Arad a magyar Golgota”. Október 6-án Aradra irányul a világ magyarságának figyelme. A központi megemlékezést a vértanúk emlékművénél tartják, de megyeszerte több mint kéttucat emlékhely maradt fenn, és néhány épület ma is őrzi a forradalom nyomait.

Az aradi magyarság már a kezdetektől, az 1849. október 6-i kivégzés után a szívén viselte a hős tábornokok emlékének ápolását. A forradalom leverése után, az önkényuralom idején azonban ez nem volt lehetséges, csak az 1867-es osztrák–magyar kiegyezést követően lehetett szabadon emlékezni. Emlékjeleket állítottak, gyűjtés indult egy múzeum létrehozására a forradalomhoz köthető relikviákból, amiket az első világháború utáni román hatalom, majd a kommunista diktatúra megpróbált kitörölni a közemlékezetből. Ennek dacára Arad megyében több mint kéttucat emlék maradt fenn, és a megyeszékhelyen néhány épület ma is őrzi az 1848–1849-es forradalom aradi eseményeinek nyomait. Az enyhülés utáni első, kezdetleges emlékjel kezdeményezője Barabás Péter asztalos, a későbbi országgyűlési képviselő, „a legnagyobb magyarnak” tartott Barabás Béla apja volt.

„A saját kertjéből egy eperfát ásott ki, amelyet a legényeivel kivitetett a vesztőhelyre. Tizenhárom ágát hagyták meg, amelyekre cetliken felírták a tábornokok neveit. Állítólag valaki egy emléket akart hazavinni, s letört egy gallyat a fáról. Sajnos a rossz példa is ragadós, és hamarosan csupasz maradt ez az eperfa” – mesélte Puskel Péter újságíró, helytörténész, aki 2011-ben megjelent Történetek és legendák az aradi vértanúkról című könyvében is említi az esetet.

1871-ben egy gránitlapot helyeztek el a kivégzés vélt helyszínén, tíz év múlva, 1881-ben pedig felállították a ma is látható obeliszket, amelynek a talapzatában 1974-ben, a kivégzés 125. évfordulóján helyezték el a mártír tábornokok közül 11-nek a földi maradványait.

Kiss Ernőt a délvidéki Eleméren, Dessewfyy Arisztidet pedig a felvidéki Margonyán temették újra évtizedekkel korábban, családjaik kérésére. Négy főtisztet 1849. október 6-án hajnalban agyonlőttek a vár 6. számú kapujának közelében, kilencet pedig felakasztottak a vársáncon kívül, ám az osztrák várparancsnok nem engedte a kivégzettek keresztényi módon történő elhantolását, mondván, hogy „a katona ott pihenjen, ahol elesett”.

A volt kormánybiztos Csernovics Péter, Damjanich János feleségének, Emíliának a rokona azonban lefizette a hóhért és az őröket, így emberei kicsempészték Damjanich és Lahner György holttestét, és a mácsai Csernovics-kastély parkjában temették el. Gróf Leiningen-Westerburg Károlyt a család kérésére kihantolták és a 19. század hetvenes éveiben Borosjenőben temették újra, az ő földi maradványait onnan hozták a vesztőhelyen álló obeliszk talapzatába” – mesélte Puskel Péter.

A többiek csontjait és a bitófák darabját az 1930-as években folytatott ásatások során találták meg, és az aradi köztemetőkben helyezték el, végül 1974-ben újratemették a tábornokokat. A kutatásnak az lett az egyik eredménye, hogy kiderült: a közemlékezet tévesen jelölte meg a kivégzések helyét, mert a mostani obeliszktől mintegy 200-250 méterre lehetett, a Maros és a várfal között, ahol most a Temesvár felé vezető műút húzódik – magyarázta Puskel Péter, így összegezve:

a magyar szabadságért adták az életüket, de a 13-ak közül egyik sem nyugszik a mai Magyarország területén.”

1867-ben az Alföld című lapban megjelent egy felhívás, aminek nyomán országos méretű gyűjtés indult a ’48-as Ereklyemúzeum létrehozására. A közművelődés támogatására és a vértanúk emlékének ápolására alakult Kölcsey Egyesület szervezte a munkát, és 1893. március 15-én megnyílt az első kiállítás.

A relikviák sokáig a színház emeleti helyiségeiben kaptak helyet, de a gyűjtemény folyamatosan bővült, és amikor 1913-ban felépült a Kultúrpalota, átköltöztették a több mint 17 ezer tárgyi emléket és dokumentumot. Ma már a hivatalos román kultúrpolitika is az Ereklyemúzeumot tekinti a mai Arad Megyei Múzeum elődjének, tavaly, az alapítás 130. évfordulóját ehhez a dátumhoz kötötték.

A gyűjtemény túlélte az első világháborút és a trianoni határmódosítást, sőt a kommunista diktatúra első sötét korszakait is, de az 1970-es évek közepén, amikor a Ceaușescu-korszak személyi kultusza kezdett elhatalmasodni, a raktárak mélyére száműzték a relikviákat, csak néhány tárgyat hagytak meg egy sarokban. 2009-ben és 2010-ben a szegedi Móra Ferenc Múzeummal és a Budapesti Hadtörténeti Intézettel és Múzeummal közösen, európai uniós támogatásból restaurálták és katalogizálták az Ereklyemúzeum anyagát, 2015. október elsejétől pedig újra állandó kiállításon tekinthető meg az aradi múzeum második emeletén.

Zakar Péter szegedi történész, a projekt egyik vezetője egyedülálló tematikus gyűjteménynek nevezte, amely civil kezdeményezésre, polgári összefogással született meg. „Olyan dokumentumokat találtunk, amelyek kiegészíthetik eddigi ismereteinket az 1848-as forradalomról, illetve olyan tárgyakat láthatnak a látogatók, amelyek alapján képet alkothatnak arról, hogy éltek ezek az emberek a hétköznapokban” – nyilatkozta korábban.

Olyan ritkaságok láthatók Aradon mint Kossuth Lajos pipája, gróf Leiningen-Westerburg Károly szívurnája, Damjanich János mankója és összecsukható karosszéke, vagy annak a szekérnek a darabjai, amelyen Damjanichot a vesztőhelyre vitték.

Az 1880-as években a szoborállítás gondolata is felvetődött Aradon. A városi szoborbizottság pályázatát Huszár Adolf nyerte meg, de váratlan halála miatt a fiatal lendvai szobrászra, Zala Györgyre bízták a szoborcsoport befejezését.

Nem készült el vele a negyvenedik évfordulóra, így 1890. október 6-án avatták fel a színház háta mögötti Szabadság téren.

Sajnos csak 35 évig állt köztéren, de ennyi ideig sem láthatták az aradiak, mert az első világháború bevezetett román adminisztráció eltüntette.

1921-ben a Brătianu-kormány a lebontás mellett döntött, és bedeszkázták, majd 1925-ben darabjaira szedték” – mondta Puskel Péter.

október elsejéig az aradi várban őrizték az allegorikus szoboralakokat, amikor is román–magyar kormányközi megállapodás alapján kihozták onnan, és a restaurálást követően 2004. áprilisában ismét köztéren állították fel Aradon: de nem eredeti helyén, hanem a volt Attila, később Tűzoltók téren, ahol létrehozták a Román–magyar megbékélés parkját.

Nemcsak a tragikus végkimenetel, a gyász fűződik Aradhoz, hanem dicsőséges harcok is kötődnek a városhoz: 1849. február 8-án az osztrák reguláris csapatok mellett a Délvidékről támadó szerb ellenforradalmárok dúlták fel a várost, a honvédeknek – akiket a legenda szerint Asztalos Sándor főhadnagy és az akkor már idős Boczkó Dániel kormánybiztos a sétabotjával buzdított a csatára – csak véres áldozatok árán sikerült kiűzniük az ellenséget.

Ez egy fontos, lélektani győzelem volt Puskel szerint, melynek hírére „Kossuth az aradiak vitézségét az egri várvédők hősiességéhez hasonlította”.

Ennek az eseménynek állít emléket Aradi Zsigmond carrarai márványból készült szobra, a Búsuló Arad, ami az Andrássy tér (a mai főtér) északi végén, a színházzal szemben kapott helyet, aztán a város bővülésével elköltöztették a régi honvédtemetőbe, és amikor azt felszámolták, bekerült a múzeum raktárába, hogy 92 év bezártság után, teljes restaurálást követően idén márciustól ismét állandó kiállításon legyen látható az Ereklyemúzeum gyűjteményében.

Aradnak ez volt a leggyászosabb napja a forradalomban. Fosztogattak, raboltak, gyilkoltak, hullahegyek voltak a városban, és a sok civil áldozat mellett mintegy 250 honvéd is elesett.

Ennek ellenére, amikor 1873. február 8-án felállították a szobrot, amikor még élt sok öreg honvéd, aki megszenvedte azt a napot, nem egy kardcsörtető, győzelmet hirdető szobrot állítottak, hanem alázatos, szomorúságot jelképező szobrot, hogy ilyen tragédia megtörténhet” – mondta a márciusi megnyitón Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke.

A szabadságharc tragikus kimenetelének előzménye a világosi tárgyalások Görgey Artúr honvédtábornok és az osztrákok által segítségül hívott orosz cári csapatok vezérei között, majd a fegyverletétel 1849. augusztus 13-án a csigérszőllősi pusztán.

Ujj János nyugalmazott történelemtanár és újságíró, helytörténész szerint egy fegyverletétel sosem lehet pozitívum, de Görgey belátta, hogy öngyilkosság lett volna 35-37 ezer fős seregével szembe szállni a 200 ezresre tehető orosz csapatokkal. A hegyaljai Világoson, az egykori Bohus-kastélyban (ma Ioan Slavici–Emil Monţia Emlékmúzeum) látható az az asztal, amelynél – a felirat szerint – aláírták a fegyverletételi egyezményt.

Valójában nem írtak alá semmit. Csak egy szóbeli egyezség volt” – cáfolta meg Ujj János.

Szintén történelmi helyszín a szőllősi mezőn lévő egykori malomépület, amelynek a közelében megadták magukat a honvédek. A malomnak ma már csak a falai meredeznek.

13 vértanút tart számon a közemlékezet, de tulajdonképpen 17 főtisztet (nem is voltak mind tábornoki rangban) ítélt halálra a „bresciai hiéna”, Julius Jacob von Haynau osztrák táborszernagy. Elsőként Ormai-Auffenberg Norbertet, Kossuth Lajos szárnysegédjét végeztette ki, akit az Arad-hegyaljai Pankotán fogtak el 1849. augusztus 22-én. Puskel Péter szerint elmenekülhetett volna, de vitézül várta a sorsát, ami az lett, hogy tárgyalás nélkül, helyben felakasztották.

Lenkey János hősiességét Petőfi Sándor is versbe foglalta – hívta fel a figyelmet a helytörténész a másik, kevésbé ismert katonára –, rajta viszont az aradi várbörtönben elhatalmasodott az elmebaj, ezért nem végezték ki, bár őt is halálra ítélték, végül 1850 februárjában a várfogságban halt meg. A mai Tisztviselőtelep helyén lévő egykori honvédtemetőben temették el, de 1936-ban Eger város küldöttsége kérésére a földi maradványait elvitték szülővárosába. Hauk Alajost a többiek után bő négy hónappal, 1850. február 9-én végezték ki.

Hármójuknak a belvárosi római katolikus templomban van közös emléktáblájuk.

1849. október 25-én lőtték agyon Kazinczy Lajost, Kazinczy Ferenc nyelvújító hetedik és legkisebb fiát.

Puskel Péter szerint nem ismert a kivégzés helye, és a teteme sem került elő, de a belvárosi református templom előterében emléktáblát avattak neki, halála az egyházközség anyakönyvébe van bevezetve.

Valójában sokkal több mártír volt Aradon, hiszen a főtiszteken kívül számos alacsonyabb rangú tisztet és közkatonát is kivégeztek. 120-nál is többre tehető a halálos ítéletek száma, illetve több százan voltak azok, akik az aradi várbörtönben sínylődtek a szabadságharc leverése után.

Fontos szerepet játszottak a forradalomban a minorita rend tagjai. 1848-ban közülük tízen álltak be nemzetőrnek, és a jelenlegi belvárosi római katolikus templomot, a minorita templomot is az emlékükre emelték. A konszakrációs táblán azt írja, hogy „a megdicsőült aradi vértanúk emlékére”, s másik érdekesség, hogy a templomban tizenhárom pár márványoszlop vezet a diadalív fele.

Aradon számos más ismert helyszíne van a 1848–1849-es eseményeknek. A forradalom kitörését követően a vár osztrák kézen maradt, és a várparancsnok három hónapon át lövette a várost, úgyhogy akkor pusztult el a középkori épületek többsége.

Az ágyúgolyók ma is láthatók néhány házfalban: például az ún. Rácfertályon az első román tanítóképző, a Preparandia falában, vagy Újarad főutcáján a Beller-házként ismert ingatlan újkori tulajdonosai a felújítások során nem tüntették el, hanem mementóként alakzatba rendezték a lövedékeket.

Az érdeklődő turistákat Erdélyi István idegenvezetőként kalauzolja el ezekre a helyekre, megmutatva az 1849 februárjában a szerb lázadók ellen vívott utcai csaták helyszíneit is.

A városnéző túra a központból indul. „Itt áll a Fehér Kereszt Szálló, ahová megérkezett a postakocsi a tizenkét ponttal és a forradalom hírével, és ahol elszállásolták a tiszteket az ítélkezés előtt. Onnan eljutunk a Szabadság térre, ott volt régen a városháza, ott tartotta utolsó ülését a forradalmi kormány, és ott ruházta fel Kossuth teljhatalommal Görgey-t. Tovább haladva láthatjuk a régi színházat, ahol felolvasták a tizenkét pontot, elzavarták a német és cseh színészeket, és a Rákóczi-indulót énekelték. Eljutunk a Csernovics-házhoz, ahová Damjanich és Lahner tetemét hozták a kivégzés után, majd elszállították Mácsára. Közben útba ejtjük a vastuskót, vagyis a Winkler-házat, amiben az osztrák biztonsági működött” – vázolta az útvonalat Erdélyi István.

Kevésbé ismert személyisége a forradalomnak és szabadságharcnak Gaál László honvédtábornok, aki Bem vezénylete alatt tucatnyi győztes ütközetet vívott meg. Aradot elhagyva az erdélyi hadsereghez csatlakozott.

1849 elején a temesvári csatában egy 12 fontos ágyúgolyó letépte a bal lábát. Hű katonái másfél óráig cipelték puskákon, majd Lázár Vilmos ezredes kocsiját felajánlva neki, Bulcsra szállították, ahol Fechtig báró bújtatta 1850 februárjáig.

A legenda szerint amikor a 13 tábornok aradi kivégzéséről értesült, megmérgezte magát, és Bulcson temették el. Ezzel együtt Arad megyében a ’48-as sírok, emlékhelyek száma meghaladja a 25-öt. Köztük van a kevésbé ismert Várady-Baranyai György sírja Világoson, vagy az ágyúöntő harangkészítő mester, Hönig Frigyes sírja az aradi temetőben.

Az október 6-i aradi megemlékezés programja

• 13.30: az aradi 13 vértanú ereklyéinek megtekintése a múzeumban
• 16.00: tisztelgés és koszorúzás a vesztőhelyen
• 17.00: szentmise az aradi vértanúk emlékére az Arad-belvárosi római katolikus templomban: Főcelebráns és szónok ft. dr. Udvardy György veszprémi érsek; a szentmisét követően felvonulás a templomtól a Szabadság-szoborig.
• 18.30: emlékezés és koszorúzás a Szabadság-szobornál. Beszédet mondanak: Călin Bibarț, Arad polgármestere, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, Szijjártó Péter, Magyarország külgazdasági és külügyminisztere, Faragó Péter megyei RMDSZ-elnök
• Fáklyás felvonulás a Szabadság-szobornál.