A magyarok „becsületesek, őszinték, életfenntartásukban okosak…nem szeretik a sok beszédet.” Mihály szíriai pátriárka jelentette ki rólunk a fentieket 828 évvel ezelőtt és jól látta a lényeget. Tényleg tömören fejezzük ki magunkat, erre kivételesen alkalmas csodálatos, képalkotó nyelvünk. Magunkban vagyunk az indoeurópai és szláv tengerben itt Európában, rajtunk, 15 millió magyaron kívül nem beszéli senki. Útban is volt, megpróbálták tőlünk elvenni, de nem sikerült. S hogy mennyire magvas, arra álljon itt egy idézet, a székely-magyar író, Tamási Áron tollából: „Mint jelképes erő és hatalom, a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt.”
Egyedi az elhelyezkedésünk is itt, a Kárpát medencében, Kelet és Nyugat metszéspontján, amolyan „kompország” szerep jutott nekünk az elmúlt ezer évben. Ami azzal járt, hogy védtük Európát tatártól, töröktől, muszkától, fizetség és támogatás nélkül. Most sincs ez másként, mert nyakas és szabadságszerető nép vagyunk. Ma globális, hatalomrabló óriásoktól és komprádor kiszolgálóiktól védjük a hanyatló kontinenst, természetesen fizetség, hála nélkül. Így voltunk, vagyunk a kereszténységgel is. Ne feledjük, a mi tiszteletünkre kondulnak meg a harangok a templomokban, a nap delelőjén. 1456-ban, a középkori Magyar Királyság déli kapujának tartott Nándorfehérvárnál, a végvár elszánt harcosai Hunyadi János vezetésével emberfeletti győzelmet arattak a betörő muszlim hadak ellen. Pápai rendeletek döntötték el, és szól a mai napig, pontosan déli 12 órakor a harangszó az egész keresztény világban, hogy „jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak”. Ezt III. Callixtus pápa mondta bullájában, aki 1455-ben „A kereszténység védő pajzsa” címmel tüntette ki Magyarországot. A kérdés ma mindennél aktuálisabb, mi uralja Európát hamarosan, a kereszt, vagy a félhold?
Élen járunk abban is, hogy lélekszámunkhoz képest nagy részt tettünk, teszünk bele az emberiség nagy, közös kosarába. Kiemelkedően teljesítünk a művészetben, a sportban, a tudományban, elég, ha csak egy pillantást vetünk a feltalálók és tárgyak listájára a világban. Dinamó, kocsi, gyufa, helikopter, golyóstoll, transzformátor, Rubik kocka, infravörös érzékelés, villanykörte, mind a magyarok éles eszét dicséri. Nem is szólva a legújabb RNS vakcináról és létrehozójáról, Nobel díjas tudósunkról, Karikó Katalinról.
Árny is vetül ránk, negatív rekordot is felállíthattunk eddig, ugyanis, szintén lélekszámunkat tekintve, mi „dicsekedhettünk” a legtöbb árulóval. Szép kis csapat, legtöbbje idegen zsoldban dolgozik saját hazája ellen, már, ha van neki ilyen. Nem tudni, de azt igen, hogy úgy gondoltuk, ilyet más ország polgára nem tesz. Nem szalad külföldre, nem nyilatkozik ellenségesen, a szennyest kiteregetve más országok sajtójában, ellenben, ha van gondja, azt otthon, olykor bizony rettenetes hangerővel, dörgő indulattal, de a nemzet közösségén belül elintézi. Azt már ország-világ tudhatja rólunk, hogy nálunk ez másképp van. Szervezett aknamunka folyik ellenünk az Unióban, Brüsszelben különleges hazai hadosztályok ássák alá tekintélyünket, mindent megtesznek azért, hogy a nekünk járó pénzt ne kapjuk meg, hetente jelentgetik fel a kormányt, sokszor valótlan vádakkal. Vörösbárók leszármazottjai kiáltanak tolvajt, árulást, az ember nem hisz a fülének.
A helyzet megváltozott. Kevéske publicitást kapott a minap, hogy az olasz progresszívek is akcióba kezdtek. Felszólították az Európai Bizottságot, hogy indítson kötelezettségszegési eljárást Olaszország ellen. A kormányfő ugyanis megállapodást kötött Albániával, országába igyekvő migránsok ottani táborokban való elhelyezésére, míg el nem bírálják a kérelmüket. Ha jól értjük, az olasz baloldal azt követeli Brüsszel bürokratáitól, hogy büntessék meg hazájukat. Mindent megtesznek, hogy megtámadják és ellehetetlenítsék a határon kívülre helyezett központok működését, és Itáliába szállítsák az illegális bevándorlókat. Talán kevésnek tartják a már ott lebzselőket. Nem lepődünk meg, miként azon sem, hogy Ilaria Salis is ezt szorgalmazta az Európai Parlamentben. Szép történet: a balhé céljából Budapestre kiránduló Antifa aktivista, társaival találomra kiválasztott, ártatlan embereket vert agyba-főbe. A hölgyből, hogy kimentse a magyar igazságszolgáltatás karmaiból, az olasz szélsőbal európai parlamenti képviselőt csinált. A bűnszervezetben elkövetett, életveszélyt okozó testi sértés bűntettével vádolt hősnő, hálája jeléül azonnal hazája ellen fordult.
Aztán itt volt ez az októberi Frankfurti Könyvvásár. Az idén Olaszország volt a díszvendég, amihez szép kis zendülés is társult. Kavartak egyet a progresszív oldal elszánt írói, mondván, nem hívták meg a 100 fős delegációba a szerintük legnépszerűbb alkotót, Roberto Savinot. Gerjesztettek egy kis tornádót azon nyomban, volt sikoltozás, diktatórikus, fasiszta eljárás emlegetése. Külön konferencián számoltak be mind erről, hozzátették, hogy két éve kezdődött az olasz politika cenzúrahadjárata. Hát persze, akkor alakult meg Georgia Meloni kormánya. Azóta kettészakadt az irodalmi élet és nincs szólásszabadság. Egyikük még azt is hozzátette, hogy mindezt nem kell magyarázni a magyaroknak, akik Orbán diktatúráját nyögik. Ismerős, ugye? A 100 fős delegáció az irodalom szépségéről, szakmai titkairól beszélt, míg az ordibáló kisebbség eközben a nagydobot verte. Hát ezt tényleg nem kell nekünk bemutatni. Megesett már velünk is, éppen egy-két korábbi ottani könyvvásáron. A kiabáló kórus tagjait az sem zavarja, hogy könyveikkel teli vannak a boltok. Sőt, sok esetben ízlésük azt sem tiltja, hogy elfogadják az állami támogatást.
Elgondolkodtam az olasz-magyar cimboraságon, melynek évszázados gyökerei vannak. Már Mátyás királyunk udvara teli volt olasz elevenséggel, tudósok, művészek hozták magukkal Itália önfeledt derűjét. Több ez, mint egyszerű szimpatizálás, barátság ez a javából, mély, meleg rokonszenven alapuló, amely valóságos sorsközösségben fűzi össze az olasz és a magyar népet. Nem kéne ezt árulókkal beszennyezni, egyik oldalon sem.
Kiss Gyöngyi
