Mostanában sokan kérdezik, hogy Isten meddig engedi el a rosszban az embert. Attól félnek, hogy Isten meg fogja engedni az atomháborút. A félelem pedig lassan járja át az emberi pszichét. Olyan, mint az erős dohányos szobájában megülő cigarettaszag: gyakorlatilag megszűntethetetlen. Mit lehet ilyenkor tenni? Ki kell menni a napra, a természetbe és mély lélegzeteket venni a szabadban. De mi ez a szabad?

Isten látta, hogy jó

Isten, mikor megteremtette a világot, látta, hogy az jó. Az Ószövetség embere, mikor leírta a Teremtő „észrevételét”, úgy láttatta az Urat, mint aki szereti a világot. Hogyan engedhetné, hogy elpusztuljon? Az Újszövetség ebben vonatkozásban szókimondóbb. János apostol így kiált föl:„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3, 16) Bár ebben a szövegben a világ inkább az embereket jelenti, mint a glóbuszt, de a hangsúly azon van, hogy Isten szereti legnagyobb teremtményét, az embert. Hogyan akarhatná akkor az ember borzalmas pusztulását?

A Bibliában olvashatunk arról, hogy Isten egyszer véget vet a bűnnek, a rossznak és új kozmoszt teremt. (Vö.2 Pt 3,7 és 3,9,11, valamint Iz 65,17; 66,22; Jel 22,1). A keresztény tanítás szerint egyszer megszűnik a ma ismert világunk. Isten egy igazságon alapuló, bűn nélküli, csodálatos kozmoszt hoz létre. Ez lenne az a szabad, a friss levegő tere?

Amit a Szentírásból a katasztrófákról tudunk

Mindenki ismeri Noé történetét. A világot elnyelő vízözönnek csak az volt túlélője, aki Noé bárkájában tartózkodott. Vagyis ekkor „az a szabad tér” egy hajó fedélzetét jelentette.

Szodoma és Gomorra pusztulásakor a szabad tér a két várostól messze levő területet jelentette, ahová Lót távozott feleségével és 2 lányával. Viszont egy világot leromboló atomháború idején, nem lehet a hegyekbe menekülni, mint egy madárnak – hogy a zsoltáros szavait kölcsönözzem.

Erős vár nekünk a mi Istenünk

Ki ne ismerné a reformátusok énekét, melynek címe: „Erős vár a mi Istenünk”? A gondolat a 46. zsoltár összefoglalása. A félelem elől való menekülés egyetlen helyes útiránya maga az Út, aki Igazság és Élet is, és ez az Út a Teremtőhöz vezet. A világomlástól való félelem bűzétől tehát úgy szabadulhatunk meg, ha Isten tereibe: a szeretet tereibe menekülünk. Ez egy egyszerűségében csodálatos megoldás, a személyes lelki béke megszerzésének módja, de nem ad választ arra a kérdésre, hogy megengedi-e Isten az atomháborút.

Nem az emberről van szó egyedül

Nem. Szerintem, nem. Isten nem engedi meg az atomháborút. De nem az ember itt az egyetlen tényező. Figyeljük meg! Az ember mindaddig ártatlan volt, amíg a sátán meg nem kísértette. Meggyőződésem, hogy sem az első, sem a második világháború nem következett volna be, ha a sátán nem „ügyeskedik” érte. Az atomháborúval kapcsolatos kérdést tehát így kell módosítanunk: „Ad-e akkora teret Isten a gonosznak, hogy rávegyen embereket atomcsapások elindítására?”.

Meg vagyok győződve róla, hogy nem. Ekkora teret Isten sosem ad az ördögnek. Azt hiszem bátran vehetjük komolyan Jézus szavait erről. Akkor mondta ezt, amikor a 72 tanítvánnyal beszélt: „Láttam a Sátánt villámként lezuhanni az égből.” (Lk 10, 18) Ezen a képes nyelven adta tudtunkra a Mester, hogy a sátán Jézus feltámadása után erősen korlátozott lett. A Jelenések könyvében, mint megkötözött vadállatot látjuk. De van még egy szempont. A sátán most is maga mellé állíthat embereket, viszont Isten ma is támaszt hősöket. Emlékezzünk csak vissza! A csernobili atomszerencsétlenség után rájöttek a tudósok, hogy el kell zárni a reaktor alján levő egyik nagy vízcsapot, mert ha nem teszik, akkor újabb robbanás következik, mely fél Európát élhetetlenné teszi, és az egész földet beteggé. És volt 3 olyan fiatal férfi az erőmű dolgozói közül, aki elvállalta a vízcsap elzárását, holott tudta, hogy ez az életébe fog kerülni.

Az ember lehet hős, az ördög „keze” meg van kötve. Isten szereti a világot. Egyszer tényleg megszűnteti a mai formájában, de annak örülni fogunk. Csak azt tudom mondani, amit Szent II. János Pál pápa: „Ne féljetek!”.

Rákóczi Piroska