„Korunkban az emberiség nem szereti az embert, ezért mond nemet saját magára. Az emberi életre.”

Robert Sarah bíborostól idéztem gondolataim bevezetőjét. Nem véletlenül.

Az abortusz társadalmi megítélésére és a gyermekvállalási kedvre vonatkozó ismert átfogó mérések többnyire a szubjektív jólét és a gyermekvállalás közötti kapcsolatot, a gazdasági, kulturális intézményi környezetet, valamint az abortusz-szabályozás hatását mérik és vizsgálják. A boldogságot, a mentális jólétet vagy egészséget, az önbecsülést mérni komoly kihívás a statisztikusok számára. De még ennek ellenére is, azok a tanulmányok, amelyek ebben a témában világviszonylatban elérhetőek érdekes következtetésekre vezethetnek. Az egyes társadalmak úgynevezett „boldogság indexe” nagyon nagy eltéréseket mutat és globális vonatkozásban szinte semmilyen általános érvényű törvényszerűség nem mutatkozik. Nem nő egyenes arányban a jóléttel, sem az iskolázottsággal például. A kulturális vagy vallási környezet azonban érezhetően befolyásolja.

De van egy minden egyéb lehetőségnél jobb, pontosabb indikátor. Egy közösség életkedve, jövőbe vetett hite egyértelműen mutatkozik a vállalt gyermekek számában és hatással van az abortusz megítélésére.

E tekintetben szomorú megállapításokra kell jutunk az európai statisztikák láttán.

Az IPSOS 2023-as legfrissebb mérése szerint az abortusz támogatottsága világviszonylatban Európában a legmagasabb, az élen a skandináv országokkal. A megkérdezett 24 európai országban a felnőttek 71 százaléka gondolja úgy, hogy az abortusznak minden, vagy a legtöbb esetben legálisnak kellene lennie, míg 27 százalékuk szerint illegálisnak kellene lennie. A magyarországi arányok az abortusz megítélése szempontjából nem lógnak ki különösebben az európai trendből, legfeljebb az elfogadható indokok tekintetében.

Az egyre fejlettebb orvosdiagnosztikai eszközöknek hála ma már, ha szeretnénk, négy dimenzióban is láthatjuk, hogy hogyan fejlődik egy apró élet az anyaméhen belül, nincs, nem lehet tehát olyan méretű az ismerethiányunk, mely indokolhatná, hogy a modern társadalmak az abortuszra, mint a fogamzásgátlás (!) utolsó módjára tekintenek. Amikor tudjuk, hogy az abortusz nem a fogamzást gátolja meg, hanem egy – már megfogant – életnek vet véget.

Egy társadalom lélektani állapotáról mindenesetre mindenképpen árulkodik, hogy mennyire várják vagy fogadják örömmel az érkező életeket. A legnagyobb problémát én abban látom és főleg a fiatalabbaknál, hogy valamiféle reménytelenség, jövőtől való félelem hatotta át ezt a generációt. Ez sok ismert okra visszavezethető.

Nagy mértékben hatnak a fiatalokra a világban zajló események, a járványok, a fegyveres konfliktusokról érkező hírek az egyre kiszámíthatatlanabbnak tűnő jövő, a gyorsan változó környezet. A filmek, a reklámok, a sorozatok, a popkultúra kifejezetten lehangoló hatással van rájuk, jóval ijesztőbbnek és frusztrálóbbnak mutatja be a helyzetüket, mint amilyen az valójában. Jellemzőek ebben a korcsoportban a különböző függőségek, köszönhetően a digitális eszközhasználatnak, a mediatizált kultúrának és a viszonylagos jólétnek. Sok a csonka család, a kötődésbeli és az érzelmi sérülés. És ezekkel összefüggésben és szoros kölcsönhatásban egyre gyakoribb a depresszió, a különféle lelki eredetű problémák.

Sokat panaszkodunk a fiatal generációra, hogy nem elég fogékony, nem elég aktív pro life vonalon.

A fiatalokkal folytatott beszélgetések nyomán számomra egyértelműen kiviláglott, hogy az életvédő üzenet befogadását és az életpárti felfogást sok esetben nem az információhiány és nem is a sokszor hangoztatott individualista életszemlélet vagy az önzés okozza. Ők ennél még idealistábbak.

Ez a generáció nem szereti önmagát. Kirobbanó formában kellene, hogy legyenek, tele megvalósítandó tervekkel, vágyakkal, életörömmel és vitalitással. De nem érzik szeretve magukat, nem szeretnek élni, ebből fakadóan kevésbé látják az élet értelmét, célját, kevésbé értékelik a maguk és mások életét is.

Előadásaim egy pontján általában felteszem a kérdést: Ki gondolja úgy, hogy van értelme az életnek? – Megdöbbennének az arányokon. Túl sok tizenéves látja ma úgy, hogy nincs értelme az életének, hogy ezt a jelenséget magyarázhatnánk a kamaszkorra jellemző szélsőséges érzelmekkel, dackorszakkal vagy befele fordulással.

Nehéz úgy beszélni nekik az emberi életek védelmének a fontosságáról, hogy közben a sajátjukat sem tartják értékesnek. Ez az attitűd egyébként más korosztályokban is jelen van és összességében eredményezi az európai közösségek önfelszámoló magatartását.

Kilátástalannak látják az életet, túl sötétnek a saját jövőjüket, sokkal rosszabbnak a világot, mint amilyen valójában. És ez a kiábrándultság vagy reményvesztettség eredményezi azt, hogy elvesztették a jövőbe vetett hitüket. Nincs hitük abban, hogy a leendő gyermekeiknek – ha megszületnek – jó lesz élni, mert a saját tapasztalatuk nem ez az életről.

Ez az, ami a jövőbeni terveiket és a vállalt gyermekek számát megnyirbálja, leredukálja. Ez az, ami véleményem szerint a felnövekvő generációk abortuszhoz való hozzáállását is érdemben befolyásolja. Sokkal kevesebb álmukat valósítják meg, sokkal kevesebb mindenre vállalkoznak, mint azt megtehetnék, és ebbe beletartoznak a gyermekek is.

Nagy világégések idején a nagyszüleink vagy dédanyáink 8-9 gyermeket szültek. Pedig drámai volt az őket körülvevő valóság. Kilátástalan az élet. Sokkal több nehézséggel küzdöttek. Alacsonyabb életszínvonalon éltek, mint mi, mégis bíztak abban, hogy a gyermekeiknek jobb lesz, hogy van értelme annak, hogy megszülessenek erre a világra. A remény éltette őket! A hit és a remény, mely az ő életüknek még részét képezte. A ma oly sokat hangoztatott véleménnyel szemben: „Erre a világra nem szülök!”

A felszínt megkapargatva azonban, valahol a mélyben eltemetve, de ott szunnyadnak a felnövekvő generáció nagyszabású tervei az életükre vonatkozóan. Ahogyan azt Kopp Mária kutatásai is mutatták a magyar fiatalok eredendően életpártiak, szeretnének házasságban élni, szeretnének gyermekeket. Csak egyre fiatalabb korban és egyre erősebb hatások következtében egyre mélyebbre temetik magukban ezeket a vágyakat. Kevés odafigyelést kapnak, kevés szeretetet és kevés bíztatást. Az online térben élnek, emberi kapcsolatok, ölelések nélkül.

Elidegenedtek egymástól, önmaguktól, de magától az embertől is. Nem ritka, hogy jobban aggódnak egy-egy veszélyeztetett állatfaj utódaiért; előbb megindítja őket egy kutyakölyök, vagy kismacska, mint egy néhány hetes emberi magzat sorsa.

De hihetetlenül gyorsan és meglepően pozitívan reagálnak a legapróbb impulzusokra is. Igenis megérinti őket a veszélyeztetett magzatok sorsa, mert érzékenyek. Ha kitartóan és nagy odafigyeléssel fordulunk feléjük, akkor meg is nyílnak. Rengeteg kérdést tesznek fel, amely feszíti őket és megválaszolásra vár, de nincs, akihez forduljanak, így jobb híján a Google-keresőbe pötyögik be azokat.

Az életvédő üzenet leghatékonyabban úgy közvetíthető, az élet szeretete úgy hagyományozható át fiataljainkra, ha szeretjük és bíztatjuk őket, ha reményt adunk nekik!

A boldogságról kell beszélnünk. Hogy mi az az állapot, amelyben az ember boldog.

És vajon boldogabb-e egy olyan fiatal, vagy egy olyan pár, vagy egy olyan család, ahol nincs gyermek, vagy kevés gyermek van? Boldogabbak lennének-e, ha lenne gyermek abban a családban? Boldog-e egy édesanya, ha a baba élete mellett dönt, vagy akkor boldogabb-e, ha ezt az életet elveteti? És hogyha a boldogság szemszögéből vizsgáljuk, akkor meglátjuk, hogy a megfogant életek megőrzése boldogságot hoz az életünkbe, és a gyermek is boldogságot hoz az életünkbe. A szeretet a gyermekek számával nem osztódik, hanem hatványozódik.

Egy éve már, hogy egy hajdúdorogi görögkatolikus iskola száz diákjának tartottam életvédő előadást. A tanárok elmesélték, hogy évekkel korábban bevezették az ölelést az iskolában. A gyermekek – még felsőbb tagozatokban is – meglepően sokszor kérik az ölelést tanáraiktól. Azóta az életvédő üzenetet is egy ölelés keretében adom át a fiataloknak!