Jó kétezer-ötszáz esztendővel ezelőtt a legenda szerint Leónidasz spártai király háromszáz harcosával bátran szállt szembe a perzsák sokszoros túlerejével a thermopülai szorosban. Hősies küzdelmük történetét a mai napig őrzi az emlékezet. Az Izraelt ért tragikus támadás során is számos hősies tettet vittek véghez egyszerű kibuclakók, civilek és persze katonák is. Miközben hatalmas veszteségeket szenvedtek el a Hamász terrorszervezet gyilkos akciója során.

A váratlan támadás okozta sokkhatásból felocsúdva mozgásba lendült a hadsereg és az állam egésze is. Aminek eredményeit látva néhány következtetést már levonhatunk a magunk okulására itt, Európában is. Az első talán, hogy a végletesen megosztott izraeli politikai elit egy pillanat alatt képes volt félretenni az egymással szembeni ellenérzéseit. Noha hónapok óta tartó tüntetések, kemény politikai csaták kísérték a Netanjahu-kabinet munkáját, a támadás hírére az ellenzék képes volt ennek megálljt parancsolni. 

A kabinet, bevonva az ellenzék politikusait, nemzeti egységkormánnyá alakult. Ennek üzenete egyértelmű: Izrael állam az ellenségeivel szemben képes egységet teremteni, ezzel erőt és elszántságot felmutatni. Ez természetesen nemcsak a Hamász vezetőinek szóló üzenet volt, hanem az országot körülvevő iszlám államoknak is, közülük kiemelten Iránnak.

A második és talán legfontosabb tanulság az Izraeli Védelmi Erők (IDF) gyors reagálása volt. Elrendelték háromszázezer tartalékos mozgósítását, aminek a végén közel ötvenezerrel többen jelentkeztek katonai szolgálatra. És itt álljunk meg egy pillanatra. 

Izrael polgárainak elsöprő többsége – éljen a világ bármely távoli zugában is – magára nézve kötelezőnek tekinti a haza védelmét. Itt nem kellett az államnak az utcákon erőszakkal összefogdosni a katonakorú férfiakat, mint Ukrajnában látjuk.

 Izraelben kötelező sorkatonai szolgálat van, férfiaknak és nőknek egyaránt. Nyolc évvel ezelőtt csökkentették ennek időtartamát a férfiak esetében szűk három évre, míg a nők két évet szolgálnak a seregben. Most ennek a rendszernek köszönhetően volt képes néhány nap alatt behívni ekkora tömeget a hadsereg. Ennek egy mellékszála, de fontos, hogy az állam saját légitársasággal rendelkezik. A tartalékosok nagy részéért döntően katonai szállítógépek indultak el. De a polgári légitársaság, az El Al világot behálózó járatain sokszor a padlón is ülve hozta haza az önkénteseket, a nemzetközi légi közlekedés szabályaira fittyet hányva. Ezt egy nemzetközi üzemeltető sohasem engedte volna meg. De az El Al tudta a kötelességét, és nyilván a tulajdonos állam is egyértelmű utasítást adott. Mert adhatott, és ez nagyon fontos.

Ennek a hatalmas tömegnek a gyors behívása mellett az is beszédes, hogy a hadsereg mekkora tartalékokkal rendelkezik vészhelyzet esetére. Ennyi katonát néhány nap alatt fogadni tudtak, a frissen felálló tartalékos egységek tagjai tudták, hová kell menniük. Nem volt fejetlenség, zűrzavar, káosz. Mindezt úgy, hogy közben a hadsereg még véres harcot folytatott a betolakodó terroristák ellen. Hatalmas logisztikai eredmény ez. Ehhez még tegyük hozzá, hogy 

háromszázötvenezer embert az első naptól fel tudtak szerelni fegyverrel, megfelelő ruházattal, védőfelszereléssel. Ezt követően pedig azonnal megkezdődött a tartalékosok szintfelmérése, tesztelése. Csak az előírt normák teljesítése, a berozsdásodott képességek felelevenítése után engedték a katonákat szolgálati helyükre. Mert a behívottak élete is fontos. A gondos állam úgy kéri polgárai áldozatvállalását, hogy az adott helyzetben minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy minél többen túléljék a háborút.

Izrael esetében egy alig tízmilliós országról beszélünk. Amely a százötvenezres állandó hadserege mellé képes volt szűk egy hét alatt kétszer ennyi tartalékos katonát hadba hívni. Mindezt önkéntesen, erőszak nélkül. Talán ez a legfontosabb tanulság. A balliberális mantra a világbékéről, a multikulturalizmusról, a nemzetállamok felolvadásáról a szemünk láttára omlik össze. Mert a hazaszeretet, a haza iránti kötelességtudat egyértelmű morális parancsának engedelmeskedve indultak haza – New Yorktól Ausztrálián át egészen Thaiföldig – a zsidó tartalékosok. Akár a repülőgép padlóján ülve, behívó nélkül is. 

Úgy tűnik, az izraeli oktatási rendszertől kezdve az államigazgatáson át egészen a hadseregen belüli kohézióig a rendszer jól működik. Izrael polgárai döntő részének fejében rend van. Szeretik a hazájukat, fontosnak érzik annak védelmét, még akkor is, ha évek óta nem is léptek a földjére.

 Azt hiszem, ebben fontos szerepe van a jó személyes kapcsolatoknak, a hadseregen belül a bajtársiasság tovább élő szellemének.

Nehéz időket él át Izrael. De mint annyi veszélyes helyzeten, ezen is úrrá lesznek. Nekünk itt, Európában tanulni kell tőlük, okulni a kezdeti hibáikból. Vajon melyik ország lenne képes az unión belül arra, hogy egy hét alatt hadba hívjon és felszereljen háromszázötvenezer katonát? (Nem kényszersorozott, kiképzésnek csúfolt néhány napi felkészítés után, egy-két napos túlélési eséllyel a frontra küldött ágyútöltelékekről beszélek.) Emellett fegyvert, lőszert, felszerelést biztosítson nekik. Nem is beszélve ágyról, tisztálkodási lehetőségről, minőségi orvosi ellátásról. 

Tartok tőle, hogy a gazdag, erősnek gondolt nyugati államok is elbuknának ezen a képzeletbeli vizsgán. Pedig véres háború dúl Ukrajnában, katonakorú és hadviselt bevándorlók lepik el földrészünket. Radikális iszlamisták polgárháborús viszonyokat teremtenek a nyugati nagyvárosokban. Mit gondolnak az unió politikusai, vajon ki fogja megvédeni őket?

Ha nem tanulunk Izrael példájából, mindannyian nagy bajba kerülünk. Újra elő kell venni bizonyos tabunak tekintett kérdéseket, és közösen meg kell keresni az adekvát válaszokat. Nagyon gyorsan, mert az ellenség már a kapuink előtt áll.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai tanácsadója

Horváth József

Forrás:Magyar Nemzet