Kedves Magyarok! Tavaly, ilyenkor látogattam meg az országotokat egy csodálatos út alkalmával. Mivel tudomásomra jutott, hogy Magyarországon előtérbe került az eutanázia legalizálásának a kérdése, fontosnak tartom, hogy figyelmeztesselek titeket innen, a kanadai otthonomból.

Kanada 2016-ban legalizálta az eutanáziát. Azóta a jelentkezés kritériumain lazítottak, a rendszerbe épített korlátokat eltüntették, így ma már az eutanázia az összes haláleset 4,1 százalékát teszi ki, és jelenleg az ötödik helyen tart az elhalálozási okok listáján.

Sőt, a legalizáció óta eutanáziában elhunyt kanadaiak száma mára a Covid kanadai áldozatainak számával vetekszik.

Mivel az elmúlt évek során figyelemmel kísértem az eutanáziáról szóló társadalmi vitát és az eljárás térnyerését, szeretnék megosztani veletek néhány fontos információt, melyek remélhetőleg segítenek megakadályozni, hogy Magyarország is erre az útra lépjen.

Az eutanázia nem korlátozható

Kezdetben az eutanáziát csak azok számára tették törvényessé, akiknek a halála „ésszerűen előrelátható” volt. A betegeknek „súlyos és gyógyíthatatlan” állapotban kellett lenniük. De rövidesen ezt kirekesztőnek találták azokkal szemben, akik szenvednek, de nem haldoklanak. Így létrehoztak egy második sávot (szó szerint ezzel a névvel), hogy azok is jogosultak lehessenek az eutanáziára, akik nincsenek halál közeli állapotban. Ez kezdetben csak a fizikai fájdalomban szenvedők számára volt elérhető, de aztán ezt is kirekesztőnek találták azokkal szemben, akik pszichológiai fájdalomban szenvedtek. Ezért aztán az egyenlőség nevében ismét kiterjesztették az eutanáziát, ezúttal azokra, akik nem haldokoltak, és azokra is, akik lelki fájdalomban szenvedtek, nem pedig fizikai fájdalomban.

Amíg az eutanáziát elfogadható megoldásnak tekintjük a szenvedésre, addig nem korlátozható a jogosultak köre.

Pont emiatt az eutanázia-aktivisták már gyerekek számára is javasolják az eutanáziát, akikre a parlamenti bizottságokon „érett kiskorúakként” hivatkoznak. Amint az eutanáziát hasznosnak tekintjük a társadalom és a szenvedő személyek számára, minden korlátozás melletti érv önkényessé válik és igazságtalannak fog tűnni azokkal szemben, akiket kizárnak a jelentkezés lehetőségéből.

Az eutanázia aláássa az öngyilkosság-megelőzés erőfeszítéseit

Bár számos eufemizmust hallottunk már, semmi sem változtatja meg azt a tényt, hogy az eutanázia nem más, mint egy bűnrészes közreműködésével történő öngyilkosság. Az eutanázia lobbi fel is hagyott az „eutanázia” és az „asszisztált öngyilkosság” szavak használatával, mert nem hangzanak jól a közbeszédben. Így jutottunk el az „eutanázia” kifejezéstől az „asszisztált öngyilkosságon”, majd az „orvosi segítséggel történő öngyilkosságon” át az „orvosi segítséggel történő halálhoz”. Immár ez utóbbi szó angol rövidítését (MAID – Medical Aid in Dying) használják univerzálisan a jogalkotásban, a politikában és az újságírásban is. Ez kellően eltompítja az emberek lelkiismeretét, hogy ne vegyék észre, hogy a „MAID” kifejezés pont az idő előtti elhalálozást jelenti. Ahogy George Orwell mondta: „Ha a gondolat megronthatja a nyelvet, a nyelv is képes megrontani a gondolatot.” Sok palliatív ellátással foglalkozó szakember szerint azonban a palliatív ellátás az, ami valódi segítséget jelent a haldoklók számára, és álmukban sem jutna eszükbe megölni a pácienseiket. Manapság azonban ezek a határok elmosódnak.

Sajnálatos módon most már egy két rétegű társadalomban élünk, ahol egyesek öngyilkosság-megelőzést, mások pedig öngyilkosság-segítséget kapnak. Ez rendkívül igazságtalan, mert mindenki megelőzést érdemel.

Az eutanázia leértékeli a fogyatékkal élő emberek életét

Sok embert ismerek, aki úgy gondolja, hogy az eutanázia elfogadható bizonyos betegségben szenvedő vagy fogyatékossággal élő személyek vonatkozásában. Általában megneveznek egy adott betegséget, amely szerintük megfelelő indok az idő előtti elhalálozásra. De még ha azt is mondanák, hogy az eutanáziát soha nem lehet kényszerből alkalmazni, az, hogy meghatároznak egy küszöböt, ahonnan egy életet szerintük nem érdemes tovább élni, önmagában sértő és azt az üzeni, hogy ezeknek az embereknek az élete kevésbé értékes. Ráadásul sok fogyatékossággal élő személy állítja, hogy szinte kényszerítik arra, hogy fontolóra vegye az eutanáziát, mert nem áll rendelkezésre megfelelő támogatás az életben maradásához. Én viszont nem tűrhetem szótlanul, amikor fogyatékossággal élő polgártársaim arról számolnak be, hogy kísértést éreznek az eutanáziára, mert nincs lakhatásuk, pénzük, hozzáférési támogatásuk, vagy akár családjuk, barátaik, vagy látogatóik, akik törődnek velük. Ez egyértelműen egy segélykiáltás, nem pedig a halál utáni vágyakozás.

Az eutanázia veszélybe sodorja az orvosok és a páciensek közötti kapcsolatot

Letaglózó, amikor egy orvosnak kilátásba kell helyeznie az eutanáziát egy páciense számára. Egyszerűen fogalmazva, dehumanizáló azt mondani valakinek, hogy jogosult meghalni. Kanadában sokan próbálták biztosítani, hogy az eutanázia mindig a páciens kezdeményezésére történjen. Így legalább nem tanácsolná senki a pácienseknek, hogy vegyék fontolóra az öngyilkosságot a gyengeségük, sebezhetőségük vagy fájdalmuk legrosszabb pillanataiban. Most azonban ennek a teljes ellenkezője történik. Az orvosokat arra kötelezik, hogy az összes arra jogosult páciensükkel ismertessék a „MAID”-et, ami, ahogy láthatjátok, nem kevés embert jelent. Még ha valaki nem is döntene az eutanázia mellet, már az is megterhelő, ha egyáltalán felajánlják neki vagy, ha tudja, hogy az orvosa más pácienseken már hajtott végre eutanáziát, vagy beutalt rá embereket. Emiatt nehézkessé válik abban bízni, hogy egy orvos tényleg mindent megtesz a beteg egészségének megőrzése érdekében. Az eutanázia egy könnyű kiút, és mivel törvényes és mindennapos, alig vizsgálják ki az esetleges visszaéléseket, melyek gyakran traumát okoznak a gyászoló családtagoknak.

Az eutanázia lecsökkenti a szeretet lehetőségét

Az idő előtti halál csökkenti annak a lehetőségét, hogy kedvesek legyünk másokkal, és hogy mások kedvességet mutassanak felénk. Minden eutanázia általi halál lerövidíti a lehetőségeinket a szeretetre.

Ha valaki azért jelentkezik eutanáziára, mert eleve nem érzi magát szeretve, akkor a helyes válasz nem a (néha „támogatásnak” álcázott) lusta közöny, hanem a szeretetteljes és gyors beavatkozás.

A segítségre szorulóknak szüksége van ránk. Kulcsfontosságú, hogy ne szalasszuk el az alkalmat a segítségre. Az emberségünk alapja éppen ez: felelősséget vállalni, törődni és törődésben részesülni.

A következőket javaslom annak érdekében, hogy a magyar társadalom ne váljon az eutanázia társadalmává:

1. Adjuk meg azt a támogatást, amire az embereknek a különböző demográfiai csoportokban szükségük van az élethez!
2. Erősítsük meg az öngyilkosság-megelőzési törekvéseket minden korosztály vonatkozásában!
3. Dolgozzunk a fogyatékossággal élő személyek integrálásán!
4. Ragaszkodjunk ahhoz, hogy az orvosaink szerepe a gyógyítás nem a gyilkosság!
5. Értékeljük azokat, akik hősiesen szenvednek, vagy ápolnak. Tudassuk velük, hogy a létezésük ajándék! Vegyük észre, hogy milyen kihívást jelent szenvedni, meghalni és ápolni, és dicsérjük meg a bátorságukért azokat, akik ezt teszik!

Ezekkel a cselekedetekkel és ezzel a hozzáállással olyan társadalmat teremthettek, ahol a természetes halál nem szégyenletes vagy „méltatlan”, hanem egy kivételes alkalom arra, hogy ráébredjünk az élet fontos dolgaira. Ezt minden haldokló személy megérdemli. És mindannyiunk számára eljön az az idő, amikor ez haldokló személy mi magunk leszünk.

Forrás:Axioma