2022.december 2.
Melinda, Vivien, Aranka
English EN French FR German DE Hungarian HU Italian IT Russian RU Spanish ES
English EN French FR German DE Hungarian HU Italian IT Russian RU Spanish ES
English EN French FR German DE Hungarian HU Italian IT Russian RU Spanish ES
Facebook
Email
Nyomtat
Telegram
teve
Változtatások nélkül közöljük Földi László írását, amely a Magyar Nemzet július tizenötödikei számában jelent meg.

Miként a könyvszekrények – persze nem mindenhol –, a tévékészülékek is eltűnnek a lakásokból. Ma már elegáns dolognak hat azt mondani: nekem még tévékészülékem sincs. Fontos ez? Persze, hisz lehetne csupán könyvekből vett tudással élni. Természetesen nem kardinális ügy, ha a könyv, a televízió és a napjaink információcunamiját képviselő internet összefüggéseiből vizsgáljuk a kérdést.


Sokféle módon lehet, sőt kell is tájékozódni. Igaz, mindenekelőtt talán a könyv nyugodt és elgondolkodtató igazságai a legősibb és legmélyebb adathordozók. De a tévé és az internet is képes az emberi elmét frissíteni, számára adatokat szolgáltatni. Van azonban egy másik aspektus, ami arra világít rá, hogy az ember és a modern technika együttélésének milyen közösségformáló vagy éppen -romboló szerepe van. A kérdés az, hogyan értük el az egyre nagyobb teret nyerő individualizált létformát, és erre milyen hatással vannak a felsoroltak?

Életkori sajátosság, ha valaki még emlékszik olyan távoli múlt időre, amikor a televízió sem létezett. Az emberek apraja-nagyja főként kistelepüléseken, késő délutántól a házak előtti lócán üldögélt, vérmérséklete és pénztárcája adottságai szerint pohár vízzel, sörösüveggel, esetleg nagyfröccsel a kezében. Így vitatták meg a falu, az ország, a világ helyzetét, kiemelve a szomszédaik legfontosabb családi eseményeit.

Szóval ment a pletyka rendesen. Ha egy gyalogos vagy biciklis éppen ott haladt át, kizárható volt, hogy ne álljon meg és ne mondja el legfrissebb értesülését a patikus és a tanítónő kalandjáról, illetve bármi más érdekfeszítő információról. Mindenki mindent tudott és nagy sebesen tovább is adott. Ezzel is formálta a közösségét, melynek tagja volt sok-sok más helybélivel együtt.

Aztán egy felejthető napon megjelent a televízió. A lócák némelyike kiürült az esti műsorkezdés idejére. Majd egyre több utca néptelenedett el, hisz a tévékészülékkel rendelkezők lakásán gyülekeztek a szomszédok, távoli rokonok, és közösen nézték a messzi vidékek híreit és élvezték az esztrádműsorok hangulatát. A fokozódó jólétnek hála mind több lakásba költözött be a tévékészülék, ami az enyészetnek adta át a házak előtt korábban fontos szerepet betöltő lócákat. Az emberek szűkebb családjuk köré­ben szellemültek át a keddtől vasárnapig (hétfő szünnap volt) tartó műsorok sokaságától. A közösségi életet mégsem verte szét tv-őfelsége, hiszen másnap, mivel mindenki többnyire ugyanazt az adást nézte – Ki mit tud?, Táncdalfesztivál, sorozatok – élénk szócsatában lehetett ecsetelni a látottakat. Vagyis külön, de valahogy mégis együtt élt, gondolkodott, érzett, és időnként egy rosszul sikerült futballeredmény miatt bosszankodott a nagyérdemű.

Voltak persze vérfagyasztó kezdetleges horrorfilmek – a 60-as években a hírhedt Belphegor –, amivel másnap a suliban lehetett egymást rémisztgetni. Már persze mindazoknak, akik velem együtt képesek voltak liberalizálni szü­leik ellenálló képességét, és megnézhették, akár mint én hétévesen, eme francia „kivételes műalkotást”. Már nem volt lóca, sem közös televíziózás, de mégis létezett az együttélés tradíciója. Az emberek kötődtek, persze leginkább egymáshoz, igényelve a közös történést, mely azonos hullámhosszon megélt élethez nyújtott lehetőséget. Aztán a tévé üzletté vált. Na nem maga a készülék, bár az is, hisz színes lett az adás és egyre jobb minőségű a vétel, ami meg is látszott a készülékek árában.

A romboló arcát viszont akkor fordította felénk, amikor több tucat csatornának adott helyet a távirányító klaviatúrája. Már nem ugyanazt néztük, és mindenki másról beszélt másnap a munkahelyi kávézás közben. Bábel lett úrrá életünkön, amire akkor még csupán azt a magyarázatot tartottuk érdemesnek, hogy több felületen kívánják a tévéreklámokkal bombázni a naiv vásárlót. Ja, és ami igazán marketingfogás, hogy bárhová próbáltunk menekülni az éppen felvillanó reklám elől, érdekes módon minden csatornán éppen akkor kívántak valamit eladni. Szóval nem volt mód a menekülésre.

És miután már a hétköznapi közösségek egyébként is ütött-kopott állapotba kerültek, érkezett a társas életünk totális szétverésére szánt „atomcsapás”, az internet. A technikai fejlődés olyan foka, ahol megfordultak az addigi trendek, és nemcsak a lócák és televíziók világa tűnt el – közösségi értelemben –, hanem a gép kezdte uralni az egyes embert. Odaszögezte egy monitor és billentyű elé, és olyan illúziót gerjesztett, hogy nincs egyedül, hisz az úgynevezett közösségi hálón keresztül – micsoda körmönfont csapda – emberek sokaságához érhet el bárki. Nemhogy elérhet, hanem még társaloghat, sőt véleményt is mondhat bármiről. Egyesek kiélhetik torzult énjüket, amennyiben trágárság formájában tudatják elképzelésüket a világról, persze mindezt úgy, hogy közben nem mutatják az arcukat, és az sincs ott, akit éppen minősítenek.

Ezért aztán elenyésznek a találkozások lócán, kávéházban, kocsmában, házibulin vagy iskolák, munkahelyek közösségi tereiben. Ehelyett otthon ülünk, és újmagyarul kifejezve: csetelünk. Tökéletes kiteljesedése az elvtelen, embertelen világ ideáljának, a madáchi falanszteréletmódnak. Rabságban a szobában ülő testünk és rabságban a szellemünk, miközben egy élettelen gép vált társunkká. Nincs mit tenni, hisz az információkhoz való gyors hozzáférésnek számtalan előnye van modern korunkban, és a digitalizált világ már úgysem fordul vissza az analóg múltjába. Gyerekeink generációja nem is értené, nem is érti, miről beszélünk. A papírra vetett nosztalgia csupán a tévé kihalása ürügyén felrémlett elmélkedés részemről. Nosztalgia egy olyan kor után, amikor legalább szemtől szembe vitattuk meg a világ dolgait, még ha egy villogó fénycső is szolgáltatta az előzményt hozzá.

Nem kizárt, talán azt is megérjük, amikor megszámlálhatóan kevesen nézünk klasszikus formában televízióműsort. Jólesően vesszük majd tudomásul, amikor a képernyőn megjelenő műsorvezető így szól hozzánk: „Önök, néhány százan, ott ülnek már a készülék előtt? Nos, akkor kezdhetjük…”

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Pexels)

Iratkozzon fel a Védett Társadalom Alapítvány hírlevelére!

Egy válasz

  1. Érdekes gondolat, de nem kongatnám meg a vészharangot sem a könyvek, sem a televízió fölött. Az internet is egyszer majd a helyére kerül.
    Amúgy életkorom miatt is (75 év) kamaszként láttam először tévét, és apám 1960 karácsonyára vett egy Benczúr nevű tévét. Videoton volt (akkor még Vadásztölténygyár) és úgy sistergett, mint a forró víz. Mivel senki sem tudta megjavítani így 1963-tól egy “Kékes” nevű tévénk lett. A mai televíziók nagyságrenddel jobbak.
    De:
    Anno Magyarországon a tévé nem egyszerű szórakoztató eszköz volt, hanem ideológiai szempontból propaganda eszköz, és szintén ideológiai megfontolásokból a népművelést is felvállalta, komoly filmeket, színdarabokat sugárzott.
    Bárki bármit mondhat róla, de a szocializmus éveiben 1960 után Magyarországon a klasszikus magyar irodalom és a világirodalom legjobbjai igen nagy példányszámban, olcsón megjelentek, és ehhez mérték a televíziós műsorok zömét is. Az olcsó “kultúrmocsok” (=Fekete Gyula definíciója) akkor még nem került, nem kerülhetett nálunk a képernyőre. Tőlünk nyugatabbra már régen az olcsó krimik és sorozatok uralták a képernyőket. Egy Hollandiában élő rokonunk hazalátogatott és azt mondta, hogy jó nálatok a tévét nézni, mert itt színvonalas műsorokat adnak.
    A mostani színvonalat ami a “tömegkultúrában” láthatunk pont a tömegesség adja. Sokezer órányi műsort kell adni a napi 24 órában működő televízióknak, olcsó sorozatokat, krimiket, stb. Azokban a hatvanas években pl. hétfőn nem volt adás, és a televízió csak vasárnap sugárzott délelőtt is műsort, egyébként a műsoridő általában délutántól este tízig tartott.
    Igényes könyvek és műsorok ma is vannak, mindenki saját maga szabja meg, hogy nála hol van az alsó határ.

Vélemény, hozzászólás?