2024.július 20.
Illés, Margaréta
Hírek 🔊

Először voltak a neonácik, aztán nem voltak nácik, aztán voltak

Facebook
Email
Telegram
Twitter
VK
Nyomtat
ukraine russia orthodox church

Adja hozzá a VDTA friss híreit a Google hírfolyamához

Én mondom nektek, hogy ezekben napokban a New York Times tudósítójaként szolgálni nem lehet könnyű. Pléhpofával és teljes komolysággal kell tökéletes képtelenségeket közvetítened írásban az olvasók felé. Azt kell sugallnod, hogy az oroszok egy drónt robbanthattak fel a Kreml felett, hogy ők robbanthatták fel saját gázvezetéküket, hogy az elnökük egy érinthetetlen elmebeteg, hogy a katonáik Ukrajnában iszákosok, akik selejtes felszerelést használnak, hogy “emberi hordákkal” támadnak (keleti szokás, bárkié?) és így tovább -, mindvégig befolyásolva a hagyományos “Timesman”-hez illő komolyságot. Néha próbáld majd meg.

Daniel Boorstin sajnálatosan figyelmen kívül hagyott könyvének, A képmásnak ez a kifejező szakasza jut eszembe. “A riporter feladata – írta Boorstin 1962-ben – az, hogy megtalálja a módját annak, hogy az irrealitásnak ezeket a szálait olyan szövetté szője, amelyet az olvasó nem fog teljesen irreálisnak tekinteni.”

Boorstin rávilágított arra, hogy Amerika az illúzió, a hasonlatok és a torzítások eszközéhez nyúlt, amikor Washington fokozta szörnyű őrültségeit Vietnamban. A riporter dolga most sokkal nehezebb, tekintve, hogy a Boorstin által leírt idő óta mennyivel mélyebbre jutottunk az illúziókat és a torzításokat illetően.

És most itt van Thomas Gibbons-Neff, egy szögletes állú, egykori tengerészgyalogos esete, aki az ukrajnai háborúról tudósít a The Times-nak – szigorúan olyan határok közt, amennyire a kijevi rezsim megengedi neki, mivel csodálatra méltó őszinteséggel beszél róla. Ez a fickó rendkívül komoly, ezt ő és az újságja is úgy akarja, hogy tudjuk.

Tom feladata ezen a héten az, hogy meggyőzzön minket arról, hogy mindazok az ukrán katonák, akik náci jelvényeket viselnek, rajonganak a zsidógyilkosságokért, a Harmadik Birodalom ruszofób kollaboránsai, rituálisan náci gondolkodású, zárt társaságokba tömörülnek és klánszerű fáklyás felvonulásokon masíroznak végig Kijeven, nem azok, amire gondolsz. Nem, mondja nekünk a mi Tomunk. Úgy néznek ki, mint a neonácik, úgy viselkednek, mint a neonácik, úgy öltöznek, mint a neonácik, fasiszta és neonáci ideológiákat vallanak, ezt a háborút a Wehrmacht oroszok iránti zsigeri gyűlöletével vívják – rendben, de mégis, miért gondolod, hogy ők neonácik?

azov
azov

Ők csak hétköznapi srácok. Azért viselik a Wolfsangel-t, a Schwarze Sonne-t, a fekete napot, a Totenkopf-ot, azaz halálfejet – ezek mind náci szimbólumok –, mert büszkék magukra, és a büszke emberek ilyen dolgokat viselnek. Én csak a magamét viseltem a minap.

A Gibbons–Neff által a hétfői kiadásban publikált „A náci szimbólumok Ukrajna frontvonalain rávilágítanak a történelem kényes kérdéseire” című cikkben a csúsztatás már korán megkezdődik. Három, neonáci ukrán katonákat ábrázoló fényképpel kezdi, jól látható SS-jelvényekkel, amelyeket a kijevi rezsim az orosz beavatkozás tavalyi kezdete óta posztolt a közösségi médiában, majd “csendben törölte”. “A fényképek és azok törlése” – írja Gibbons-Neff – “rávilágítanak az ukrán hadsereg bonyolult kapcsolatára a náci ábrázolásokkal, egy olyan kapcsolatra, amelyet a II. világháború alatt mind a szovjet, mind a német megszállás alatt formáltak ki.”

Bonyolult kapcsolat a náci ábrázolásokkal? Itt álljunk csak meg, Mr. Semper fi.  Ukrajna neonáci problémája nem néhány indiszkréten megjelenített képről szól. Bocsánat. Az ukrán hadsereg az egy évszázados szélsőjobboldali ideológiával van “bonyolult kapcsolatban”, amely Mussolini fasizmusából, majd a Német Birodalomtól származik. Mint közismert és dokumentált, a neonácik, akik az ukrán fegyveres erőket, az AFU-t megfertőzik – sok más nemzeti intézmény mellett – bálványokat kreáltak olyan alakokból, mint Stepan Bandera, a rémísztően gyilkos nacionalista, aki a háború alatt szövetkezett a náci rezsimmel.

activists of the svoboda (freedom) ukrainian nationalist party hold torches as they take part in a rally to mark the 105th year since the birth of stepan bandera in kiev

Ez a történet értelmezés kérdése, amint azt itt röviden felvázoltuk, de Gibbons–Neff nem utal egyikre sem. Ez, amint látod, pusztán a rossz imázskészítés eredménye. Ennek az offenzív tisztára mosásnak az alátámasztására Gibbons-Neffnek van mersze idézni egy forrást nem mástól, mint a Bellingcat-től, amelyről hosszú-hosszú ideje kiderült, hogy a CIA és az MI6 hasonmása, és amelyet most az Atlanti Tanács, a NATO által finanszírozott, különcökkel fertőzött washingtoni agytröszt támogat.

“Ami az ukránokkal kapcsolatosan engem aggaszt, az az, hogy azok az emberek, akik vezető pozícióban vannak, vagy nem tudják, vagy nem hajladóak elismerni és megérteni, hogyan tekintenek ezekre a szimbólumokra Ukrajnán kívül” – mondta Gibbons-Neffnek a Bellingcat egyik „kutatója”, Michael Colborne. “Azt hiszem, hogy az ukránoknak egyre inkább fel kell ismerniük, hogy ezek a képek gátolják az ország támogatását.”

Gondolj bele. A náci elemek jelenléte az AFU-ban nem ad aggodalomra okot. A probléma csupán az, hogy a náci szimpátia egyértelmű jelei miatt a nyugati szövetség egyes tagjai dönthetnek-e úgy, hogy többé nem akarják támogatni a náci elemeket az AFU-ban. Eszembe jut egy részlet egy tavalyi közszolgálati hírműsorból, ahol egy tartományi kormányzó Bandera portréjával a háta mögött szerepelt. A PBS egyszerűen elhomályosította a fényképet, és lefuttatta az interjút egy másik bátor, csodálatra méltó ukránnal, ahogy azt megszoktuk.

Aligha kell emlékeztetnem az olvasókat, hogy szenteljenek figyelmet annak, hogy a neonácik-akik-nem-neonácik, éveken át helyesen csak neonácikként szerepeltek a 2014-es amerikai puccs utáni években. A The Times, a The Washington Post, a PBS, a CNN – az egész sajnálatos szortiment – cikkeket írt az AFU-ban és másutt jelen lévő neonáci elemekről. 2018 márciusában a Reuters közzétette Jeff Cohen kommentárját “Ukrajna neonáci problémája” címmel. Három hónappal később az Atlanti Tanács, az ég szerelmére!, kiadott egy tanulmányt, amelyet szintén Cohen írt, “Ukrajna a szélsőjobbos erőszak problémájával szembesült” (és nem, az RT nem írta ki ezt a főcímet)”. Emlékszem, mert annyira meglepő volt a tanács részéről, hogy az eredeti főcím azon a lapon az volt, hogy “Ukrajna neonáci problémával néz szembe”, de ez a verzió most, úgy tűnik, elveszett az óvatos szerkesztés homályában. 

Aztán jött az orosz beavatkozás, és puff! Már Nincs több neonáci Ukrajnában. Csak ezek a hibás képek vannak, amelyeknek nincs különösebb jelentősége. És azt állítani, hogy Ukrajnában neonácik vannak – csak az emlékezés látszata kedvéért, és hogy megítélhessük, mi történik a szemünk előtt –, “az orosz propagandára kezére” játszik” – figyelmeztet Gibbons-Neff. „Ez arra szolgál, hogy „olajat öntsenek – Vlagyimir Putyin – hamis állítására, miszerint Ukrajnát náci-mentesíteni kell. Ráadásul Gibbons-Neff kijátssza a régi Volodimir-Zelenszkij-zsidó kártyát, mintha ez bizonyíték lenne… erre vagy arra.

Eszembe jut Donovan kedves dalszövege a skót énekes Zen megvilágosodási fázisából. Emlékszel: „Van egy hegy?” A híres sorok így szóltak: “Először van egy hegy/ Aztán nincs hegy/ Aztán van.” Voltak neonácik Ukrajnában, aztán nem voltak neonácik, és most vannak neonácik, de ők végül is nem neonácik. 

Van néhány dolog, amire gondolnunk kell, amikor Thomas Gibbons-Neff történetét vizsgáljuk, azon kívül, hogy az mint az újságírás egy eleme, egy lószar. Először is, sehol sem idézi vagy hivatkozik az AFU egyetlen tagjára sem – senkire, aki egyenruhát visel, senkire, aki ilyen aggasztó jelvényt visel. Különböző image-építő hivatalnokok beszélnek neki a neonácik-akik-nem-neonácikról, de soha nem hallunk egyetlen neonáci-aki-nem-neonáciról sem, aki, úgymond első kézből maga magyarázza el a dolgokat. Fogadok, hogy Gibbons-Neff soha nem jutott 20 mérföldnél közelebb egyhez sem: nem merte volna, mert akkor idéznie kellene egy ilyen jelvényt viselő embert, aki azt mondja, hogy persze, ő neonáci. Nem tudsz olvasni, fiam?

Másrészt Gibbons-Neff határozottan elkerüli, hogy tágra nyissa a szemét, amikor a nagyobb jelenséget kell észrevenni. Mindez a három törölt fénykép három szerencsétlen jelvényéig süllyed. A felvonulások, a neonáci zászlók sorfalai, a mindig jelenlévő horogkeresztek, az egész éjszakás SS-rituálék felélesztése, a nácik és a náci kollaboránsok dicsőítése, a ruszofób vérszomj: persze, mindez megmagyarázható, kivéve, hogy a mi Timesman-ünk ezeknek a közelébe sem megy.

Gibbons-Neff története 10 nappal követi a perechez hasonló szemét még torzabb darabját, amely a The Kyiv Independent-ben jelent meg, egy nem független napilapban, amelyet számos nyugati kormány támogat. Ezt egy bizonyos Illia Ponomarenko írta, egy Nyugaton rendkívül ünnepelt riporter, és a következő címmel jelent meg: “Miért használnak egyes ukrán katonák nácikkal összefüggő jelvényeket?”

Ez az a fajta színjáték, ami annyira rossz, hogy már szórakoztató. “Nem, Ukrajnának nincs »náci problémája«” – jelenti ki határozottan Ponomarenko, és ez az utolsó határozott mondata ennek a műnek. “Csakúgy, mint sok helyen a világon, a szélsőjobboldali és neonáci nézeteket valló emberek, ideológiájuktól vezérelve, hajlamosak csatlakozni a hadsereghez és részt venni konfliktusokban” – írja. És hihetetlen dolog történik, az irracionalitás lázadása:

Természetesen igaz, hogy például az Azov zászlóaljat eredetileg neonáci és szélsőjobboldali csoportok alapították (valamint sok futball ultra-rajongó), amelyek magukkal hozták a rájuk jellemző ízlést -, nem csak neonáci jelvényeket, hanem olyan dolgokat is, mint a pogány rituálék, vagy olyan nevek, mint a “The Black Corps”, a náci Németország legnagyobb félkatonai szervezetének, a Schutzstaffelnek (SS) a hivatalos újságja.

De ne aggódatok, olvasók. Ez csupán ízlés, egy ártalmatlan, félreértett “szubkultúra” része:

A világ néhány részének túlságosan leegyszerűsített emlékezetében, különösen a különböző militarista szubkultúrákban, a Wehrmachtot, a náci Németország fegyveres erőit és az SS-t ábrázoló szimbólumok egy szuperhatékony háborús gépezetet tükröznek, nem pedig a történelemben az emberiség elleni egyik legnagyobb bűncselekmény elkövetőit.

Hát persze. SS-jelvények, Wehrmacht-ikonográfia: Mindenütt látni, ahol az emberek megcsodálják a szuperhatékony hadigépeket. Emlékezzünk erre a logikára legközelebb, amikor némely liberális lánglelkű azt javasolja, hogy üldözzenek egy MAGA-támogatót, aki részese ennek a “szubkultúrának”.

Megbízott bennünket Tom Gibbons-Neff az újraírás feladatával? Mivel már jó ideje rajta vagyok a témán, elég gyakran láttam ilyesmit – a tudósítók letromfolják a helyi napilapokat, hogy hatoljanak mélyebbre, és ássák bele magukat visszamenőleg a külföldi anyagokba. Az is lehetséges, egy pillanatra azt feltételezve, hogy Gibbons-Neff szerkesztői még olvasnak más újságokat, hogy Ponomarenko-t művét látva, éppen egy ilyen darabot kértek tőle. Akárhogy is, ezt Ponomarenko felismerhetően logikátlan stílusában kapjuk:

Az ilyen szimbólumok értelmezésével kapcsolatos kérdések legalább annyira megosztóak, mint amennyire tartósak, és nemcsak Ukrajnában. Az amerikai Délen egyesek ragaszkodtak ahhoz, hogy a konföderációs zászló ma a büszkeséget szimbolizálja, nem pedig a rasszizmus és az elszakadás történetét. A horogkereszt fontos hindu szimbólum volt, mielőtt a nácik kiválasztották.

Ha el akarod érni, Tom, akárha a csillagokat akarnád elérni.

Van egy New York Times tudósítónk, aki az ukrán védelmi minisztériumra és a Bellingcat-re hivatkozik, egy információtovábbításra, amely egy NATO-agytröszt része, majd, azt mondanám, egy Nyugat által túl közelről támogatott kijevi újságra. Igen, Virginia, azt hiszem, mindannyian egy visszhanggá válunk, pont úgy, ahogy a mély állam [deep state] szereti.

Tavaly márciusban Gibbons-Neff-et meginterjúvolta a The New York Times. Igen, szoktak ilyesmit csinálni odalent a Nyolcadik sugárúton, ahol egyszerűen nem tudnak betelni magukkal. Megvilágosít. A Times szerencsétlen riportere, akit erre alkalmas emberként jelöltek ki, azt kérdezte, miközben elszánt tudósítónk önmagát magasztalta: “Mi volt a legnagyobb kihívás a háború tudósításában?” Gibbons–Neff válasza felbecsülhetetlenül sokatmondó.

“Hogy megbirkózzam a bejutással, és megengedjék, hogy eljussak bizonyos helyekre, hogy lássam azokat a dolgokat, amelyekhez sajtómunkatársra vagy a katonai egység engedélyére van szükség” – magyarázza a rettenthetetlen ex-tengerészgyalogos. “Az ukránok elég jól tudják, hogyan kell kezelni a sajtót. Szóval mindig is nehéz volt navigálni ezeken a területeken, és senkit sem bosszantani.”

Felejtsd el a bombákat, rakétákat, vért, a háború ködét, a bátor őrmestereket, a lövészárokbűzt, a gránátokat vagy a csata bármely más borzalmát. Gibbons-Neff nagy problémái azok voltak, miközben úgy tesz, mintha tudósítana az ukrajnai háborúról, hogy megoldja az odajutást, megszerezze a kijevi kapuőrök engedélyét, hogy eljusson valahová, és hogy fel ne bosszantsa a rezsim hatóságait.

Ez mindent elmond, amit tudni szeretne a mi Timesman-ünkről, vagy miről?

Mindig érdekes feltenni a kérdést, hogy egy ilyen írás, mint ez, miért akkor jelenik meg, amikor megjelenik. Hónapokig tartó síri csend a neonáci kérdésben, majd hirtelen egy hosszú magyarázat, amely mindent megtesz, hogy elkerülje a magyarázatot. Kérdezni mindig érdekes, válaszolni sosem könnyű.

.

Lehet, hogy suba alatt sok minden kiderül ezekről a szörnyű emberekről. Vagy talán valami nagy dolog van készülőben, és ez a darab előzetese. De lehet, hogy Gibbons-Neff vagy szerkesztői a Ponomarenko-műben lehetőséget láttak arra, hogy megszabaduljanak a kijevi rezsim egyik legkínosabb sajátosságától.

Vagy itt talán a tágabb kontextus számít. Ahogy e helyen múlt héten említettük, Steve Erlanger, a The Times újságírója nemrég Brüsszelből azt javasolta, hogy a NATO Ukrajnával a háború utáni Németország mintájára járhatna el: üdvözölje az ország nyugati részét a szövetségben, és hagyja magára a keleti tartományokat határozatlan időre, az egyesítés hosszú távú cél. A múlt hét végén a külügy fantasztikus írást közölt Andrij Zagorodnyuktól, aki korábban ukrán védelmi miniszter volt, most pedig, igen, az Atlanti Tanács kiváló munkatársa. A következő cím alatt jelent meg: “Európa védelme érdekében engedjük, hogy Ukrajna csatlakozzon a NATO-hoz – azonnal”.

Zagorodnyuk érvelése ugyanolyan kacifántos, mint alcíme: “Egyetlen ország sem jobb Oroszország megállításában.” De az ilyen állításoknak, bármilyen álomszerűen túlzóak is, céljuk van. Arra szolgálnak, hogy tágítsák az elfogadható diskurzus határait. Közelebb visznek minket ahhoz, hogy rendben lévőnek tekintsük a gondolatot, hogy Ukrajnát a saját érdekünkben, a Nyugat érdekében be kell fogadni az Észak-Atlanti Szövetségbe, függetlenül attól, hogy milyen provokatívnak bizonyul majd egy ilyen lépés.

Ez arra utal, hogy Gibbons-Neff műve, azzal együtt, amely azt követően a kijevi újságban megjelent, egy tisztogatási munka útját követi. Emlékeztetünk, hogy a nyugati sajtó, szorosan együttműködve a hírszerző ügynökségekkel, minden tőle telhetőt megtett, hogy kedvezőbb színben tüntesse fel a kegyetlen dzsihádistákat, akik megpróbálták megbuktatni az Aszad-kormányt Damaszkuszban. Emlékszel a “mérsékelt lázadókra”? Lehet, hogy Gibbons-Neff is egy hasonlóan gyalázatos eltévelyedett.

Semper fi, hűha? Mindig hű, mihez?

Forrás:globalresearch.ca

Mi a reakciód?
👍tetszik
0
👍tetszik
👎nem
0
👎nem
💘szeretem
0
💘szeretem
😡dühítő
0
😡dühítő
😂vicces
0
😂vicces
😮húha
0
😮húha

Vélemény, hozzászólás?

Iratkozzon fel a Védett Társadalom Alapítvány hírlevelére!

Adja hozzá a VDTA friss híreit a Google hírfolyamához