Emmanuel Todd azzal szerzett hírnevet, hogy már 1976-ban megjósolta a Szovjetunió összeomlását, bár előrejelzésében a csecsemőhalandóságból indult ki. Az Orosz Föderáció és Ukrajna közötti konfliktust nemcsak gazdasági és fegyverkezési szempontból, hanem erkölcsi tényezők alapján is próbálja magyarázni. Szerinte az ukrajnai konfliktus területi konfrontációnak indult, amely aztán globális gazdasági harccá alakult. Mára pedig világháborúvá is változott.

Emmanuel Todd magát „hagyományos bölcsesség elleni lázadónak” nevezi, egyesek számára botrányos intellektuális polgárpukkasztó, mások számára viszont látnok értelmiségi, de senki sem tekint rá közömbösen. Emmanuel Todd, odahaza, Franciaországban nem sokat kilincselt az ukrán kérdéssel kapcsolatos nézetei népszerűsítéséért. Inkább Japánban jelentetett meg könyvet, sikerrel. Provokatív címe: A harmadik világháború már elkezdődött.

Ahogy nyilatkozta, a japánokat ugyanúgy megfertőzte az oroszellenes szellem, mint az európaiakat, de földrajzilag országuk távol van a konfliktustól. Más az érzelmi kapcsolatuk Ukrajnával. A történész szerző  Japánban elismert antropológus és geopolitikus, aki megjelenik az összes nagy újságban, könyveit kiadják. 

Téveszméből globális összecsapás

Emmanuel Todd szerint tehát a harmadik világháború elkezdődött. A 2022-es ukrajnai eseményekbe úgy mentünk bele, hogy az orosz hadsereg igencsak erős, de a gazdasága nagyon gyenge. Azt hittük, hogy Ukrajnát katonailag legyőzik, és a Nyugat gazdaságilag tönkreteszi Oroszországot. Mégis az ellenkezője történt annak, amire számítottunk: Ukrajna nem szenvedett katonai vereséget, bár területének 16 százalékát elvesztette az első napokban, és Oroszországot sem semmisítették meg gazdaságilag.

Egyértelmű azonban, hogy

a konfliktus, amely korlátozott területi háborúból globális gazdasági összecsapássá vált, egyfelől az egész Nyugat, másfelől a Kína által támogatott Oroszország között, világháborúvá vált.

Hála Istennek, hogy a katonai erőszak mértéke alacsonynak mondható a korábbi világháborúkhoz képest.

Todd szerint Putyin kezdetben elkövetett nagy hibájának óriási társadalmi-történelmi jelentősége van. Ukrajna a konfliktus előestéjén nem egy születőben lévő demokráciát mutatott, hanem egy széteső társadalmat és egy összeomló államot. Nem tudhattuk, hogy Ukrajna 10 vagy 15 millió embert veszített-e el a függetlensége óta, ugyanis az országban 2001 óta nem végeztek népszámlálást, ami a valóságtól félő társadalom klasszikus jele.

Emmanuel Todd ezért úgy véli, a Kreml számolt ennek a széteső társadalomnak az első csapás utáni összeomlásával. És talán még azzal is, hogy a szent Oroszországot az „Isten hozott, anyácskánk!”kiáltással üdvözlik. De ennek az ellenkezőjét láthattuk:

egy hanyatló társadalom, ha külső pénzügyi és katonai erőforrások hajtják, a katonai akciókban megtalálhatja az elveszett egyensúly új formáját.

És Ukrajnától ezt az oroszok nem várhatták előre. Senki sem tudta.

Todd a nacionalista érzelmek erejéről kutatóként nem mer véleményt formálni, de az interjú során kifejti  véleményét az ukrán és az orosz családi modellről. Szerinte régebben gyűjtött adatok alapján a „Malorosszija” családi rendszere nukleáris volt, egy férfiból, egy nőből és gyermekeikből állt.

Az ukrán modell tehát individualistább volt, mint a nagyorosz „nagycsalád”, amely inkább közösségi, kollektivista.

Arról azonban nincs sok információ, hogy mi történt Ukrajnában az elmúlt években, milyen tömeges népességmozgásokra került sor, hogyan változott a társadalom a háború előtt és alatt.

Középpontban a NATO tagság

Todd bevallja, hogy nem számított ilyen kezdetére az ellenségeskedésnek. Osztja a realista amerikai geopolitikus, John Mearsheimer professzor álláspontját, aki a rendelkezésre álló adatok alapján bebizonyította, hogy az ukrán hadsereget újjáépítették, miután legalább 2014 óta a NATO (az amerikaiak, a britek és a lengyelek) irányítása alatt áll.

A harcok kezdetekor Ukrajna gyakorlatilag a NATO tagjává vált,

miközben az oroszok egyértelműen kijelentették, hogy soha nem tűrik el Ukrajna tagságát. Ezzel magyarázható az oroszok narratívája: szerintük védekező háborút folytatnak, hogy megakadályozzák az országuk elleni agressziót.  Mearsheimer arra is felhívta a figyelmet, hogy nincs okunk örülni az oroszok esetleges problémáinak, mert számukra ez egzisztenciális kérdés, a túlélés kérdése. Minél nehezebb dolguk van az oroszoknak, annál keményebben fognak támadni.

Emmanuel Todd Mearsheimer elemzését kiegészítve egyenesen azt állítja, hogy Ukrajna de facto NATO-tagsága kapcsán  érdekes tény, hogy

eközben Németország és Franciaország másodlagos NATO-partnerekké váltak.

Azt sem tudták, mi történik katonai szempontból Ukrajnában. A franciák és a németek nem láthatták előre az ellenségeskedések kitörését, mert nem rendelkeztek információkkal. Senki sem mondta meg nekik, ezért naivnak tűntek. Párizs és Berlin nem hittek az orosz fegyveres beavatkozás lehetőségében, mert nem tudták, hogy az amerikaiak, a britek és a lengyelek már kellőképpen felfegyverezték Ukrajnát egy elhúzódó háborúhoz. Így

a NATO fő tengelye mostanra eltolódott Washington – London – Varsó – Kijev irányába.

Ellenállóképesség

Todd bírálja Mearsheimert azért is, mert mint minden jó amerikai, túlbecsüli hazáját.

Az amerikaiak úgy vélik, hogy míg az oroszok számára az ukrán konfliktus egzisztenciális, addig az amerikaiak számára ez csak a szokásos  „hatalmi játszma”. 

Ezért mondhatják, hogy az ukrajnai vereség nem lenne olyan fájdalmas Washington számára. Vietnam, Irak és Afganisztán után egy vereséggel több, vagy kevesebb…

Az amerikai geopolitika alapaxiómája, hogy „azt tehetünk, amit akarunk, mert biztonságban vagyunk, messze vagyunk, a két óceán között”. Semmi sem fog történni velünk, mondhatják, mert a határaitól távol eső vereségek nem lehetnek egzisztenciálisan fontosak Amerika számára. Todd szerint

ez egy rövidlátó elemzés, amely ma bátorrá teszi Bident.

A valóság inkább az, hogy Amerika ma egy meglehetősen törékeny rendszer. Az orosz gazdasággal szembeni ellenállás olyan töréspontra sodorhatja az amerikai birodalmi rendszert, amelyet az USA maga sem vesz észre. Senki sem számít arra, hogy az orosz gazdaság képes lesz ellenállni a NATO „gazdasági erejének” anélkül, hogy csődbe menne és hiperinflációba süllyedne. Talán még maguk az oroszok sem számítottak ilyen fordulatra.

Todd azért sem tartja az amerikai vereséget jelentéktelennek, mert mi van akkor, ha az orosz gazdaság a végtelenségig ellenáll a szankcióknak, és sikerül elszegényítenie az európai gazdaságot az ellenállása révén?

Ha az orosz gazdaság Kínával szövetkezve maga is szembeszáll, akkor a világ monetáris és pénzügyi ellenőrzésének amerikai rendszere összeomlik.

És ezzel együtt az USA azon képessége is összeomlana, hogy hatalmas kereskedelmi deficitjét ezen a rendszeren keresztül fedezze. Innentől az Oroszországgal való konfrontáció az Egyesült Államok számára is létfontosságúvá válik.

Úgy véli,

az amerikaiak, akárcsak az oroszok, most nem tudnak kiszállni a konfliktusból, nem tudják feladni.

Ezért vagyunk most egy hosszú távú küzdelemben, egy olyan összecsapásban, amelynek az egyik vagy a másik oldal bukásához kell vezetnie. És a kínaiak, az indiaiak és a szaúdiak, valamint más nemzetek, amelyek megúszták ezt a harcot, pedig örülnek.

Normalitás

Emmanuel Todd arra is felhívja a figyelmet, hogy Putyin még mindig részesül uralkodása első éveinek, a 2000-es évek sikereiből, amelyeket az egyensúly helyreállításának és a normalitáshoz való visszatérés éveiként tartanak számon az oroszok. Az 1990-es évek az oroszok számára a példátlan szenvedések időszaka volt.

Putyin színre lépése a normalitáshoz való visszatérést jelentette,

és nem csak az életszínvonal tekintetében: ekkor Oroszországban csökkent az öngyilkosságok és a gyilkosságok száma is. Todd kiemeli a kedvenc mutatóját is: a csecsemőhalandóság is csökkent, sőt az amerikai szint alá esett.

Ezért úgy véli:

az oroszok szemében Putyin testesíti meg ezt a stabilitást.

Ráadásul az átlagos orosz úgy érzi, hogy ő az ország védelmezője a védelmi háborúban. Tudják, hogy a művelet kezdetén hibákat követtek el. De az a tény, hogy az ország felkészült a gazdasági nyomásra, növelte a hatóságokba vetett bizalmukat. Nem Ukrajnával szemben érzik magukat erősnek, hanem azokkal szemben, amit ők „kollektív Nyugatnak” vagy „az Egyesült Államoknak és vazallusainak” neveznek. Az orosz rezsim valódi prioritása nem egy konkrét katonai győzelem.

Az igazi prioritás a béke, a biztonságérzet és a társadalmi stabilitás megőrzése, amelyet az elmúlt 20 évben sikerült elérni.

Ugyanakkor az oroszok gazdaságilag is küzdenek, és próbálják megmenteni az emberek életét. Oroszországban tartós demográfiai probléma a termékenység. Átlagosan 1,5 gyermek jut egy nőre. Öt év múlva újabb demográfiai „gödörben” lesznek. Ezért is gondolja úgy Todd, hogy

az oroszok ezt a Nyugattal való jelenlegi konfrontációt körülbelül öt éven belül vagy megnyerik, vagy elveszítik. Csak ezután derül ki a győztes.

Ez tűnhet hosszúnak, de a valóságban ez az időtáv a világháborúk szokásos időtartama. Az oroszok pedig gazdaságilag bírni fogják szusszal ezt a nagy távolságot, megpróbálják óvni az embereik életét, megőrizni az elfogadható életszínvonalat, miközben részben újjáépítik a hadigazdaságot. Eközben a Nyugat, amely olyan nagy helyezte át az ipari tevékenységének, hogy maga sem biztos, miképp pörgeti fel a haditermelést.

Erkölcsi konzervatizmus

Az oroszok éppen az emberek életének megmentése érdekében döntöttek úgy, hogy harc nélkül adják fel Herszon városát.

Mi itt Nyugaton az ukránok által elfoglalt négyzetkilométereket számoljuk, az oroszok pedig az európai gazdaságok összeomlásáig hátralévő időegységeket.

Todd elismeri, hogy tévedhet, de szerinte az oroszok viselkedése kiszámítható, és mi vagyunk a fő frontjuk.

Emmanuel Todd arról is kifejti véleményét, miszerint a Nyugat és a Kelet közötti konfrontáció nemcsak katonai és gazdasági, hanem ideológiai és kulturális jellegű is. Ugyanis a nem nyugati világ számára Oroszország egy megnyugtató erkölcsi konzervativizmust testesít meg. Talán még Latin-Amerika is  közelebb áll ebben a tekintetben a „kísérletező” Nyugathoz.

Todd arra is felhívja a figyelmet, hogy a geopolitikában több területre is odafigyelünk, mint az energia, a hadseregek és haditengerészetek aránya, a fegyvergyártás, ami függ az ipar általános szintjétől. De van egy ideológiai és kulturális vonzerő is, egyfajta befolyás és hatalom, amit az amerikaiak „soft power”-nek neveznek. Már a Szovjetuniónak is megvolt a maga puha hatalma, ami tetszett az olaszországi rusztikus kollektivistáknak, a kínaiaknak, a vietnamiaknak, a szerbeknek, és néhány francia munkásnak. De az ortodox kommunizmus, amely megkövetelte az ateizmust, elfogadhatatlan volt például a muszlim világ számára. Az ilyen puha hatalomért még Indiában sem lelkesedtek.  

Emmanuel Todd szerint azonban

ma Oroszország sokak szemében a nagyhatalmi archetípus megtestesítője, amely felajánlja az antikolonializmust, patrilineáris (apaközpontú) családot és viszonylagos erkölcsi konzervativizmust.

És egy ilyen modell sokakat vonz.

Az amerikaiak úgy érzik, hogy Szaúd-Arábia elárulta őket, mivel az ukrajnai események okozta energiaválság ellenére sem volt hajlandó növelni az olajkitermelést. Todd úgy véli: a szaúdiak csak részben álltak Oroszország oldalára, mert azért ott maradt az anyagi érdek, az „olaj” érdeke is. De az is világos, hogy Putyin erkölcsileg konzervatívvá vált Oroszországa kezd vonzóvá válni a szaúdiak számára, akik bizonyára megborzonganak azon az amerikai vitán, amely arról folyik, hogy a transznemű embereknek milyen hozzáférést kell biztosítani a női mosdókhoz.

Forrás:Mandiner