2024.december 23.
Viktória, János
Hírek 🔊

Hatalmas biznisz a nőtagadó genderőrület: mutatjuk!

Facebook
Email
Telegram
Twitter
VK
Nyomtat
735347 kep9

Adja hozzá a VDTA friss híreit a Google hírfolyamához

Mennyit keres egy nőtudós, aki nem tudja megmondani, hogy mi a nő, vagy aki fiatalokat operál át? Gender-ideológia, transzipar. Filmismertetőnk után mutatjuk a piszkos anyagiakat.

Veczán Zoltán és Szilvay Gergely 

Cikkünk első részében bemutattuk a filmet, amely – értelemszerűen a műfaj korlátos módján – lerántotta a leplet az amerikai gendermozgalom vadhajtásairól. Matt Walsh Mi a nő? című filmjében egészen elképesztő állítások hangzottak el a progresszív transzmozgalmárok részéről, akik mára a klinikáktól az egyetemeken át az utcákig mindenhol megtalálhatóak a tengerentúlon. Például, hogy

bigott dinoszaurusznak tartják az alapvető biológiai törvényekhez ragaszkodókat,

vagy hogy egyes nőknek péniszük, egyes férfiaknak vaginájuk van, esetleg, hogy a pubertást blokkoló hormonterápia visszafordítható a tinédzsereknél – s egyébként sincs senki, aki valaha megbánta volna a nemváltoztató műtétet.

Értelemszerűen a dokumentumfilm elhallgatást és heves kritikákat egyszerre kapott. Aki egyáltalán figyelemre méltatta, az – szokás szerint – „ellentmondásosnak” és „megosztónak” titulálta, hacsaknem egyenest valamiféle régi rend fasisztoid megnyilvánulásának. Múlt, dinoszaurusz, tudatlan tuskó, transzfób.

Átverve?

Több transzaktivista (Eli Erlick, Kataluna Enriquez, Fallon Fox) állította azt, hogy Walsh hamis indokokkal vette rá nyilatkozásra a film több szereplőjét. Walsh ugyanis létrehozott egy Gender Unity Projectet, és abba invitálta az alanyokat azzal, hogy LMBTQ-emberek életéről forgat. Nem tudjuk, igaz-e ez, de igazából lényegtelen. Az érintettek azt mondták, ami mondtak, ezt kár volna tagadni, és elképzelhető, hogy ha elmondják nekik, milyen film készül pontosan, akkor senki sem szólalt volna meg. Csúnya vagy sem, sima újságírói eljárásról van szó. Persze Walshot rögtön „LMBTQ-ellenes szélsőségesnek” titulálták. Pedig Walsh okosan kérdez, és egy-két provokatív pillanattól eltekintve valójában igen tapintatos is.

A filmet számos potenciális kritikus nem volt hajlandó véleményezni, még negatívan sem, ami jól mutatja az amerikai közélet hisztiszintjét. A baloldal igyekezett ignorálni, illetve személyében megtámadni –

arrafelé elég annyival elintézni az ilyesmit, hogy „transzfób”, azaz még színlelni sem kell a gondolkodást, elég a megbélyegzés.

A jobboldali lapok egész sora viszont pozitívan fogadta a filmet. Egyes valódi kritikák kifogásolták, hogy Walsh nem említi az olyan transzkritikus feministákat, mint Helen Joyce, Kathleen Stock, Abigail Shrier, Kara Dansky és Janice Raymond. A katolikus lapok a méltatás mellett annyit jegyeztek meg, hogy szerintük néha lehetett volna Walsh tapintatosabb, és összefoglalhatta volna a gender-ideológia kritikájának érveit is.

Csak úgy szórakozásból megnézegettük a filmben nyilatkozó és válaszolni nem tudó tudorok honlapjait is. A választ mindig kikerülő tennesse-i genderprofesszor, Patrick R. Grzanka például alátámasztja a sztereotípiákat, ugyanis kutatási területe – ki nem találják – az „interszekcionalitás, szexualitások, reproduktív igazságosság, rasszizmus és fehér felsőbbrendűség, gender”. Igen ám, csakhogy ő a Tennessee-i Egyetem pszichológia szakának is a professzora. S hogy ehhez milyen képzettsége van? Egy BA-diplomája újságírásból és egy doktori címe Amerika-tanulmányokból. Mindezzel kapcsolatban lennének hozzá további kérdéseink, de nyilván inzultusnak venné, ha feltennénk őket. Ha azonban valaki ilyen módon tud pszichológia professzor lenni Amerikában, akkor igazából nem csodálkozunk, hogy nem tud egyszerű kérdésekre válaszolni.

De érdemes pár pillantást vetni a többi szereplőre is: Michelle Forcier gyermekorvosra, aki a filmben kitárulkozva Walshnek amellett érvel, hogy „a hormonblokkolók csodálatosak”, a nemváltásnak pedig nem feltétlenül felnőttkorban, hanem „akkor van alkalmas időpontja a műtétnek, amikor a páciens úgy érzi, készen áll rá”, szóval lehet „egy gyermek a pubertáskor elején, ha megijed, hogy elkezd nőni a melle vagy nagyobb lesz a pénisze”. Zárójel: ez volt az egyetlen rész, ami megütötte egyáltalán a mainstream sajtó ingerküszöbét, vagyis, hogy

olyan hormonblokkolókkal akarja tömni a gyerekeket, amelyet a pedofilok kémiai kasztrálásához használnak.

Michelle Forcier neve egyébként a Planned Parenthood környékén is felbukkan, amely szervezetről nem olyan régen mi is írtunk. Ott van még Gert Comfrey, vagy Marci Bowers, előbbi a lélektani, utóbbi fizikai megjelenési szinteken avatkozik bele a hozzá fordulók életébe, láthatóan egyiküknek sincs egy szemernyi kétsége sem afelől, hogy mindez morálisan helyes. Bowers maga is transznemű, eredetileg férfinak született, ő ezt azzal üti el az interjúban, hogy ő egy nő, transznemű történettel; azt is megtudjuk a filmből, hogy 16 éves páciensen is végzett már nemátalakító műtétet.

Mennyit keresnek?

Hátravan még a motiváció kérdése: az elhivatottság mellett alighanem a pénz és a pozíciók. A filmbeli szereplők kérdéses szándékaik mellett pénzügyileg is komolyan profitálnak az egészből.

Gert Comfrey, „genderelfogadási terapeuta” a legkisebb hal: az orvosi végzettség nélküli terapeuta saját felülete szerint 100-150 dollárért (42-63 ezer forint) foglalkozik egy alkalommal a nemében bizonytalan páciensekkel.

Patrick Grzanka egyetemi oktató több mint 92 ezer dollárt (37 millió forintot) keres egy évben, ami az Egyesült Államokban is tisztes középosztálybeli fizetés, különösen a már említett, nem feltétlenül erős akadémiai háttérrel vagy tudományos munkával.

A legnagyobb fogást azonban kétségkívül a nemváltó műtétek nagyasszonya(?), Marci Bowers csinálja, aki egyetlen nemváltoztató – vagy ahogy hívni kell, „nemi megerősítő” – műtéttel akár 100 ezer dollárnyi (42 millió forintnyi) bevételre tesz szert, már pusztán az időpontfoglalásért elkér 1000 dollárt (420 ezer forintot). És mint

saját honlapján el is büszkélkedik vele, több mint 2000 úgynevezett vaginaplasztikát (péniszből vaginaszerű valami kialakítását) végzett el

– számoljon, akinek van hozzá kedve.

Valószínűleg a sebészek jelentik tehát a csúcsot, de az akadémiai szféra szereplőinek sem kell szégyenkeznie…

És akkor eszünkbe jut, hogy az elvileg a hallgatóknak igazságkeresést és okosodást (valamint magasabb fizetést és kényelmesebb életet) ígérő amerikai egyetemeken milyen diverzokrácia működik. A Kaliforniai Egyetem (Kalifornia állami egyetemi hálózata) állami költségvetését 2007-ben egymilliárd dollárral csökkentették, majd 2012-ben újabb 250 millió dollár csökkentést jelentettek be (egyébként az egyetem költségvetése: 34 milliárd dollár). Mégis, a Kaliforniai Egyetem San Diego-i alegyeteme (UC San Diego) jónak talált felvenni egy „sokszínűségért, egyenlőségért és befogadásért felelős” alkancellárt, 250 ezer dolláros éves kezdőfizetéssel (az amerikai átlagfizetés 40-50 ezer dollár között van évente), 60 ezer dolláros költözési, 13500 dolláros lakhatási támogatással és minden utazási költség korlátlan állásával.

Ugyanezen az UC San Diegón a következő diverzokráciai bürokratikus állások vannak: a Kancellári Sokszínűségi Hivatal; helyettes alkancellár a méltányosságért; segédalkancellár a sokszínűségért; a szakok méltányossági tanácsadói; a végzős sokszínűségi koordinátorok; a személyzeti sokszínűségi összekötő; a hallgatói sokszínűségi összekötő; a végzős hallgatók sokszínűségi összekötője; a sokszínűségi főhivatalnok; a sokszínűségi kezdeményezések fejlesztéséért felelős igazgató; Az Egyetemi Diverzitásért és Esélyegyenlőségért Felelős Hivatal; A Gender Identitás és Szexuális Orientációs Ügyekért Felelős Bizottság; a Nők Helyzetéért Felelős Bizottság; a Közérzet, Kultúra és Befogadás Kampusztanácsa; a Sokszínűségi Tanács; a Kultúraközi Központ; a Leszbikus, Meleg, Biszexuális és Transznemű Erőforrások Központja; és végül a Nők Központja.

Nem vicc. És nem vicces.

Vagy, miként Demeter Márton kommunikációkutató – jelenleg a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense – lapunknak korábban kifejtette,

az egyetemi szférában meglehetősen sok előnyt jelenthet, ha valaki valamilyen formában az LMBTQ-közösség tagjának vallja magát,

miközben egyes témákat tabusítanak; s egyfajta elfogadás-verseny zajlik a magasabb morális (vagy akár valós) pozíciók elérése érdekében. A sport hasonlóképpen lakmuszpapír, a korábbi cikkben is idézett transzmozgalmi nyomulás és az átműtött férfiak megjelenése a női sportágakban az élsportban totálisan ellehetetleníti a nők érvényesülését.

Forrás:Mandiner

Mi a reakciód?
👍tetszik
0
👍tetszik
👎nem
0
👎nem
💘szeretem
0
💘szeretem
😡dühítő
0
😡dühítő
😂vicces
0
😂vicces
😮húha
0
😮húha

Vélemény, hozzászólás?

Iratkozzon fel a Védett Társadalom Alapítvány hírlevelére!

Adja hozzá a VDTA friss híreit a Google hírfolyamához

További cikkek