A Compact-ügy margójára
Képzeljük el, hogy egy hajnali órában símaszkos TEK-esek becsöngetnek mondjuk Stock Richárd ajtaján, kezükben Pintér belügyminiszter által kiállított házkutatási paranccsal. Stock gyorsan a pizsamájára vagy csupasz testére próbál húzni valamit, miközben a TEK-esek már be is nyomulnak a lakásába, és átkutatnak mindent, hiába tiltakozik. Könyveket, papírokat, aktákat szórnak a földre, bizonyítékokat keresnek, mert a Klubrádió vezérigazgatója és csapata szélsőbaloldali propagandát, gyűlöletbeszédet, rendszerbuktató pamfleteket terjeszt. A razzia széles körű, majd négyszáz ember van bevetésen, a stúdiók berendezését lefoglalják, elviszik a számítógépeket, technikai eszközöket, készpénzt, zárolják a Klubrádió bankszámláját, és a bizonyítékok birtokában azonnal be is tiltják az ellenzék tömegeket befolyásoló rádióját. A razziáról Pintér időben tájékoztatja csak a NER-es sajtót, a hajnali derengésben kattognak a fényképezőgépek, készülnek a riportok, hogy mire a magyar ember az igazak álmából felébred, hallja, lássa, mire készült a galád ellenzék. De hála a belügyminisztérium éberségének, a haza meg lett mentve!
Képzeljük el, mit szólna mindehhez a szabad és független nyugati világ? Már látom is az újságok címlapját a magyar diktatúráról, túlkapásokról, a kormány antidemokratikus kísérleteiről, a jogállam sárba tiprásáról, hallom a kioktató hangnemű erkölcsi felháborodást. Az Európai Parlamentben vitanapot rendeznek a szabad magyar sajtó elleni erőszakról, és már indul is az újabb hetes cikkelyes eljárás.
Megtörtént esetet írtam le, minden eleme igaz, csak a helyszínt és a szereplőket kell kicserélni. Mert két hete éppen, hogy a németországi ellenzéki Compact Magazin főszerkesztőjének és néhány munkatársának lakásán, valamint a magazin szerkesztőségében a német szövetségi belügyminiszter utasítására nagyszabású razziát tartottak, és a fent leírt módon jártak el. A házkutatás következményeként azonnal betiltották a Compact nyomtatott és online változatát, sőt az online térben nézhető műsorait, interjúit is. Például a keddi razziát megelőző szombaton készült beszélgetést az orosz külügyminisztérium szóvivőjével, Maria Zaharovával. A másfél órás podcastban Zaharova érdekes dolgokat mondott, például, hogy azért nem érkezik gáz Németországba, mert az amerikaiak megtiltották, és biztos, ami biztos, fel is robbantották a gázvezetéket. Ilyenről nem szabad Németországban beszélni. A rossz nyelvek szerint hétfő reggel a Belügyminisztériumban összeült a válságstáb (hétvégén nem dolgoznak), és elkészült a 90 oldalas forgatókönyv, „hogyan szabaduljunk meg a veszélyes Compacttól” címmel.
Mert a Compactot már régóta a szélsőjobboldali populista pártnak besorolt AfD és az iszlámellenes Pegida-mozgalom szócsöveként emlegették a politikában és a kormánypárti sajtóban. Revizionista, antiszemita, migrációellenes és összeesküvés elméletekkel teli tartalmai miatt a Compact szélsőjobboldali besorolást kapott az Alkotmányvédelmi Hivataltól, kémszoftverekkel figyelték a munkatársait, titkosszolgálati eszközökkel gyűjtötték róluk az információkat. Kiderítették, hogy a lap „a demokrácia ellenségeinek platformja, azoké, akik a német liberális társadalmat le akarják rombolni”. Tarthatatlanná vált az is, hogy egyre többen olvasták, nézték a médiatermékeit, és egyre nagyobb lett a befolyásuk a társadalomban. Az elítélő, megbélyegző jelzők szaporodni kezdtek körülöttük, állandó jelzővé váltak, nélkülük már nem is lehetett a Compactról szólni. Olvasóit is megbélyegezték, hiszen a fejtől a hal is bűzlik. Hozzátenném, hogy a Compact populista lap volt, írásaival a tömegeket akarta megszólítani, nem az igényesebb jobboldali olvasókat.
A Compactot betiltó szövetségi belügyminisztérium megítélése szerint a magazin sérti a szabad, demokratikus alaprendet és az emberi méltóságot. „Agresszív és militáns” módon cselekszik, a covid óta oltási diktatúraként emlegeti Németországot, gyűlöletbeszéddel szít a migránsok ellen, és újabban oroszbarát propagandát terjeszt.
Egyszer és utoljára 1962-ben fordult elő Németországban, hogy egy újságot betiltottak. A Spiegel írt akkor arról, hogy a német hadsereget felszereltsége alkalmatlanná teszi az ország védelemre, és bírálta Franz Joseph Strauss védelmi minisztert. Igaz, hogy ezt a tényt a NATO állapította meg egy hadgyakorlat során, de bizalmas információnak minősült. A cikket hazaárulásnak minősítették és a Spiegelt azonnal betiltották. Akkoriban még működött a társadalmi szolidaritás és a demokrácia, a többi újság saját munkaeszközeit ajánlotta fel a Spiegelnek az elkobzottak helyébe. A sajtószabadságba való durva beavatkozás kormányválságot idézett elő, ami Strauss mellett még további két államtitkár lemondásába került.
Most is követelték a belügyminiszter, Nancy Fraser lemondását, mármint azok, akik mernek még bármit is követelni. Mert tapasztalt újságírók tudják, milyen kérdéseket szabad feltenni a sajtótájékoztatón, milyen határokat nem szabad átlépni, és mi az, amitől saját érdekükben jobb, ha távol tartják magukat. Tudják, hogy a kritikus újságírás Németországban elszigetelődéshez, munkahelyek elvesztéséhez, betiltásokhoz, letartóztatásokhoz és a magánvagyon elkobzásához vezet. Működik az öncenzúra, az újságírók kiszámítható kérdéseket tesznek fel, amelyek egy centivel sem lépik túl azt a témakört, amelyen belül Németországban ma a közbeszéd mozoghat. Nem lehet kritikusan írni például a háborúról, a migrációról, a genderpropaganda társadalmi veszélyességéről. Egyszerűen nem lehet a hivatalostól eltérő véleményed.
Néhány bátor sajtómunkás és alkotmányjogász ennek ellenére úgy látja, hogy Nancy Fraeser túllépte kompetenciáját, hiszen elvileg Németország jogállam, sem miniszter, sem a teljes kormány, sőt a Bundestag sem állhat az Alaptörvény fölött. Annak pedig ötödik fejezete világosan megfogalmazza, hogymindenkinek joga van véleményét szóban, írásban és képekben szabadon kifejezni és terjeszteni. Mindenféle média szabadsága garantált, cenzúrának helye nincs.
Most arról megy a huzavona, hogyan lehet a belügyminiszter törvénytelen lépését pro és kontra magyarázni. Az alkotmányjogászoknak kétségeik vannak a lépés jogszerűségével kapcsolatban. Az AfD és sajtója szerint a betiltással a kormány önkényesen járt el, lábbal tiporta a szólás- és a sajtószabadságot. Jogilag ugyanis lényegtelen, hogyan ítéli meg bárki, akár a miniszter, a Compact Magazin tartalmát. Mert a véleménynyilvánítás szabadsága alapjog, és megengedi a politikai agitációt, a más államrendért való küzdelmet, olyan tevékenységeket is, amelyeket az Alkotmányvédelmi Hivatal esetleg alkotmányellenesnek minősíthet. Baloldali és jobboldali radikalizmus egyaránt megengedett, csak a bűncselekmények nem megengedettek. A belügyminiszter szerint a Compact nem követett el ugyan bűncselekményt, de attól kell tartani, hogy a politikai rend megdöntését propagáló kiadványai, „a médiatermékeinek befogadóit felbuzdíthatják és az alkotmányos rend elleni fellépésre ösztönözhetik”.
Mindez német belügy, a botrány határon belül marad, senki nem rohan Brüsszelbe feljelenteni az egyébként nem népszerű német kormányt.
Mindenesetre a Compact Magazin főszerkesztője büntetőfeljelentést tett a belügyminiszter asszony és több hivatalnok ellen. A sajtószabadság eltiprásával és hivatali titok megsértésével vádolják őket. Mert a razziáról csakis ők értesíthették a médiát. Kíváncsian várom az ítéletet. Nem fogják elkapkodni, hiszen szeptemberben három keletnémet tartományban lesznek választások. A Compact betiltása mögött burkolt fenyegetés van: így jár mindenki, aki a (szélső)jobboldalt támogatja. Így működik ma egy demokratikus jogállam Európában.
A szerző történész
Rab Írén
