Tharan Marianne: Finnország szeretne a NATO-hoz csatlakozni, de mind Törökország, mind Magyarország – más okokból – megvétózza. Illetve erről vita folyik a politikusok körében.

Kádár György: Engedje meg, hogy pontosítsak, mert nem válaszolhatok egyszerűen igen-nel, hogy igen, Finnország csatlakozni szeretne a NATO-hoz. Az ott tapasztaltak alapján nyelvtanilag úgy kell pontosítanom: Finnországot rávették, hogy csatlakozni akarjon. A közvélemény megváltozása pontosabban megváltoztatása két-három hét alatt megtörtént. Ez alighanem egyfajta világrekord lehet a modernkori felülről irányított (média)történelemben.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Azután, hogy Finnország 1917-ben független lett, s Rudolf Holsti külügyminiszter igyekezete, hogy Finnország közép-európai vagy peremállambeli (balti) szövetségeseket találjon a nyugati és keleti nagyhatalmakkal szemben, megbukott, az ország a skandináv orientációt, az úgynevezett Paasikivi-Kekkonen vonalat választotta. Ez azt jelentette, hogy az ország tudomásul véve, hogy egy nagyhatalom szomszédságában él, következetes semlegességi politikát folytatott. Ezzel Finnország gazdaságilag jól járt, s biztonságban tudhatta magát. Ez a politika elvileg lehetővé tehette volna akár azt is, hogy Finnország a közeli jövőben a V-4-ekhez is csatlakozzon. A szóbanforgó Paasikivi-Kekkonen politika olyan hosszú életű volt, hogy a finn politikusok, de még a hétköznapi emberek is hozzászoktak ahhoz, hogy mindenkivel szemben békések, derűsek és megértőek legyenek még a hétköznapi magánéletükben is. Ezt mindenki megtapasztalhatta, aki korábban Finnországban járt. De csak korábban. („Asiat riitelevät ei ihmiset” – mondták: „A dolgok cívódnak, nem mi”, vagy például Kekkonen szaunában társalgott a szovjet vezetőkkel.)

Most, a finn emberek mintha kifordultak volna magukból, egyik napról a másikra vad háború- és NATO-pártiak lettek. A sajtó pedig továbbra is nap mint nap egyre vadabbul uszít ellenünk. Az, hogy a legnagyobb példányszámú napilap a Helsingin Sanomat azt írja Magyarországról szószerint, hogy „taknyos Magyarország” (räkänokka Unkari), mely a nagyobb (értsd a diktátor Erdogan) háta mögül nagylegénykedik a kicsikkel szemben (https://www.hs.fi/mielipide/art-2000009346819.html), teljesen elképzelhetetlen volt.

Talán ez a kis idézet, melyből rengeteget lehetne még felsorolnom – politikusok szájából is – elég annak felvillantására, hogy milyen szellemi szinten folyik Finnországban a NATO-vita. Arról, hogy szüksége van-e Finnországnak a tagságra vagy nincs, ha igen, akkor miért, és hogy mik lehetnek a csatlakozás következményei, kinek válna az hasznára, nincsen tárgyilagos eszmecsere: Putyin őrült, aki mindenféle ok nélkül vagy nagyhatalmi őrületből meg fogja támadni Ukrajna után egész Európát, de talán az egész világot is, s a demokrácia el fog tűnni a föld színéről. Az egyik Finnországban álltattenyésztéssel foglalkozó magyar ismerősömnek pedig a másik finn gazda már nem hajlandó szénát eladni.

Th. M.: Hogy más ország miért dönt így, nem a mi dolgunk, mi nem ítélkezünk másokról, nem adunk tanácsot. Viszont annál több ítélet, kritika, “jótanács” éri Magyarországot.

K. Gy.: Valóban így van. A finn média eldönti, hogy Orbán Putyin csahos ebe, aki nem hajlandó az EU-val tartani, aki elvtelenül orosz olajat és gázt vásárol, aki a békét Putyin módjára akarja Ukrajnában, s aki különben is diktátor. Magyarországon pedig médiadiktatúra van. Nem végeztem sajtóelemzést, de borítékolni merném, hogy a finn médiában csak azt lehet olvasni, amit a magyar baloldali médiában. Más téma (tematizáció), nézet, nézőpont nincs. Orbánt pedig rá kell venni arra, hogy végre az EU-s normák szerint működjön.

Egyébként pedig Orbán a NATO-csatlakozás ratifikálása kapcsán most azt akarja megbosszulni, hogy Finnország mindent elkövetett azért, hogy Magyarországot a helyes útra, a demokrácia útjára terelje. S a finn embernek már eszébe se jut, amire még néhány éve igen érzékeny volt, hogy más dolgába nem szólunk bele: „maassa maan tavalla”, ahogy a finn mondás mondja: „(minden) országban annak (a maga) módján”.

Th. M.: Mi a helyzet a finnekkel? A jóhiszemű (tájékozatlan) magyar közvélemény nagyon jó véleménnyel van a finnekről. Kölcsönös-e ez a nagy szimpátia? Mit tud rólunk a finn közember?

K. Gy.: Erről csak saját személyes tapasztalatom alapján szólhatok. A finn ember régi magyar ismerősei előtt, akikben az évek során már megtanult bízni, kissé megszeppenve áll (mintha a valóság szembejött volna). S ha csak lehet kerüli a témát. Látszik a tekintetén, hogy emlékszik, hogy nekünk barátoknak kellene lennünk.

Th. M.: Miért kritizálgatnak minket politikusok, újságírók? Mit tudnak ők mirólunk?

Sajnos azt kell mondanom, hogy a politikusok ismeretei ugyanúgy végzetesen hiányosak, mint a médiamunkásoké. Az orosz fél álláspontjáról, a magyar kisebbségekről, Kárpátaljáról, jogsértésekről hírből sem hallottak. A kritikák alapja szinte soha nem több, mint hogy „valaki azt mondta/nyilatkozta”. Az a „valaki” pedig vagy szélsőbalos ún. kutató (pl. Miklóssy Katalin, Heino Nyyssönen), vagy az EU, vagy a Telex, vagy a Momentum (ls. a fent idézett írás). A kritikus és a tényfeltáró újságírás szinte megszűnt.

Th. M.: Hogy áll a helyzet az egyéb tájékoztatással?

K. Gy.: Rosszul, nem tájékoztatás van, hanem elhallgatás. Most tárják fel a legnagyobb korrupciós botrányt az EU-ban. Nos, akik minket folyton korrupcióval vádolnak, azt gondolhatnánk, hogy minden korrupcióra érzékenyek. Dehogy! A finn televíziókban egyetlen témán kérődznek, a NATO csatlakozáson, és ijesztgetik az embereket, hogy Oroszország mikor, mivel fogja lerohanni Finnországot. Amitől meg valóban félni kellene, a valós történésekről, von der Leyen, Kaili és a többi igen súlyos korrupciós ügyről egyetlen szó nincs, a finnek erről nem tudnak, ha nem veszik a fáradságot és néznek utána az eseményeknek. De nem veszik a fáradságot, mert több évtizedes eddigi tapasztalatuk az, hogy a finn médiában, politikusban meg lehet bízni.

Th. M.: Térjünk át egy konkrét ügyre, amikor a finn szervek még a saját törvényeiket sem tartják be, amikor a magyarokról van szó.

K. Gy.: Ha mondhatom így, mi finn-barátok sokan szeretünk vakon hinni finn testvéreinknek. Negyven évi tapasztalat után azért rá kell jönnünk, hogy a finnek is, még ha szeretjük is őket, csak emberek. Jó példa erre a hétköznapi életből a vaasai magyar kisdiákok esete, akik a városban egyedüli népcsoportként nem kapnak anyanyelvi oktatást, bár a létszám is megvolna és személyemben tanár is akad erre a feladatra. Minden nap látniuk kell, hogy afgán, ukrán, arab iskolatársaikhoz jön anyanyelvi oktató, hozzájuk nem.

Th. M.: Ez hogy lehet?

K. Gy.: 1984-ben hívtak meg engem Vaasába az ének-tagozatokhoz (youtube Vaasan musiikkiluokat) tanítani. Nagyszerű éveink voltak, az országos versenyeken szinte mindig az első öt között végeztünk. Szerettek bennünket, engem és kollégáimat. Aztán jött egy új igazgató, aki viszont nem viselte el, hogy beosztottjaik sikert sikerre halmoznak. Hosszú vesszőfutás után kirúgtak. A kirúgást törvénytelennek ítélték meg az első és a legfelső fokon is. Visszamentem tanítani, aztán jött egy pokoli időszak, aminek a végén megint kitettek. Nyugdíjasként jelentkeztem a Vaasában dolgozó magyar szülők gyermekeinek anyanyelvi órákat tartani, de szembe menve a legfelsőbb bíróság végzésével, azt állították, mindenféle indoklás nélkül, hogy az állásra jelentkező tanár „képességeire, tudására és állampolgári viseletére nézve” (kyvyltään, taidoltaan ja kansalaiskunnoltaan) nem alkalmas tanárnak. Így váltak Vaasában a magyar kisiskolások diszkrimináció áldozatává.

Th. M.: S nem kért a rendőrségtől vagy más fórumoktól segítséget saját magának és a kisdiákoknak?

K. Gy.: Minden lehetséges módon próbálkoztam a magyar kisdiákok miatt is, mert ezt felháborítónak tartottam, de meg azért is, mert szocializmusból érkezett emberként, érdekelt, hogy működik-e Finnországban a demokrácia. Sajnos azt kell mondanom, hogy a közjogi bíróságon még működött, de attól kezdve, hogy a döntést be lehessen tartatni és a munkahelyi inzultusok megszűntek volna, már nem. Sőt még meg is rágalmazhattak. Egyedül a Finn Országgyűlés egyenlő bánásmód biztosa tette meg hivatali kötelezettségét, de annak utasításait se a rendőrség, se a hivatalosságok nem voltak hajlandók betartani. Utolsó reményem Varga Judit igazságügyi miniszternek a napokban küldött levelemben van, aki a hírek szerint most fog tárgyalni a finn kollégákkal, többek között jogállamisági kérdésekről is.

Th. M.: És Ön még mindig finnbarátnak tartja magát?

K. Gy.: Igen, rendületlenül. Hiszek benne, hogy a közép-európai népeknek össze kell tartaniuk.

Tharan Marienn riportja Finnországgal a finn és magyar parlamenti delegációk találkozója előtt dr. Kádár Györggyel, tanárral, fordítóval, a Magyar Nemzet korábbi tudósítójával, aki 40 éve él Finnországban