A világban minden területen érzékelhető megosztottság köszön vissza, amikor a tolerancia és empátia teljes hiányát látjuk olyan esetben, amikor az együttműködésnek nem lenne alternatívája. Az ENSZ – amely egyre inkább veszít hitelességéből, amely a régmúltban is csak látszólagos volt – tűzszünetre szólít fel konfliktusok idején, de nem igyekszik békefenntartó csapatokat küldeni, megvédendő az ártatlan civilek életét. Nem teszi, mert „kihalt” a semlegesség státusa. 

Ma mindenki elkötelezett valamely fél mellett. Vagyis, vonhatjuk le a következtetést: a nemzetközi világ nem tudja/akarja elejét venni az eszkalációnak. A bosszú és visszavágás a jellemző az érintettek magatartására. Hammurapi (i. e. 1810–i. e. 1750) boldogan forog sírjában, hisz az általa megfogalmazott törvény éled újjá: „Szemet szemért, fogat fogért.” Közben eltelt jó néhány évszázad, és az eredményeire oly büszke civilizáció erősen amortizálódik.

A legújabb izraeli események is arra mutatnak példát, hogy az egyébként nyilvánvalóan ellentétes kultúrák képtelenek toleránsan együtt élni. Vagy az egyik, vagy a másik igényéhez, elsődleges identitásához méretik a társadalmi létforma. Aki pedig vesztessé lesz a küzdelemben, mindezt csak látszólag fogadja el. Így nem is csoda, hogy előbb-utóbb a robbanás megismétlődik. 

Európaiként nem elég, ha csak az erkölcsi elfogadást kérjük számon a mostani izraeli–palesztin vagy orosz–ukrán emberáldozatot bőven eredményező összecsapásokon, kénytelenek vagyunk vizionálni saját jövőnket is. Mert ma még Európa az európaiaké. De mi lesz holnap, ha például a migrációs folyamat a jelenlegi szinten folytatódik? A félreértések elkerülése végett nem kizáró ok, ha valaki messze földről érkezve itt akar élni közöttünk. De igenis kizáró ok, ha tömegesen, mint egy katonai hadosztály érkeznek, és illegális formában teszik mindezt. Ez a megoldás megkérdőjelezi az integrálódni akarást, és hódító attitűdje miatt veszélyezteti az európai társadalmakat.

Általában minden hasonló folyamat kicsiben, szinte észrevétlenül kezdődik, ahogy az alábbi példa érzékelteti. Pár napja Münchenben a Bayern München labdarúgócsapata Bajnokok Ligája csoportmérkőzést vívott egy külföldi klubbal. A lelátók zsúfolásig megteltek a hangosan skandáló szurkolókkal. Ahogy már szokássá vált, a két csapat futballultrái távol egymástól, a két kapu mögötti szektorokban kaptak helyet ezen a mérkőzésen is, hogy elkerülhető legyen a meccs alatti rendbontás. (Az egyre gyakoribb utcai szurkolói összecsapások persze más lapra tartoznak.) A nemzetközi mérkőzések esetében normálisnak tekinthető hazai és vendégdrukkerek közötti származásbeli különbség Münchenben szinte elenyésző volt. A vendégszektorban zászlót lengetők túlnyomó része ugyanis Németországban született, német állampolgárságú fiatal. Hogy ­miért drukkoltak németek a külföldi csapatnak? Mert a ­Bayern ezen a napon a török bajnok Galatasaray futballcsapat ellen lépett pályára.

A németországi állampolgárságú szurkolók kiállása a török bajnok mellett még valamilyen szinten érthető lenne. De az már egyáltalán nem, hogy amikor a hazai, azaz a német csapatnál volt a labda, fülsiketítő füttykoncertbe kezdtek, kifejezendő nemtetszésüket. Mi ennek az életből vett példának a lényege? Az ideérkezők szülessenek bár német földön, kapják meg az összes kedvezményt állampolgári jogon, amelyet a német törvények garantálnak számukra, mégis törökök, szírek, jemeniek vagy akár afgánok maradnak.

Ha bárki, aki csak legyintene, és németországi egyedi és kirívó példaként emlegetné e sporttörténeti eseményt, szögezzük le, hogy az ilyenfajta identitászavar a többi nyugat-európai befogadó országban is fellelhető. Amikor Párizsban a francia nemzeti tizenegy Algéria futballválogatottját fogadja, a francia himnusz alatt a stadionban megjelent tömeg nagy része, akik 95 százalékban francia állampolgárok, kifütyülik a Marseillaise dallamait. A bevándorlók leszármazottjai tartsák tiszteletben őseik hagyományait, ápolják nyelvüket, legyen bárhol az új hazájuk. De! Elsősorban köszönettel tartoznak, és nem léphetnek fel hódítóként. Még akkor sem, ha úgy gondolják, hogy integrációjuk nem sikerült, és együttélésük tartalom nélküli formalitás maradt.

Ellenkező esetben dzsihád sem kell ahhoz, hogy az európai országok polgárain számon lehessen kérni az idegenekkel szembeni tolerancia hiányát. A békésnek mondható focimeccsek akciói is jól mutatják az elfogadhatatlan képletet, az egyre torzuló irányt. A szándékosan félreértett logikát követve bármilyen tartalmú ellentétnek, etnikai konfliktusnak vagy fegyveres összetűzésnek sem lesz igazán győztese. A fölösleges veszteséggel járó háborúk végén mindkét fél az egyre duzzadó vesztesek családját fogja újabb két taggal növelni.

Forrás:Magyar Nemzet