Mintha a magyar történelem örök kérdését vetné föl márciusaink legnagyobb ünnepe. Most vagy soha. Vagy most vívjuk ki szabadságunkat, a szuverenitásunkat vagy soha. Ez az idő, bár állni látszék, mégis jön és velünk marad. Nem csak azért, mert mikor csillagot, vezérlő csillagot választunk magunknak, akkor nem földiekben bízunk, hanem olyan értékekben, amiért az ember képes föladni jogát, hogy ágyban s párnák közt haljon meg, s adja életét akár a harc mezején is. Azért is, mert a kényelem és rabság helyett értéket választunk magunknak. Ez az érték pedig a haza. S akinek a hazával kapcsolatban bármit megfogadhatunk nem lehet kisebb mint Isten.
A magyar most
Petőfi is Istenhez fordult, mikor ígéretet tett arra, hogy harcolni fog a szabadságért, pontosabban hazája szabadságáért. A mostot választotta. A magyar történelem örök mostját. Mert sokan választották előtte és utána a soha helyett a mostot. Egerben Dobó kapitány is azt mondta: „Ez a vár most az ország”. Ez a most pedig a magyar történelem legfontosabb időhatározója. De ez a most nem is igazán a miénk…
Isten örök most
Istennél nincs idő. Ezt az embernek felfoghatatlan tényt úgy szoktuk érthetőbbé tenni, hogy azt mondjuk, Istennél örök most van. Pál apostol miközben tudta, hogy Jézus második eljövetelének időpontja az Atya titka, így írt a korinthusiaknak „Az ő munkatársaként figyelmeztetünk titeket is: ne vegyétek hiába az Isten kegyelmét. Azt mondja ugyanis: A kellő időben meghallgatlak, s az üdvösség napján segítek rajtad. Nos, most van a kellő idő, most van az üdvösség napja!” (2Kor6 1-2) Vagyis Isten örök mostja, az üdvösség mostja. Jézus kereszthalála és feltámadása kellett ahhoz, hogy az örök mostról a mi időben lezajló életünkben elmondhassuk, hogy az üdvösség, a kegyelem mostja az isteni idő. A magyarok mostja is ebbe a mostba illeszkedik.
A magyarok Istene
Ha meg kellene határozni, hogy mi a viszonya a magyar mostnak az Isten mostjához, akkor annyit mondhatunk, hogy a magyarok mindig mostban élnek, Isten pedig az örök most Atyja. S míg Istennél örökkön béke és szabadság van, addig a magyar szabadságért örökkön harcolnunk és munkálkodnunk kell. Ezért van az, hogy amíg hazánk javára tevékenykedünk, addig azt is megtesszük, amit Isten kér, hogy félve és remegve munkáljuk üdvösségünket. (Vö Fil2, 12) Mert amikor a magyarság mindig mostjában jót teszünk, akkor Isten örök mostjában maradunk.
Amíg történelmünket örök vesződségnek látjuk, addig nem fogtuk föl, hogy mi vagyunk az a kis európai nép, amelyik egész sorsában Isten „természetének” megfelelően él. Isten dimenziói fölfoghatatlanok ugyan, de ha valaki személyesen megsejthet belőlük valamit, az a megkeresztelt ember. Ha valakik közösségként megsejthettek valamit, s azt kultúrájukba ültethették, az a magyar nép. Mert mindig voltak bátrak, akik mertek, akik a szabadságot választották, s esküdtek rá.
