Semmi okunk arra, hogy ünnepeljük a NATO fennállásának 75. évfordulóját. Európában háború van, és a katonai szervezet finoman szólva sem tett meg mindent azért, hogy ezt elkerüljük. Sőt! Ám ha visszatekintünk erre a háromnegyed évszázadra, akkor nem lepődhetünk meg, hiszen a NATO soha sem volt védelmi szervezet, sokkal inkább az amerikai hegemón törekvések egyik legfontosabb eszköze, kiszolgálója, ha kellett, akkor támadó céllal.
A szervezet első főtitkára, a brit Lionel Ismay szerint a NATO lényege „a németeket lent, az oroszokat kint és az amerikaiakat bent tartani” Európában. Más szavakkal, a szervezet célja kiszorítani az oroszokat Európából, az amerikaiak számára minél nagyobb befolyást biztosítani a kontinensen, közben pedig a németeket szigorú ellenőrzés alatt kell tartani. A hivatalos kommunikáció persze nem erről szól. Eszerint az 1949. április 4-én aláírt, washingtoni szerződés néven is ismert Észak-atlanti Szerződéssel az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO vagy Atlanti Szövetség) a célja, hogy tagjainak szabadságát és biztonságát politikai és katonai eszközökkel garantálja. Ehhez még hozzá szokták tenni, hogy a NATO védelmi szövetség.
„Akkor menjünk sorjában, és nézzük meg visszatekintve az elmúlt háromnegyed évszázadra, hogy mire is törekedett a gyakorlatban a NATO? Azt e 75 év tapasztalata alapján rögtön leszögezhetjük, hogy a szép szavak mögött a lényeg az, hogy a katonai szövetség biztosítsa az Egyesült Államok hegemón szerepét a világban. Még csak nem is a Nyugat, hanem az Egyesült Államok hegemóniáját!”
Ismay nem kertelt, és a hidegháború idején a Szovjetunió feltartóztatása révén Európa védelme tényleg a szervezet első számú feladata volt. Azért azt csendesen jegyezzük itt meg, hogy nem a Varsói Szerződés született meg előbb, hanem a NATO. De Oroszország, majd a Szovjetunió gyengítése, és lehetőség szerint a javainak megszerzése már jóval a NATO megalakulása előtt eminens nyugati cél volt. S mint most látjuk, ez 75 év alatt sem változott. Pedig a Szovjetunió, amely ellen létrehozták, már rég a múlté.
„Közben azonban a NATO a Szovjetunió megszűnése után valahogy elfelejtette letenni a fegyvert. Pedig Oroszország az 1990-es években aztán semmiféle fenyegetést nem jelentette Európára és a nyugati világra, legfeljebb önmagára”
A magát a hidegháború győztesének tekintő Washingtonnak azonban esze ágában sem volt megszüntetni a NATO-t. Sőt, a Mihail Gorbacsovnak tett ígéret ellenére elkezdett kelet felé terjeszkedni. Majd Jugoszlávia bombázásával mutatta ki először a foga fehérjét, és derült ki, hogy nem védelmi szervezet. Ha az lenne, megpróbálta volna integrálni, de legalábbis nem provokálni Oroszországot. Sőt, ma már Kínára is figyelve Ázsiába is betette a lábát. Aztán Brüsszel szinte megörült annak – ellenségre ugyanis egy védelmi szervezetnek szüksége van -, hogy a fejét felemelő Oroszország mindezt látva egyre látványosabban csóválta a fejét, majd a már a posztszovjet térségre nyíltan szemet vető bukaresti csúcs után az asztalra csapott. A NATO azonban a grúz-orosz háború után sem állt le, és egyre látványosabban kerítette be Oroszországot.
„Így szépen eljutottunk 2014-ig, majd 2022. február 24-ig, amikor Washingtonban és Brüsszelben elégedetten állapíthatták meg, hogy lám, a NATO-ra ezért van szükség”
Itt álljunk meg egy pillanatra, és ne tévesszük szem elől az Ismay által anno kikotyogott másik két célt sem, amelyek – tegyük hozzá – a hidegháború idején még valós tartalmat rejtettek még akkor is, ha alapvetően az amerikai érdekeket szolgálták. Európa biztonságérzetét tényleg növelte, sőt megalapozta, hogy Amerika bent van, és védőernyőt bocsájt föléje. Persze, már akkor sem ingyen, meg a Szovjetuniónak sem kellett volna nekirontani rögtön a második világháború vége után, de addigra már egymásnak feszült a Szovjetunió vezette Kelet, és az Amerika vezette Nyugat.
„De ismét csak visszatérhetünk oda, hogy 1991 után ennek a bent maradásnak végképp minden alapja megszűnt, és nyíltan Amerika érdekeit, Európa vazallus szerepbe kényszerítését szolgálta”
Ezt mára Washington kipipálhatja, hiszen Európa végképp kiszolgáltatottá vált Amerikának. Ebben persze a jólétbe egyre inkább belekényelmesedő európaiak is vastagon benne vannak, ám az külön elemzés témája lehetne, hogy miért és hogyan jutott el idáig Európa. Az Egyesült Államok minden esetre hatékonyan fogta egyre rövidebbre a gyeplőt, és amikor Európa ezen egy kicsit is lazítani akart, akkor rögtön emlékeztették rá, hogy ez miért nem éri meg. Elég az Északi Áramlat felrobbantását említeni, de az Ukrajnában kitört háború is valahogy – biztosan teljesen véletlenül – arrafelé terelte Európát, ami az amerikai érdekeknek felelt meg. Az „öreg hölgy” immár nem csupán biztonsági, hanem egyre inkább gazdasági értelemben is kiszolgáltatottá válik Amerikának. Nincs olcsó orosz energia, lassan már olcsó kínai összeszerelés és áru sem, így Európa versenyképességének három lába közül marad az amerikai védőernyő. De már még drágábban. Elég arra utalni, ahogy Washington egyre inkább Európára terheli az Ukrajna fenntartásának és katonai támogatásának a költségeit.
„S akkor nézzük a harmadik célt, a németek lent tartását, ami a náci rendszer bukása után még csak indokolható volt, azonban ma már kizárólag a szövetséges/versenytárs gyengítéséről, ezen keresztül Európa kezelhetővé tételéről van szó”
Ez is kipipálva, s mily véletlen, ez is az orosz-ukrán háború alatt teljesedett ki. A németek egyre kétségbeejtőbb helyzetben vannak, Európa és Oroszország között pedig újra leereszkedett a vasfüggöny. Amerika régi stratégiai célja teljesült azzal, hogy az eurázsiai térség megosztottá vált, Európa és Oroszország végképp szembe fordult egymással.
„A jelenlegi háborúval végképp kibújt a szög a zsákból. Nem vitatva, hogy Ukrajnát Oroszország támadta meg, Amerika olyan helyzetet teremtett, amellyel végképp a meghosszabbított kezévé tette a NATO-t, a nyugati blokkot pedig keményen felsorakoztatta maga mögé, a sorból ki-kilógóknak pedig rácsap a fejére”
Mondhatnánk, a NATO lassan végképp beteljesíti a megalakításakor maga elé kitűzött célokat, Oroszországot azonban nem sikerült megtörnie. Sőt, egyre határozottabban formálódik a nem nyugati országok összefogása, az a bizonyos globális Dél. Ráadásul a háború elhúzódása, ha lassan is, de egyre inkább gyengíti a két éve látványosan összekovácsolt egységet. Mert előbb az Európai Unió Ukrajnát támogató 50 milliárd eurós, most pedig a NATO szintén e célt szolgáló 100 milliárd eurós csomagján keresztül lőcsöli rá Washington a háború fenntartását az európaiakra. Az sem tölt el sokakat örömmel, hogy ezek a csomagok öt évre szólnak, tehát a Nyugat egyre inkább a háború elhúzódásában gondolkodik. S látva az amerikai 61 milliárdos csomag elakadását, és az ukrán frontokon kialakult helyzetet látva Európa egyre jobban érzi, hogy neki kell lépnie, az így támadt lyukat ugyanis valahogy be kell tömni.
„Ráadásul előbb csak nyomásgyakorló kommunikációs fogásnak tűnt a riogatás Putyinnal, mára azonban úgy tűnik, egyre többen el is hiszik, hogy Oroszország tényleg Európát fenyegeti”
Pedig erről szó sincs, csak ez is annak az irreálisnak tűnő célnak az elfogadása felé terelgeti a nyugati közvéleményt, hogy Oroszországot le kell győzni. Amíg csak beszéltek erről a nyugati politikusok, nem is volt különösebb baj, azonban amint a zsebekbe kell nyúlni, ne adj’ Isten, fegyvert kell fogni, elpárolog a lelkesedés. A lengyelek, a baltiak és a skandinávok már a GDP, 2,5 százalékát is odaadnák Ukrajna támogatására, egyre több azonban a húzódozás. Jens Stoltenberg 100 milliárdos ötletét többen mintha meg sem hallották volna, míg mások ugyancsak morognak, és azt fontolgatják, ha Washington sem támogatja Ukrajnát, akkor ők is visszafogják a felajánlásokat. Vannak persze olyanok is – lásd Franciaország -, akik hangosak, ám amikor a pénzről van szó, akkor a sor végén kullognak.
„S akkor arról még nem beszéltünk, hogy az egységet nem csak a támogatás kérdése bontja meg. Oroszország régen látott közelségbe kerülő ukrajnai győzelme még tovább mélyítheti a belső törésvonalakat”
Erről beszélt 2023 végén a Dialogue Works You-Tube csatornán Chas Freeman, az amerikai védelmi miniszter volt tanácsadója is. Az egység látszata mögött mind többen adnak hangot annak, hogy le kellene zárni ezt a konfliktust. Ez a kijózanodás egyebek mellett azzal magyarázható, hogy a nyugati „csodafegyverek” sem segítettek Ukrajnán, sőt az orosz egységeknek mind többet sikerül közülük megsemmisíteni. Nem sikerült Oroszországot elszigetelni sem, és a világ országainak a többsége nem támogatja az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek a konfrontatív politikáját Oroszországgal szemben. Arról nem is beszélve, hogy a szankciók csak megerősítették az orosz gazdaságot.
„Tovább növelte a feszültséget a nyugati társadalmakban Rob Bauer holland tengernagynak, a NATO Katonai Bizottsága elnöknek nyilatkozata, miszerint az észak-atlanti szövetség készen áll a háborúra Oroszországgal”
Eközben mind többek számára válik egyértelművé, hogy a nyugati országoknak sem a hadi ipara, sem pedig a hadserege nem áll készen egy nagyszabású háborúra. A társadalmakról nem is beszélve. Ezért aztán ugyancsak elgondolkoztató, hogy milyen érdekeket szolgálnak az ilyen harcias kijelentések.
S ha már a fenyegető és ijesztő kijelentéseknél tartunk, akkor meg kell jegyezni, hogy nem reális a NATO és Oroszország konfliktusa a Baltikumban sem. Más kérdés, hogy mi történik a régióban 5-10 év múlva, amikor kiépül itt a NATO új infrastruktúrája. Amikorra a maga elé tűzött célok szerint a lengyel hadsereg Európa legerősebb haderejévé válik. Ahogyan változtatja meg a NATO északi szárnyát Svédország és Finnország felvétele, és általában véve a blokk Baltikumban tapasztalt egyre látványosabb katonai jelenléte. Egyre többször halljuk, hogy a Balti-tenger a NATO beltengerévé válik, ami a gyakorlatban elzárná Kalinyingrádot és Szentpétervárt.
„Aligha lepődhet meg ezek után bárki azon, hogy Oroszország nemcsak fokozott figyelemmel követi ezeket a történéseket, de megerősíti a térségben a katonai jelenlétét is”
A balti térség militarizálása ismét csak azt igazolja, hogy a NATO nem védelmi szövetség. Nem akarja észrevenni, hogy ez az agresszív terjeszkedés vezetett jelentős részben az ukrajnai háborúhoz is, és Moszkva most is tisztában van azzal, hogy stratégiai védelemben maradva nem győzhet.
Ezek után nyugodtan kijelenthetjük, hogy a 75. évfordulón semmi okunk sincs az ünneplésre. Az igazi ünnep az lenne, ha Európában béke honolna, és nem beszélnének a politikusok egyre többet egy esetleges nukleáris háborúról. Ha a NATO már rég megszűnt volna, vagy legalábbis nem csupán a nevében lenne védelmi katonai blokk.
