A mondás szerint a nagylelkűség a lélek ajándéka. Ha ez igaz, akkor a magyar néplélek mostanában igazán szép dicséretet kapott. Egy jótékonysági világszervezet, a Charities Aid Foundation (CAF) Magyarországot az átlagon felül nagylelkű országok közé sorolta, Kelet-Európában pedig a legjobbak közé emelt.
A szervezet legfrissebb, 2023-ra vonatkozó jelentése szerint a világ felnőtt lakosságának 73%-a, azaz 4,3 milliárd ember segített idegeneknek, önkénteskedett vagy anyagilag támogatta a jó ügyeket. Magyarország évtizedekkel ezelőtt még az utolsó harmadban kullogott Kirgizisztán és Kongó mellett, de azóta jelentősen javult az adakozó kedv és a teljesítmény. A COVID-járvány idején világszerte erősödött a segítőkészség, és úgy tűnik, a nemes lelkű hozzáállás velünk maradt.
A sors azonban gyakran próbára tesz minket. Gondoljunk csak a Dunán levonuló hatalmas árvizekre, vagy a két és fél éve velünk élő rettenetre, az ukrajnai háborúra. Magyarország 32 hónapja folyamatosan fogadja az ukrán menekülteket, akik tízezrével lépik át a keleti határt. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) tavaszi adatai szerint 1 millió üldözött érkezett hozzánk az ukrajnai háború kitörése óta.
Az embereket fogadni kell, ellátni élelemmel, szállással, vagy segíteni a továbbutazásban. Magam is hetente látok csoportokat a Nyugati pályaudvaron, hivatalos pártfogókkal. Az ENSZ szerint 65 ezer ukrán – 60%-uk nő és gyermek – tartósan hazánkban él. Segítünk, ahol és amiben tudunk: szeptemberben például Magyar–Ukrán Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola és Gimnázium nyílt Budapesten. Így tettünk a boszniai háború idején is, amikor több mint 200 ezer ember menekült a testvérháború poklából észak felé. Akkor is, most is finanszírozzuk a beilleszkedést, a munkavállalást, a lakhatást, a gyermekek oktatását, az egészségügyi ellátást és a lelki támogatást is.
Ez kemény munka. Nyugatról azonban mindez mintha láthatatlan lenne. Mintha világukból eltűntek volna a színek, fekete-fehér lett minden: Ukrajna jó, Oroszország rossz. A szupranacionális törekvések itt nem érvényesek. Keleti szomszédunk igaz honvédő háborút vív az utolsó ukránig, míg “Putyin és bandája” Európa és a NATO ellen tör előre, megállás nélkül.
A nagy felfordulás közepette a brüsszeli buborékban élő politikusok átsiklanak a hétköznapi pokol elől menekülő, kétségbeesett keresztény tömegek fölött. Saját hatalmuktól eltelve, a valóságtól elszakadva, gőgtől kifényesedett arccal erőltetik ránk azt, ami Európát megrontja. A kontinensünket másfél évtizede ostromló muszlim hódítókról szinte áhítattal nyilatkoznak: „A migráció az emberi történelem állandó eleme, ami hozzájárulhat a növekedéshez, az innovációhoz és a társadalmi dinamikához.”
Ma kaptam egy levelet egy lengyel konzervatív életpárti szervezettől, az Ordo Iuristól. Így kezdődik:
„Kulcsfontosságú pillanatban vagyunk identitásunk és kulturális kohéziónk védelmét illetően. Ha nem állítjuk meg a hatalmi elitek terveit, és nem kényszerítjük őket a hatékony határvédekezésre, Európa hamarosan visszafordíthatatlanul megváltozik. Még a korábban biztonságos országokban is előfordulhat majd bevándorlóbűnözés, amit néhány európai országból már ismerünk. A helyzet sok országban már most is kétségbeejtő.”
November elején járta be a netet egy videó, ahol egy szír migráns letépi egy 91 éves svéd nő nyakláncát. A dulakodás közben mindketten legurultak a lépcsőn. Az idős nő a földön maradt, a rabló elszaladt. Szemtanúk is voltak, de ők is inkább futottak. Az asszony férje sírjához indult a temetőbe fényes nappal; az ékszert 50 évvel ezelőtt kapta ajándékba. A közfelháborodás ellenére tanulságot nehéz levonni.
Nem a részvét, a segítőkészség veszett ki az ott élőkből – hanem a dermesztő félelem költözött be a szívükbe. Félnek, hogy ugyanez velük is megtörténhet, hogy ha segítenek, az agresszív idegen visszafordul, talán késsel is. Svédországban a jólétbe beleszédült többség elhitte a maszlagot, amit politikusbőrbe bújt ügynökök tömtek a fejükbe évtizedekig. Nagylelkűségre buzdították őket azok iránt, akik hódítani jöttek, nem beilleszkedni.
Nekünk könnyebb volt éberen maradni. Igaz, álom volt a jólét, korgott a gyomrunk, de így tisztán láttunk. „El ne hidd azt, bárki mondja, hogy ez jó így, El ne hidd, hogy minden rendben, bárki szédít” – énekelte az Illés zenekar, és mi nem hagytuk, hogy így legyen. Most sem hagyjuk.
Kiss Gyöngyi
