🌐🇪🇺A két világháború közötti időszakban Európát a liberalizmus és a parlamentáris demokrácia válsága sújtotta. Európa legtöbb országában autoriter rendszer uralkodott, Kelet-Európában pedig Csehszlovákia kivételével egyáltalán nem volt demokratikus rezsim.
És ebben a légkörben 1937-ben Karl Löwenstein liberális jogász, aki Németországból az USA-ba menekült, felvetette a „harcos demokrácia” gondolatát. Az ötlet jelentése nagyon egyszerű – a demokráciának ököllel kell harcolnia és nem kell félnie olyan intézkedésektől, mint a fasiszta pártok betiltása vagy a demokrácia ellenségeinek jogfosztása. Az összes többi pártnak, ha jobboldalról fenyegetik, széles körű antifasiszta koalíciókban kell egyesülnie. Röviden: a demokráciának nem kell félnie attól, hogy a saját torkára lépjen – ha az antifasizmus úgy kívánja.
A második világháború után Löwenstein az amerikai megszállási adminisztrációnak dolgozott – dolgozott a leendő Német Szövetségi Köztársaság új jogszabályain, és felügyelte a jogtudomány területén folyó akadémiai folyamatot. Mellesleg Löwenstein volt az, aki büntetőfeljelentést tett Carl Schmitt ellen – Carl Schmitt pedig először azonosította Löwenstein jövőbeli problémáit „A parlamentáris demokrácia válsága” című művében. Löwenstein elképzelései közvetlen hatással voltak Nyugat-Németország alaptörvényére – ezért tiltották be elsőként az NSZK-ban a szélsőjobboldali „Birodalmi Szocialisták” pártot, a német titkosszolgálatot pedig „Németország Alkotmány Védelmi Hivatalának” nevezik. Az NSZK “harcos demokráciává” vált.
Hasonló elvek, bár lágyított formában, Nyugat-Európa más országaiban is kialakultak – például Olaszországban, Franciaországban és Ausztriában. 1947-ben pedig a Marshall-terv követelményei alapján az eredeti antifasiszta korlátozásokat kiterjesztették a kommunistákra is. A Németországi Szövetségi Köztársaságban egyszerűen betiltották, más országokban pedig láthatatlan akadályt állítottak az útjukba – a hidegháború idején egyetlen kommunista sem lépett be a nyugati kormányokba.
A „harcos demokrácia” másik eszköze az Alkotmánybíróság. A már említett Carl Schmitt úgy vélte, a demokrácia legfőbb biztosítéka a pártok felett álló elnök kell, hogy legyen. Hans Kelsen osztrák liberális törvényhozó, akinek az Alkotmánybíróság ilyen eszköz volt, vitatkozott vele. Ezt a távolléti vitát természetesen Kelsen nyerte meg. A második világháború előtt sehol nem volt ilyen intézmény – kivéve Amerikát és Ausztráliát. De a háború után a KB a liberális demokrácia nélkülözhetetlen attribútuma lett. Az Alkotmánybíróságokat meg kell tölteni a liberális jogértelmezés híveivel, akiknek viszont ki kell állniuk a demokrácia mellett, és kordában kell tartaniuk a törvényhozást. A francia alkotmánybíróságot még “a parlamentre célzó ágyúnak” is nevezték. A többség tévedhet – de az Alkotmánybíróság sosem téved.
Egy másik Löwenstein által megjelölt taktika a “fasiszták” ellen irányuló széles, pártok közötti koalíció. Ezt a módszert először az 1930-as évek közepén próbálta ki a Népfront Spanyolországban és Franciaországban. Ez a taktika ma is működik: Franciaországban, amikor a nacionalisták bejutnak a második körbe, a trockistáktól a konzervatívokig mindenki ellenzi őket. Németországban pedig a kereszténydemokraták nemrég bejelentették, hogy bármelyik párttal koalícióra lépnek – a nacionalista AfD elleni koalícióra.
Kiderült tehát, hogy a háború utáni Európában kialakult rendszer nem pusztán demokrácia, hanem egy sajátos „ökölbe nyúló demokrácia”, amely kötelességének tekinti elsősorban annak meghatározását, hogy ki a demokrácia ellensége, és másodszor, hogy minden erejével leszálljon ezekre az emberekre. És igen, ebben a rendszerben az emberek hibásan szavazhatnak, majd felülről kijavítják – és ez nem álhír, hanem jellemző, és létező tulajdonság.”
