2024.június 22.
Paulina, Tamás

Nem Nagy Imréről szólt

Facebook
Email
Telegram
Twitter
VK
Nyomtat
a0342cfbb0c64755baf588a96f9bda2f

Adja hozzá a VDTA friss híreit a Google hírfolyamához

Ahogy szaladnak az évek, az ember azt veszi észre, hogy 1956 ünnepe egyre messzebb kerül a forradalomtól. A szónokok és a vezércikkírók, de maguk az ünneplők is mind kevesebb szót ejtenek magáról az eseményről – annál többet a „napi áthallásokról”. Ez még érthető is lehetne, ha a hatvanhét éve történtek részleteit pontosan ismernénk, üzenetét, jelentőségét kiveséztük volna, s már nemzeti közmegegyezés rögzítené, hogy 1956 mérföldkövét hová helyezzük a nemzet krónikájában.
De hol vagyunk még ettől!
Ötvenhat emlékezetét nem az akkor élők igazolására kell fényben tartani – a szellemét kell a magasba emelnünk. 

Azt a közösségbe tömörítő szabadságvágyat, amit a kommunizmus váltott ki egy borzalmas évtized után. Nem akadt idehaza társadalmi réteg, amely ne szenvedte volna meg a háború után a vörös világ ámokfutását.

A Horthy-kor megbélyegzettjei mellett az új rend „birtokosai”, a munkások és a földből élők is megtapasztalhatták, mekkora béklyót kaphat a szó, a gondolat… Még a Magyar Dolgozók Pártja nevezetű kommunista bűnszervezet vezetésében is szokatlan mozgolódás kezdődött. A hatalom gátlástalansága – minden igyekezet, terror, besúgás ellenére (vagy éppen azért) – egyfajta egységet teremtett a lakosságban. Hiszen ekkorra már alig akadt a hazában hívő és hitetlen, aki ne szenvedte volna el a vörös ámokfutást. 

Az ország ráeszmélt, milyen a bolsevizmus igazi arca. Az ötvenes évek közepére már a bigott kommunisták is csengőfrászban éjszakáztak.

1956. október 23-án egymásra talált a kijátszott, megtévesztett nemzet. Az első nap legemlékezetesebb pillanatait ki ne ismerné: zászlóbontás a Bem-szobornál, egymásba karoló, boldog felvonulók a Margit hídon, nagygyűlések szerte vidéken, Nagy Imre-beszéd a Parlamentnél, az első fegyverropogás a rádiónál, orosz tankok, ÁVH, ledöntött Sztálin-szobor…

Nagyot ugrunk. A nyolcvanas évek végén a formálódó magyar ellenzék csupán abban volt egységes, hogy az ellenforradalmi megtorlást irányító Kádár Jánosnak mennie kell. De hogy ki legyen a „hívó szó”, a kivégzett miniszterelnök vagy a barikádokon végsőkig küzdő pesti srác, ott már éles volt a törés. 

A „reformkommunisták” és a harsány új erő, az SZDSZ a mártír Nagy Imrében találta meg a példaképét.A katartikus élménynek szánt újratemetési ceremónia 1989. június 16-án a kommunisták hatalmának folyamatosságát üzente. 

A forradalom első szabad megemlékezésén már egymást érték a hajdani miniszterelnököt dicsőítő beszédek, hozsannázó újságcikkek. Ami csak 1956-hoz köthető, az mind Nagy Imrét jelentette… Szinte már nem is csodálkoztunk, hogy Horn Gyula kormányfő Nagy Erzsébettel együtt koszorúzta meg Nagy Imre sírját. A pufajkás a mártír miniszterelnök lányával… (Évekkel később Gyurcsány Ferenc még „beszélt” is Nagy Imrével: „Mondd, Imre, te mit tennél?”)

Pedig számos történész már akkor figyelmeztetett: azért óvatosan Nagy Imrével!

Azon döbbenek meg, hogy itt most minden Nagy Imre körül forog, minden róla szól, mintha ő csinálta volna a forradalmat – nyilatkozta az emigrációból hazatért Pongrátz Gergely, a Corvin közi felkelők parancsnoka 1990-ben. – Egész másképpen volt. A forradalmat az egyszerű emberek kezdték, a szabadságharcot pedig a fiatalság vívta, a pesti srácok és a bátor vidék. 1956 a legkevésbé sem Nagy Imréről szólt. Hogy ő volt »a forradalom miniszterelnöke«? Ugyan! Csupán miniszterelnök volt a forradalom idején. A kettő nem ugyanaz. Éppen ő volt kéznél október huszonharmadikán, meg hát ő volt a »jó kommunista«, hiszen őt Rákosi is, Gerő is utálta. Ha Nagy Imre életét nem keresztezte volna a forradalom, már nem is emlékeznénk rá.

Nagy Imre fékezni akarta a megindult tömeget, ő továbbra is kommunizmust akart, csak kicsit „reformeresebben”. Valahogy úgy, ahogyan a rendszerváltás után a Szabad Demokraták Szövetsége… Aligha véletlen. Egy brancs.
Ugyan mit is várhattunk volna 1956 őszén attól a Nagy Imrétől, aki már orosz hadifogsága alatt, 1918-ban kommunistának állt, csatlakozott a Vörös Gárdához, sőt részt vett a hírhedt Cseka kiképzésén? 

Úgy érkezett vissza Magyarországra a második világháború végén, hogy addigi életének kétharmadát a Szovjetunióban töltötte. Aztán a legvadabb Rákosi-időkben ő irányította a hírhedt begyűjtési, „padlássöprő” tárcát, Sztálin halála után pedig könnyfakasztó parlamenti beszédben méltatta a diktátor a munkásságát.

Ne szépítsük, Nagy Imre ízig-vérig kommunista volt.
1956-ban épp az ilyenek ellen kelt fel az ország – aztán mégis őt találta meg (ahogyan a rendszerváltáskor is) az ikonhiányban szenvedő baloldal.
Évtizedek szaladtak el, az „ellenforradalomból” idővel jámbor hangzású „sajnálatos októberi események” lett, majd – kissé váratlanul – népfelkelés… Azután jött a sajátos rendszerváltás, sok furcsa, elmaszatolt év; és amíg az ember a történelem következetességén merengett, a revolúció ötvenedik évfordulójához érkeztünk, amely aztán újra felébresztett mindnyájunkat: lám, milyen fontos nap lehetett az az októberi… Fél évszázaddal a forradalom után egy gyalázatos miniszterelnök Budapest szívében agyba-főbe verette rendőreivel a megemlékezőket. Éppen azon a napon.
Üzenet volt ez a túloldalról: nem adták fel.
Furcsa kettősséget hordoz 1956 októbere. Egyszerre vagyunk a Bem-szobornál mosolygó, bizakodó kopott-büszke tüntető, s egyszerre utcakövön elvérző pesti srác, kezében a lyukas lobogó.

Forrás:Magyar Nemzet

Mi a reakciód?
👍tetszik
0
👍tetszik
👎nem
0
👎nem
💘szeretem
0
💘szeretem
😡dühítő
0
😡dühítő
😂vicces
0
😂vicces
😮húha
0
😮húha

Vélemény, hozzászólás?

Iratkozzon fel a Védett Társadalom Alapítvány hírlevelére!

Adja hozzá a VDTA friss híreit a Google hírfolyamához

További cikkek