A XX. században főként Dél-Amerikában használták a katonai puccs kifejezést, mely formájában igen, de tartalmában sosem fedte egy katonák által végrehajtott államcsíny igazi lényegét. Az események mögött – bármilyen jelszóval és címkével robbantották is ki – politikai és ezzel párhuzamosan gazdasági érdekek húzódtak meg. Még pontosabban, olyan csoportok stimulálták a hadseregek egyes vezetőit, akik alkotmányos módon, például a választásokon többnyire eredménytelenek voltak a hatalom megszerzésére tett kísérletben. Egy katonai ­akciót követően azonban a megválasztott kormányt eltávolítva hatalomra kerülhettek. Később ők is gyakran erőszakos, politikai természetű halált haltak, vagyis újabb puccsok áldozatai lettek.

A katonai puccs mint fegyveres szervezetek egyfajta politikai aktivitása belső logikáját tekintve távol áll az európai értékrendtől és modern kori történelmünktől. 

Európában ugyanis a puccsok politikai sandaság módszerével tűntek fel és értek el sikereket, amihez ritkán használtak katonákat. Történt ez úgy, hogy közben a társadalom nagy része észre sem vette, manipuláció áldozata. Így kerülhettek hatalomra szélsőséges ideológiát képviselő erőterek pártoknak álcázva. 

Adolf Hitler húzásai, vagy 1947-ben a magyarországi kék cédulás választás konkrét példák arra, hogy a puccs elsősorban politikai akcióterv és kevésbé tábornokok hatalomvágya.

A XX. századi történelmi példa azonban búcsúzott, amikor pár nappal ezelőtt Oroszországban – vagyis Európában – valóban szó szerint életre kelt olyan katonai puccs, amit katonák próbáltak végrehajtani és a sereget irányító parancsnok személyes ambíciójától vezérelve. Az orosz Wagner magánhadsereg és annak parancsnoka döntött úgy, hogy rendcsinálásnak álcázva – saját frusztrációját levezetendő – indul megdönteni az orosz kormányt. Hogy elég-e ehhez egy jól felszerelt, 40-50 ezer fős harcedzett katonaság, egyelőre nem tudjuk, lévén a kormánydöntés elmaradt, egy konszolidáció felé mutató tárgyalásos megegyezést követően.

Miért érdekes a katonai puccs kérdése mégis? Mert a régi igazság bukkan elő: aki farkast kiált, annak előbb-utóbb meg is jelenik az ordas. Egyszerűbben fogalmazva, eddig nem volt jellemző katonák akarata szerinti kormánydöntő akció, mára viszont együtt kell élnünk ennek lehetőségével. Persze, mint általában, a háttérből eme próbálkozásból is előkandikál a politikai érdek. 

A hatalom közvetetten felelős a modern katonai puccsok esetleges kialakulásáért. Egyszerűen azért, mert engedi magánhadseregek létrejöttét. Sőt, saját érdekének megfelelően alkalmazza azokat Moszkvától Londonon keresztül Washingtonig.

A nagyhatalmak – néhány kisebb is – teret engedtek egy elfogadhatatlan struktúra kiépítésének, bár köztudott, hogy az alkotmányos keretek nem teszik lehetővé magánhadsereg vagy akár magán-titkosszolgálat létezését.

Ilyen tiltó joghelyzetben kifejezetten abszurd, amikor kormányzati érdekek mentén aktivizálják ezeket, miként a Wagner-csoport esetében megesett. Az ilyen lépést még az sem igazolja, hogy Ukrajna is bevetette saját Azov nevű hadtestét, hogy „magán” harcoljon „magán” ellen. Miért tűnik úgy tehát, hogy van létjogosultsága a magántulajdonban lévő seregeknek?

Alkotmányos rend ide vagy oda, a politika legalább két ok miatt kénytelen életteret kínálni a törvénytelen helyzetnek. Az egyik, hogy a magánhadsereg (esetleg -titkosszolgálat) vélelmezhetően rugalmasabban kezelheti a „harctéri etikát”, mint a reguláris erők. Ez nem túl erkölcsös, de éppen ezért „politikus” megoldás egy krízishelyzetben.

Ezt nevezik a politika rugalmasságának.

A másik ok pedig a politikai kényszerből eredeztethető. Nemes egyszerűséggel arról van szó, hogy a felpuhult XXI. századunkban a társadalmi krízis elérte a rendvédelmi szervek állományának egy részét, és a politika azt gondolja, hogy talán képtelenek megfelelni az egyre nagyobb kihívásoknak. Száz évvel ezelőtt a haza védelme egyértelmű volt: feltétel nélküli önfeláldozást jelentett annak minden előzményével és következményével. Ha így közelítünk napjaink logikájához, nem kizárt, hogy Magyarországon is előbb-utóbb életre kell hívni egy magánhadsereget, hogy gátlásoktól mentesen kiképzett katonák is részt vegyenek országunk védelmében. 

Az alkotmányt megkérdőjelező, ezért nemkívánatos „struktúrakiegészítés” előszele már meg is érkezett, amikor a magyar hadsereg vezérkari főnökének parancsát az ügyészség – névtelen feljelentés alapján – abszurd módon vizsgálni kezdte.

 Az ok: az „elvetemült” tábornok szigorú kiképzésre utasított néhány katonát, akiket egyébként – ha igaz a velük kapcsolatos vád – hadbíróság elé kellett volna állítani.

Magas beosztású katonai vezetők sofőrjeként – nem kizárható módon – a kocsikban hallottakat továbbadták illetékteleneknek. Ha így volt, ezért miért járna hadbíróság, és nem egy enyhe büntetésnek számító harctéri kiképzés? El kell olvasni az eskü szövegét, melyet a fegyveres testületek állománya köteles szó szerint betartani. Ennek egyik, talán legfontosabb eleme a titoktartás. Aki ezt bármely okból megsérti, bűncselekményt és nem fegyelemsértést követ el. Aki pedig parancsnokként számonkéri, elismerést és nem ügyészi eljárást érdemel. Még akkor is, ha a jogvédők túlizgulják a fegyelmezetlen katonákkal szembeni intézkedést. Nyilván teszik ezt azért, mert közülük csak kevesen szolgáltak például sorkatonaként. 

A világon minden fejlett hadseregben – ha komolyan vesznek egy kiképzést – erőltetett igénybevétel éri a katonát. Ami azt is jelenti, nincs ideje a fecsegésre, bizalmas információk szivárogtatására.

A legszomorúbb, hogy a fenti, cinikusra sikeredett eszmefuttatás sem képes eltakarni azt a kesernyés, kiábrándító képet, hogy mivé lesznek a legalapvetőbb értékeink, amelyeket – ha így folytatódik – még magánhadseregek sem óvhatnak meg a jövő generációi számára.

Forrás:Magyar Nemzet