Akik valaha találkoztak a címben említett intézménnyel, bizonyára emlékeznek arra, hogy hogyan zajlott a sorozás. Mennyire álságos és felesleges aktus volt ruhátlanul odaállni az orvosi vizsgálaton néhány unatkozó, flegma egyenruhás elé, akik viselkedésükkel először reprezentálták a jelöltek számára, mi is vár rájuk a katonai szolgálat ideje alatt. „ALKALMAS” hangzott a verdikt, amit pecsét is megerősített, és az ember tudta, hogyha másra nem is, de golyófogónak jó lesz. Aztán persze az ember megtanult ezt-azt, legfőképpen, hogy az élete – ha a helyzet úgy alakul – egy fabatkát sem ér, egyénisége senkit sem érdekel. Persze nem minden volt haszontalan, de a megszerzett tudást szerencsére nem kellett élesben hasznosítani.
Senki se háborúpárti, mondják a háborúpártiak, ők aztán végképp nem. Ez csak egy szemenszedett hazugság, amit szélsőséges fasiszta, náci, fociultra, radikális, értsd: jobboldaliak terjesztenek róluk, a tőről metszett liberális demokrata, minden világok legjobbika, nyugati meseország megteremtőiről, az európai értékek legvitézebb őrzőiről, a jogállamiság élharcosairól. Macron se háborúpárti, tudja ezt az egész világ haladár része, nosza, kapott is egy békedíjat Németországban.
“Frank-Walter Steinmeier német elnök adta át Emmanuel Macron francia elnöknek a Vesztfáliai Nemzetközi Békedíjat. „Nemcsak cselekvő vagy, hanem bátorító is. Ahol mások a határokról beszélnek, te a horizontokról beszélsz.”, mondta Steinmeier Münsterben. Egyébként maga Macron is azt mondta, hogy ez egy paradoxon.”
Nyilván az, ha a tavaly odaítélt díjat azért csak most vette át, mert az erre az alkalomra tervezett állami látogatást a franciaországi zavargások miatt törölték. A felületes, rosszindulatú szemlélődőnek esetleg az is feltűnhet, hogy a friss békedíjas hónapok óta azon küszködik, hogyan tudna francia katonákat juttatni mind nagyobb számban az ukrán-orosz húsdarálóba. Hírlik, hogy sikerül neki, a Francia Idegenlégió egységei már a helyszínen töltik meg a koporsókat. Az pedig már csak a kákán is csomót keresők számára tűnik fel, hogy a francia elnök április végén a Sorbonne-on azt is megemlítette, hogy hajlandó megvitatni a francia nukleáris robbanófejek használatát az orosz fenyegetésekkel szemben. Ez a kérlelhetetlen hajlandóság biztonságérzetünk alapja.
Másik közismert bajnokunk, Manfred Weber, az Európai Néppárt rendíthetetlen lovagja, aki – minő békevágy – önnön nagyságától párásodó szemüvege mögött európai, frissen sorozott fiatalok százezreinek menetét látja és bakancsaik ütemes dobbanását hallja a győzelmi díszszemlén Kijevben. Noha képességeit tekintve vélhetően még egy számháborút sem nyert meg életében, de nukleáris fegyvereket habozás nélkül alkalmazna Weber, aki számos tisztsége mellett alapból (újabb paradoxon) a bajor keresztényszociális(!!!) unió politikusa.
Sorolhatnánk tovább a béke nagy harcosainak (Tusk, Borell, Kaja Kallas …) napi szintű, hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb ötleteit, de ennél az európai sorkötelezettségnél muszáj elidőznünk egy csöppet. E sorok írójának volt alkalma 18 örök emlékű hónapot áldozni ifjúi éveiből a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek magyar kontingensében, az ún. Néphadseregben. Miközben az eltelt idő generációnk minden katonaviselt tagját rettenthetetlen vitézzé nemesítette, legalábbis a bajtársi találkozók borgőzős visszaemlékezései szintjén, az igazi nagy mázlink vélhetően az volt, hogy valós harcértékünk nem került tesztelésre egy világháborús konfliktusban. Pedig akkor az oroszok még velünk voltak, nem volt mobil, se közösségi média. A sportot még pályákon és nem monitorok előtt űztük, tudtunk kommunikálni billentyűzet nélkül is, a fizikai munkának pedig volt becsülete, és a problémamegoldáshoz kreativitás kellett, nem internet.
Most viszont földrészünk zsenijei, nagy békeharcosai azt szeretnék elérni, hogy Európa inkább őshonos, mint bevándorló ifjai pár hónapos kiképzést követően a fronton bizonyítsák a nyugati felsőbbrendűséget a sztyeppei „hordákkal” szemben. Tegyék ezt oly módon, hogy az addigra kb. 3-5 éve harcban edződött orosz katona olyan, mondjuk, német harcossal bocsátkozzék harcba, akit bevonulása előtt napi szinten aláztak kiscsoportos komplex foglalkozás keretében migráns hátterű ifjak, akiknek (hány ilyen videó kering a neten) a cipőjét kell kipucolni, csókolgatni, vagy térden állva kapni a pofonokat, köpéseket. Velük szemben pedig olyan srácok állnak, akik ismerik a harc csínját-bínját, a területet, fegyverüket mesterfokon kezelik, láttak már vért literszámra, talán a sajátjukat is már nemegyszer, hallottak bombarobbanást és temették barátjukat, bajtársukat. Nem utolsósorban is készek meghalni a hazájukért, motivációs bázisuk kikezdhetetlen. A NATO konform alapkiképzés nyolc hét. Ezalatt a harcos megismerheti a saját fegyvereit, felszereléseit, jó eséllyel megtanul lőni és annyira harcászkodni, hogy akcióban ne a saját bajtársát lője hátba. Ezután következne a specializálódás a különböző fegyverrendszerek irányába kb. másfél évig. Tehát egy jól képzett NATO-rakétás, -tüzér, vagy -harckocsizó kb. 20 hónapig „készül”. Ezt követően kimegy a frontra, és három óra és 2-3 nap közti időintervallumban hősi halált hal. Kevés ennél rosszabb befektetés létezik a világon, mondhatnánk, ha nem tudnánk, hogy a háborúkat valójában működtető hadiipari lobbikat jottányit sem érdekli az élőerő sorsa, sőt, úgy profitábilis a „biznisz”, ha minél több fogy belőle.
A dolgok jelenlegi állása szerint erősen vélelmezhető, hogy a liberális irányítás alatt álló összeurópai hadtestben nagyobb hangsúlyt fog kapni az LMBTQ+ -tanok oktatása, mint mondjuk a harcászat, vagy hadtörténet. Az orosz felderítőknek lehet, az lesz a legnagyobb kihívás, hogy fedezékükben ne röhögjenek fel hangosan, amikor azt látják, hogy az uniós laktanyákban a latrinákat ássák az összes nembináris gendernek, dragqueenek pedig zenés-táncos mulatságot rendeznek a legénységnek. És akkor még nem is beszéltünk a csilli-villi nyugati fegyverrendszerek látványos és folyamatos csődjéről az orosz fegyverekkel szemben. Komolyan nem tudom megérteni azokat a hadmérnök zseniket, akik képtelenek felfogni, hogy az ukrán-orosz tájakon vagy óriási sár van, vagy erdő, vagy rettenetes hideg úgy évente átlag három évszakon át, noha ez már Napóleonnak vagy Hitlernek is viszonylag gyorsan evidenssé vált. Az oroszok a nyugati rakétákat röptében szedik le, a drónokat pedig nemegyszer már a parasztok is lelövik sörétes puskával, szóval, mi nem világos??? NEM MEGYÜNK ODA! Hiába kellene az a sok drága nyersanyag, meg termőföld, akkor se. Tessék velük kereskedni, akkor korrekt áron odaadják.
A leckét pedig megint meg fogják velünk értetni. Itt a „fejlett” nyugaton valahogy periódikusan olyan politikai garnitúrák ütik fel a fejüket és keverednek hatalomba, akik addig szerencsétlenkednek, amíg katasztrófába nem vezetik ezt a sokat vérzett kontinenst. Különösen igaz ez a mostani uniós vezetőkre. Most viszont a technológia odáig fejlődött, hogy a balfékség a világvégét is elhozhatja. Meg kell állítani őket, amíg még lehet, a sorozó bizottságot pedig fel kell oszlatni!
Hajda Iván
főszerkesztő
