A tartós felmelegedés és a külső vízpótlás hiányában a magyar tenger sorsa megpecsételődhet – hívták fel a figyelmet az ELTE kutatói. A szakemberek szerint a Balaton múltjának ismerete segít, hogy felelősen döntsünk a jövőjéről.

„A legkedvezőtlenebb klímaforgatókönyvek szerint a Balaton vízszintjének csökkenése 2050 után felgyorsulhat, a század végére pedig egyre gyakoribbá válhatnak az extrém alacsony vízállások” – állapították meg az ELTE kutatói, akik a tó üledékeiben őrzött „klímaarchívum” alapján tárták fel a Balaton legszélsőségesebb száraz időszakait és azok tanulságait a jövőre nézve.

A Balaton múltjának ismerete segít, hogy jó döntéseket hozzunk 

Mint fogalmaztak, ezek az előrejelzések arra figyelmeztetnek, hogy tartós felmelegedés és külső vízpótlás hiányában a Balaton akár a több ezer évvel ezelőtti nagy aszályok idején tapasztalt állapotokhoz is közel kerülhet.

A szakemberek szerint fontos, hogy a múlt vízszintjeit is megismerjük, ez ugyanis segít elkülöníteni a természetes ingadozásokat az emberi vízszabályozás és a gyorsuló felmelegedés hatásaitól. 

„A holocén történet megmutatja a Balaton természetes változékonyságának határait, a múltbeli szélsőségek tanulmányozásával felismerhetők azok a hidrológiai küszöbök, amelyeknél megváltozik a partvonal, a karbonátképződés, a tápanyagok körforgalma vagy a tó ökológiai működése” – magyarázták, hozzátéve, a kutatás  a Balaton 11700 éves történetét vizsgálva mutatja meg, hogy a tó korábban is átélt hosszan tartó, szélsőségesen száraz időszakokat, és azt is, milyen jeleket hagytak ezek az üledékben.

A szakemberek rámutattak, a palaeoklimatológiai eredmények hidrológiai modellekkel való összekapcsolása pedig segíthet abban, 

hogy a vízpótlásról, a vízszintszabályozásról és a parti infrastruktúra átalakításáról ne csak a következő száraz év, hanem a következő évtizedek szempontjából döntsünk. 

Arra a kérdésre, hogy miért ennyire kevés most a víz, a kutatásban kifejtik, a jelenlegi helyzet nem egyetlen száraz nyár következménye. Mint írták, 2026. július 31-én a Balaton átlagos vízállása 56 centiméter volt a siófoki vízmércéhez viszonyítva, a Balaton vízgyűjtőjén 2021 és 2026 áprilisa között csaknem 500 milliméter halmozott csapadékhiány alakult ki, 2025–2026-os téli feltöltődési időszak csapadéka pedig 26 százalékkal maradt el az átlagtól.

„Az aszály kialakulásában a légköri cirkuláció fontos szerepet játszik. A tartós anticiklonok és magaslégköri gerincek eltérítik vagy legyengítik a csapadékot hozó frontokat. A leszálló légmozgás napos, száraz időt eredményez, miközben a meleg levegő, a napsugárzás és a szél fokozza a tavak párolgását. A kiszáradó talaj tovább erősíti a felmelegedést: egyre kevesebb energia fordítódik párologtatásra, és egyre több a felszín és a levegő közvetlen melegítésére. A globális felmelegedés nem önmagában felelős minden egyes aszályért, de magasabb hőmérsékleti alapról indulva növeli a párolgási vízigényt, és gyakoribbá, hosszabbá és intenzívebbé teszi a hőhullámokat” – fejtették ki.

Mit árul el a tó fenekén fekvő „klímaarchívum”?

A kutatók úgynevezett radiokarbonos kormeghatározással állapították meg az üledékrétegek korát, majd többféle vizsgálati módszerrel tárták fel, hogyan változott a Balaton környezete az elmúlt évezredek során. 

Megvizsgálták az üledék kémiai összetételét, az ásványok összetételét és szerkezetét, valamint a bennük található elemek és izotópok arányát, amelyekből a párolgás mértékére és a vízszint változásaira lehet következtetni. 

Korszerű mikroszkópos vizsgálatokkal azt is elemezték, hogyan épülnek fel azok a karbonátásványok, amelyek egykor a Balaton vizében képződtek. A megközelítés különlegessége, hogy nem csupán az üledék kémiai összetételét, hanem az egykor kivált magnéziumtartalmú kalcit és protodolomit kristályszerkezetét is felhasználták a párolgás és a vízszintváltozások rekonstrukciójára.

A kutatók két olyan időszakot azonosítottak a Balaton történetében, amikor a párolgás erős volt, a vízszint pedig tartósan alacsony: körülbelül 8050 és 7350, illetve 5450 és 4500 évvel ezelőtt. 

A két időszak közül az első volt a legszárazabb az elmúlt 11 ezer évben. Ekkor a nyarak melegebbé váltak, miközben kevesebb nedvesség érkezett a térségbe. A tó vizének fokozott párolgását az üledékben megőrződött geokémiai nyomok is jelzik, emellett a környéken a szárazságtűrő, sztyeppei növényzet is elterjedt. Az ősi vízállás nem fejezhető ki pontosan a mai siófoki vízmérce centimétereiben. A medermorfológiai és palaeoökológiai becslések szerint azonban a vizsgált mag helyén a vízmélység mindössze körülbelül 2,5–3,5 méter lehetett, szemben a 2017-es 4,2 méterrel. Ez, a meder hosszú távú változásainak bizonytalanságát figyelembe véve, nagyságrendileg 0,7–1,7 méterrel alacsonyabb vízfelszínt jelez. A mélyebb nyílt víz területe erősen összehúzódott, és főként a Szemesi-medencére korlátozódhatott, bár a tó nem száradt ki teljesen (2. kép). 

Arra a kérdésre, hogy elérheti-e ismét ezt a szintet a Balaton, a szakemberek szerint rövid távon nem lehet pontosan megjósolni, és az ősi, valamint a mai vízszintek nem feleltethetők meg közvetlenül egymásnak. A 24 regionális klímamodellre épülő vizsgálat azonban azt mutatja, hogy külső vízpótlás nélkül a század végére egyre gyakoribbá válhatnak a rendkívül alacsony vízállások.