Berlin, 2023 decembere: a buszon arab nyelven beszélget két harminc év körüli férfi. „Mindenkitől meg kell szabadulnunk, mert eljött a mi időnk” – mondja még csak nem is suttogva az egyik. „Talán azoktól nem, akik áttérnek az iszlám hitre” – reagál a beszélgetőpartner. „Tőlük is, mert fehérek” – válaszolja az eltökélt.
2015: valahol Magyarország déli határa mellett egyedülálló nő nyomul előre, öt gyerekét terelve maga előtt, akik közül az egyik láthatóan lázas beteg. Az éppen arra kószáló riporter kérdésére, hogy miért igyekszik megállás nélkül Európába, a beteg gyerekét sem pihentetve azt válaszolja: „Azért, hogy többen legyünk.”
1526, Magyarország: Mohács mellett I. Szulejmán katonái tönkreverik a II. Lajos királyunk vezette – Európa által nem támogatott – magyar sereget, hogy aztán 150 évre három részre szakítsák a Magyar Királyságot. Amikor végre ki lehetett űzni a betolakodókat, pusztítást, elnéptelenedett falvakat, városokat hagytak maguk után.
A mostani szilvesztert követő hajnalban Berlinben, Párizsban, Stockholmban és sok más európai nagyvárosban készült fotókat nézegetve az a víziója támad az embernek, hogy minden felvétel ugyanott készült, csak más és más városnevet írtak alájuk. A látvány ugyanis az, hogy az utcákat húsz-harminc év körüli férfiak ezrei lepik el, akik között nem látni a bevándorlók szóhasználatával élve „fehéret”, és nők egyáltalán nincsenek közöttük.
Viszont van diadalittas örömujjongás, amely nem szilveszteri vidámság, hanem sokkal inkább győzelmi mámor. Európát – legalábbis szilveszterestére tekintettel – már legyőzték, mert az őslakosok többsége az utcák helyett a lakásaiba kényszerült az óévet búcsúztatni.
A kimerészkedők könnyen úgy járhattak volna, mint Franciaországban az a 745 leégett gépkocsi, amelyről a francia belügyminiszter képes volt azt nyilatkozni, hogy ez jó hír, hiszen tavaly tíz százalékkal több autó semmisült meg szilvesztereste az utcán őrjöngő bandák keze nyomán. A fentebb felsorolt példák közül ez az utóbbi a legrémisztőbb. Mit tegyen hát a született európai ilyen körülmények között az újabb hódító hadjárattal szemben? Európa-szerte – még hazánkban is – sokan magukat nyugtatva igyekeznek felmentéseket adni, és úgy fogalmaznak: „Persze vannak dzsihadisták, de a legtöbb érkező békés bevándorló.” Ezzel szemben a szilveszteri látkép és események másról árulkodnak.
Nem kizárt, hogy idővel a valóság befogadása érdekében minden valóban jó szándékú európainak meg kell tanulnia arabul, hogy saját fülükkel hallják, amit a „békés” honfoglalók velünk kapcsolatban egymás között beszélgetnek, nem csak a berlini buszokon.
Tudomásul kell venni: a megszokott életünk elleni támadás nem menekültkérdés, nem bevándorlás, hanem invázió harci alakzatban. Világos, egyértelmű célokkal érkeztek, amit még egy sokgyerekes, egyébként az ő világukban másodrendű jogokkal rendelkező, tanulatlan nő is tud. „Jöttünk, hogy mi legyünk többen.” Az európai politikai vezetés – a tényektől elzárkózva – egy egészen más logika szerint készít mérleget az elmúlt napok történéseiből. Megnyugodva állapítják meg, hogy sikerült tömegkatasztrófa nélkül átvészelni az újabb szilveszteri éjszakát. A több tízezer főt számláló karhatalmi erőket visszavezénylik, no nem a határokra – megakadályozandó az újabb támadósereg előnyomulását –, hanem a laktanyákba. Mert úgy gondolják, a nyugalom visszatért az utcákra.
Dagadó kebellel jelentik például a német kormány illetékesei, hogy legalább 130 ezer kiutasítási kérelmet ki is postáztak a törvényesség fenntartása érdekében. Na ja, de a kiutasítottak önfeledten ünnepeltek társaikkal a buli éjszakáján, mivel eszükben sem volt, hogy nekik kellene bujdokolniuk lefüggönyözött lakások mélyén, és nem a személyi igazolvánnyal rendelkező német polgároknak.
Erős a gyanúm, hogy 2024-ben sem lesz igazi megoldás a tarthatatlan állapotokra. Talán mert még nem telt el 150 év 2015 óta? Szóval mi hát a teendő, a feladat vagy éppen következménye mindennek? Ami tény: az utcákat rövid távon nem lehet visszafoglalni. Egyrészt mert a bevándorlók a kultúrájukból következően sok időt töltenek a szabad levegőn. A lényegesebb másik ok, hogy a társadalom polgárai napközben dolgoznak, például azért is, hogy el tudják tartani az utcákat vidámsággal megtöltő bevándorlók tömegeit. Így a kör be is zárult, hiszen a kontinensünkön élő, de más kultúrát képviselő tíz százalék uralja a kilencven százalék európai életterét. Ha ezt I. Szulejmán tudta volna ötszáz évvel ezelőtt! Nem kell ide szablya, ólmos ágyú, egyszerűen be kell gyalogolni, hiszen a kollaboráns politikusok eltakarítják útjukból az akadályokat.
Akkor hogyan tovább? Kísérletként megpróbálhatnánk egy újfajta megközelítést a törvények betartása érdekében.
Ha mondjuk 130 ezer illegálisan érkezett és már bűncselekménnyel is gyanúsítható ember kiutasítására vonatkozó végzést kiküldtek, akkor ki is kell kísérni őket Európából. Egyben erősen védett határokkal garantálni, hogy visszatérésükre vagy újabb illegálisan érkezők bejutására ne legyen mód.
Mivel a megnevezett érintettek már eltűntek az őket támogató tömegben, akkor az utcáról kell papírokkal, munkahellyel és hivatalos egyéb okmányokkal nem rendelkező – vagyis illegálisan Európában tartózkodó – 130 ezer embert összeszedni és realizálni a kiutasítást. Pont úgy, ahogy ők viszonyulnak a törvényeinkhez, a kultúránkhoz és az emberséges bánásmódunkhoz. S ha a 130 ezres kontingensből egyelőre kimaradók felháborodva tiltakoznának a véreik ellen elkövetett igazságtalanság miatt, akkor fel lehet ajánlani a maradék ötvenmilliónak is a szabad – kényszer nélküli – távozás lehetőségét. Egyben világossá tehetnénk végre, hogy változnak a játékszabályok, mert a kilencven százalék európai felvette az elé dobott kesztyűt, és érvényre juttatjuk számbeli fölényünk erejét a múltunk és őseink akarata szerint.
Európát ugyanis nem adjuk, ahogy ötszáz évvel ezelőtt is harcoltunk érte.
Földi László
Forrás:Magyar Nemzet
