Berlinben mindent megtesznek a másként gondolkodók megfélemlítésére

Ulrich Siegmund, a már 42 százalékos támogatottságot élvező szász-anhalti Hannibál nekimegy a birodalomnak, s bár ehhez nem kell átkelnie az Alpokon, a miniszterelnöki székig rögös úton kell végig mennie. Igaz ugyan, hogy az AfD-ben is vannak elefántok, amelyek szélsőséges retorikájukkal néha összetörnek néhány porcelánt, de Siegmund csapata összességében jól áll. A vele szemben álló heterogén politikai blokk eddig példátlan összefogással próbálja megakadályozni az AfD precedens értékű győzelmét Szász-Anhaltban. Mert ha ez a dominó eldől, akkor várhatóan a többi keletnémet tartományban is dőlni fog.

A következő tartományi választásokat szeptember 20-án rendezik Berlinben, ahol az AfD 17-18 százaléka a CDU-val és a Linkével vetekszik, de Mecklenburg-Előpomerániában a 36 százalékos támogatottságához szintén kevés hiányzik ahhoz, hogy az abszolút többség közelébe kerüljenek. Ebben a fellendülésben a szász-anhalti győzelem nagy segítséget nyújtana. Főleg azért, mert néhány CDU-s parlamenti képviselő megsúgta, hogy a miniszterelnökválasztás titkos szavazásán az AfD elnökére fog szavazni, már csak azért is, hogy a néptől elrugaszkodott berlini fejeseknek megmutassák: vissza kívánnak térni a CDU korábbi konzervatív politikai beállítottságához.

Amennyiben ez bekövetkezik, akkor a vihar kisöpörheti Friedrich Merz kancellárt a székéből. Különösen aktívak az Észak-Rajna-Vesztfália miniszterelnöke körüli párttörpék, akik Hendrik Wüst személyében látják a CDU új messiását, miközben a választási ígéreteit megszegő, ezért Pinokkiónak gúnyolt Merz kancellár CDU/CSU-ja szövetségi szinten lassan húsz százalék alá csúszik.

Három héttel a tartományi választás előtt a F.J. Strauß által „a baloldali harcos sajtó orgánumának“ nevezett Der Spiegel óriási bakot lőtt, és akarata ellenére jelentős segítséget nyújtott Ulrich Siegmund borítékolható választási győzelméhez. A lap az augusztus 14-i számának címlapján a nyolcvanas évek német terrorbrigádja – RAF – körözési plakátjaihoz hasonló színekben Siegmund portréja alatt azt írta: „Németország legveszélyesebb embere“. A kívánt pánikkeltés helyett az akció közröhej tárgyává tette a korábban etalonként ismert, időközben azonban a szélsőbaloldal tacepaójává süllyedt propagandalapot. A címlap intellektuális bukfencet is hordoz magában, hiszen a RAF terroristái szélsőbaloldaliak voltak és a keletnémet Stasi támogatását élvezték. Siegmund, akinek közismerten jó a humora, kapott az alkalmon, és az AfD választási pultjainál készségesen osztogatta az autogramját a Spiegel címlapjára. A lapnál valószínűleg nem is álmodtak arról, hogy példányszámuk ideiglenesen növekszik Szász-Anhaltban. „Nagyon jó reklám” – nyilatkozta elégedetten Siegmund. Egy ilyen PR-akcióért a választási ügynöksége hatjegyű számlát írt volna neki, viccelődött továbbá az X portálon.

Ulrich Siegmund igazi néptribun, aki fellépésein a lenyűgözően sármos viselkedésével szimpátiát arat. Gyakran Simson motorral jelenik meg, kiváló memóriájának köszönhetően személyesen köszönti az ismerősöket, jól kezeli a mai világban elengedhetetlen közösségi médiát, a Facebookot, az Instagramot és a TikTok-ot. Mindenkivel szóba áll, még a vele szemben ellenséges sajtóharcosokkal is, akiket eredeti humorával mindig lefegyverez.

A jobboldali szimpatizánsnak nem nevezhető Stefan Aust, aki 1994 és 2008 között a Spiegel főszerkesztője, 2014 és 2024 között pedig a Springer konszernhez tartozó Welt napilap kiadója volt, nemrégiben ezt írta: „A demokrácia legfontosabb eleme az a lehetőség, hogy a választók leválthassák a hatalmon lévőket. A többi párt a rossz kormányzati munkájával az AfD felé tereli a választókat. Ráadásul a »tűzfal« pontosan az ellenkező hatást éri el, amit eredetileg szántak neki: erősebbé teszi a pártot, mint ahogy azt az AfD valaha is remélhette volna.”

„Ahogyan az úgynevezett »antifasiszta védőfal« sem mentette meg az NDK-t a szocializmus demokratikus összeomlásától, úgy a »tűzfal« sem óvja meg az országot az Alternatívától. Épp ellenkezőleg. Ahogy a fal és a szögesdrótkerítések az NDK-ban a szabadságnélküliség szimbólumává váltak, úgy mutatja meg a »tűzfal« is a teljes politikai színspektrum – a zöldektől a világos- és sötétvörösön át a feketéig – sokféle pártjából álló, úgynevezett »közép« kormányzó pártjainak gyengeségét.”

Ennél jobban aligha lehetne jellemezni az AfD helyzetét a mai német politikában. Alice Weidel csapata szövetségi szinten hónapok óta 28 százalék körüli támogatottsággal stabilan vezet a közvéleménykutatások szerint. A sors fintora, hogy az AfD felemelkedésének előkészítője Angela Merkel, aki 2015-ben gyakorlatilag megszüntette Németország külső határait. Azóta az ország a világ szociális hivatalává degradálódott, aki ide bejutott, azt kirakni nem tudták és azóta élvezi a németek – nem túl önkéntes – vendégszeretetét. Nem kell azon csodálkozni, hogy egy országban, ahol évente több mint harmincezer késeléses bűncselekmény, naponta két csoportos nemi erőszak zajlik, a lakosság elfordul a tétlen kormánypártoktól, és egy olyan alternatívában bízik, amely igazi változást ígér a bevándorláspolitikában, a határok védelmének helyreállításában.

A CDU a legutóbbi választás után a szélsőbalos Linke segítségével tudta kancellárrá választani Friedrich Merzet, aki a baloldali pártok szorításában valójában az előző kormány programját folytatja. A CDU szavazói azért is pártolnak el a szervezettől, mert rájöttek, hogy hiába szavaznak eddigi kedvencükre, a választás utáni napon pártjuk az SPD, a Zöldek vagy a Linke felé sodródik. Ezért tiltakozásképpen az egyetlen alternatívára szavaznak, vagy el sem mennek megválasztani a számukra megválaszthatatlant.

A Linke társelnöke, Luigi Pantisano egyébként nem zárta ki az alig 23 százalékos támogatottságot élvező, jelenlegi szász-anhalti CDU-s miniszterelnök Sven Schulze támogatását a miniszterelnöki szavazásban. Pantisano ugyanakkor júniusban a CDU politikáját fasisztának nevezte és az AfD-hez hasonlította. Az pedig már az elvtelenség netovábbja, hogy pár héttel később „állampolitikai felelősségről” prédikálva igyekezett hatalomra segíteni politikai ellenfelét. Persze nem ingyen, hanem hűvös politikai kalkuláció következtében: a számlát a sikeres választás után zsarolási koncessziók formájában akarja behajtani. A minta persze Berlinből származik. A fővárosban kampányra is szövetkeztek, ezt egy magát pártok fölöttinek tituláló, látszólagosan objektív ügynökség kezdeményezte, amelynek eltökélt célja a vörös–vörös–zöld politikai blokk győzelmének elősegítése. A kampány Taktikus választás 2026 névre hallgat és arról akarja meggyőzni a választókat, hogy a „demokrácia megmentése érdekében” úgy osszák el a szavazataikat, hogy lehetőleg több párt lépje túl az ötszázalékos küszöböt, így megakadályozhatják az AfD abszolút többségét. Főleg a második szavazatukat adják az SPD-re vagy a Zöldekre, mert a parlament összetételét e szavazatok alapján állapítják meg.

A kétségbeesett CDU is mindent megtesz annak érdekében, hogy megakadályozza az AfD szász-anhalti győzelmét, módszereiben még a demokrácia látszatára sem ügyel. Azt is felvetették, hogy tartományi szinten töröljék el az ötszázalékos küszöböt, hátha az összes kis párttal egy mozgalomba tömörülve (lásd a volt Német Szocialista Egységpárt példáját) megakadályozhatják Siegmund miniszterelnökké választását. A leghajmeresztőbb ötletük az volt, hogy a miniszterelnök megválasztásakor kétharmados többség döntsön, ami patthelyzetet eredményezett volna, nem lehetett volna senkit megválasztani, beláthatatlan ideig a jelenlegi kormány maradt volna – ügyvivőként – hatalmon.

A politikai ellenfél megfigyelésére és megfélemlítésére a berlini kormány a Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal feladatkörét is bővíteni kívánja. Az eddigi hírszerző szolgálatot operatív tevékenységet végző titkosszolgálattá akarják átalakítani, amelynek engedélyezik a lakásokba történő behatolást, IT-rendszerek manipulálását, hamis információk terjesztését, mobiltelefonok bírói határozat nélküli lehallgatását. Ezzel pedig az ország második világháború utáni egyik alapelvét dobják sutba, jelesül a rendőrség és a titkosszolgálatok szétválasztását, amelyet a Gestapo és a Stasi borzalmas működésén alapuló tapasztalatok miatt alkalmaztak. Mindezt persze a terrorizmus elleni hatékonyabb harccal indokolják, az átalakítással azonban lehetséges a politikai ellenzék titkos megfigyelése és megfélemlítése. Ha megszűnik az aktív beavatkozás korlátozása, akkor csökken az ellenőrzés lehetősége is, ennek következtében pedig gyengül vagy megszűnik a demokratikus kontroll.