Christine Lagarde szerint Európa háború utáni növekedési modelljének mindhárom tartópillére meggyengült: a folyamatosan bővülő világkereskedelem, az olcsó energiára épülő ipar és az Egyesült Államok által garantált biztonság. A probléma nem az, hogy megváltozott a világ. Európának két-három évtizede lett volna az alkalmazkodásra – ehelyett viszont sokszor szabályozással helyettesítette az innovációt és ideológiai feltételekkel az érdekalapú külpolitikát. A baj tehát az, hogy az unió nem követte le a változást.

Lagarde kimondta, hogy a régi modellnek vége

Christine Lagarde, az Európai Központi Bank (EKB) elnöke augusztusi genfi beszédében szokatlanul világosan fogalmazott: az a gazdasági modell, amelyre Európa a második világháború óta támaszkodott, erodálódik, és korábbi formájában valószínűleg nem tér vissza.

Három pillért nevezett meg.

Az első a folyamatosan bővülő világkereskedelem volt. Európa rendkívül nyitott gazdasággá vált, és különösen jól járt azzal a globalizációval, amelyben csökkentek a vámok, hosszabbodtak az ellátási láncok, új piacok nyíltak meg, a világ növekvő középosztálya pedig európai gépeket, autókat, vegyipari termékeket és technológiát vásárolt.

Csakhogy ez a korszak véget ér. Lagarde szerint 2025 első tíz hónapjában több mint 2500 új kereskedelmi korlátozás jelent meg világszerte.

A második pillér az olcsó energiára támaszkodó erős európai ipar volt. Ebben a modellben különösen Németország jutott kulcsszerephez: orosz nyersanyagból és energiából magas hozzáadott értékű ipari termékeket állított elő, amelyeket aztán többek között Kínában értékesített.

Az olcsó orosz energia azonban eltűnt az unióból, Kína pedig vásárlóból versenytárssá vált. Az EKB számításai szerint a 2000-es évek elején az euróövezet komparatív előnnyel rendelkező iparágainak körülbelül 25 százalékában versenyzett közvetlenül Kínával; ma már közel 40 százalékban.

A harmadik pillér az amerikai védőernyő volt. Európa évtizedeken keresztül úgy szervezhette gazdaságát, hogy nem neki kellett egészében finanszíroznia a saját biztonságának költségét. Most ez az adottság is megszűnőben van.

Nem az a baj, hogy megváltozott a világ

Lagarde diagnózisa azonban nem teljes. Az EKB elnökének szavai hallatán könnyen azt hihetnénk, hogy Európa az utóbbi években balszerencsés áldozata lett a megváltozó geopolitikai környezetnek. A világ változása azonban nem 2020-ban vagy ‘22-ben kezdődött.

Kína gazdasági felemelkedése évtizedek óta látható volt. Az Egyesült Államok már Barack Obama idején elkezdett az ázsiai–csendes-óceáni térség felé fordulni. Washington jóval Donald Trump előtt figyelmeztette az európai NATO-tagokat arra, hogy saját biztonságukból nagyobb részt kell vállalniuk. Az internetes gazdaság amerikai fölénye sem tegnap alakult ki.

Maga Lagarde is kimondta egyébként, hogy Európa nagyrészt elszalasztotta az első digitális forradalmat, és most fennáll a veszélye annak, hogy ugyanez történik a mesterséges intelligenciával.

Európában kiváló egyetemek, kutatók és mérnökök vannak. A kontinens a világ népességének alig hat százalékát adja, miközben a kutatók körülbelül 15 százaléka itt dolgozik, és a leggyakrabban idézett tudományos publikációk csaknem ötöde európai.

A probléma nem elsősorban a tudás létrehozása, hanem annak üzleti méretű hasznosítása.

Az európai vállalatok el tudnak indulni, de nehezebben nőnek világcéggé. Az EKB által idézett adatok szerint működésük tizedik évére az uniós scale-up vállalatok körülbelül feleannyi tőkét tudnak bevonzani, mint San Franciscó-i társaik. Az európai scale-upok mintegy 12 százaléka pedig végül elhagyja az uniót – leggyakrabban az Egyesült Államok kedvéért.

Szabályozó nagyhatalom lettünk

Ebben rejlik az európai gazdaság egyik alapvető ellentmondása. Miközben az Egyesült Államok technológiai vállalatokat, Kína pedig ipari kapacitásokat épített, Európa egyre inkább szabályozó nagyhatalommá vált.

Ennek természetesen van pozitív oldala. Az élelmiszer-biztonságtól az adatvédelemig számos európai szabály valóban magasabb fogyasztóvédelmi vagy környezetvédelmi színvonalat teremtett. A probléma ott kezdődött, amikor a szabályozás már nem kiegészíti akarta az innovációt és az iparpolitikát, hanem helyettesíteni próbálja azokat.

Ha nem tudunk létrehozni saját digitális platformokat, szabályozzuk az amerikaiakat. Ha nem tudunk árban versenyezni a kínai iparral, építsünk be a rendszerbe minél több piacvédelmi eszközt, és így tovább.

Bár vannak jelei annak, hogy az Európai Bizottság kezdi felismerni a problémákat – a Draghi-jelentés nyomán elindított versenyképességi program kifejezetten a szabályok egyszerűsítéséről, az egységes tőkepiacról és az innovációs szakadék bezárásáról beszél – egyelőre nem világos, mire lesz ez elég. A legkritikusabb kérdésekben ráadásul Brüsszel hajthatatlannak tűnik.

Afrika lehetett volna Európa nagy lehetősége

Ugyanez a megkésettség látható az Európán kívüli gazdasági kapcsolatokban. Afrika különösen érdekes példa. Jóllehet az Európai Unió országai együttesen továbbra is Afrika legfontosabb kereskedelmi partnerei, és a kontinens legnagyobb exportpiacát jelentik, a beruházások és koncessziók tekintetében nem aknázták ki a lehetőségeiket.

Európa földrajzilag közelebb van Afrikához, mint Kína vagy az Egyesült Államok, és az ipara számos olyan terméket és technológiát tudott volna kínálni, amelyre a gyorsan urbanizálódó kontinensnek szüksége van. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy az EU természetes gazdasági hátországot építsen a szomszédban – nem gyarmati, hanem kölcsönösen előnyös ipari, infrastrukturális és kereskedelmi együttműködés formájában.

Ehelyett tétlenül nézte, hogy Kína évtizedeken keresztül utakat, vasutakat, kikötőket, erőműveket és távközlési infrastruktúrát finanszírozott. Az eredmény pedig látványos. Az UNCTAD adatai szerint 2025-ben Kína volt az afrikai fejlődő gazdaságok legnagyobb egyedi exportpiaca, 86 milliárd dollárnyi afrikai áruval.

Brüsszel 2021-ben ugyan meghirdette, hogy a Global Gateway keretében akár 150 milliárd eurót mozgósítana Afrikában infrastruktúrára, digitalizációra, energiára és más fejlesztésekre, csakhogy a nagy üzletek elmaradtak – és még egyszer: Peking ekkor már évtizedes előnyben volt.

Latin-Amerikában 25 évig tárgyaltunk

Még látványosabb a késlekedés Latin-Amerikában. Az EU és a Mercosur közötti szabadkereskedelmi megállapodásról 2000-ben kezdődtek meg a tárgyalások. Az ideiglenes kereskedelmi megállapodás végül 2026. május 1-jén kezdett alkalmazandóvá válni. Ezalatt Kína Brazília, Argentína és a kontinens számos más államának meghatározó kereskedelmi partnerévé vált.

Ráadásul a Mercosur-megállapodás egyszerre megkésett és elkapkodott. A negyedszázadnyi semmittevés után pánikszerűen tető alatt hozott megállapodás ugyanis egyenetlen, és belső feszültségeket okozott az unióban.

Az európai ipar ugyan könnyebb hozzáférést kap a dél-amerikai piacokhoz, ám az európai gazdák alappal félhetnek attól, hogy a jövőben olyan mezőgazdasági termékekkel kell versenyezniük, amelyek lényegesen eltérő költség- és szabályozási környezetben készülnek.

Ez jól mutatja az európai dilemma lényegét: egyszerre akarunk globális piacokat és olyan belső szabályozási rendszert fenntartani, amely jelentősen megdrágítja saját termelésünket. A kettőt hosszú távon nehéz összeegyeztetni.

Amikor az elvek megelőzik az érdekeket

A másik strukturális probléma külpolitikai. Az Európai Unió sokszor abból indult ki, hogy gazdasági ereje lehetővé teszi saját politikai és társadalmi normáinak exportját is. Ez önmagában még nem is lenne különös, hiszen minden nagyhatalom megpróbálja saját értékeit és szabályait kiterjeszteni.

A kérdés az arány.

Kína, India, az Öböl-államok vagy akár Törökország alapvetően üzletet akar kötni. Európa viszont gyakran egy komplett normatív csomagot visz magával. Környezetvédelmi, társadalmi, kormányzási, emberi jogi és politikai feltételeket kapcsol a gazdasági együttműködéshez. Miközben a geopolitikai versenytársak csak annyit mondanak: építünk egy vasutat; finanszírozunk egy kikötőt; megvásároljuk a nyersanyagot; adunk hitelt; és nem akarjuk közben megmondani, hogyan szervezd meg a saját társadalmadat.

Ha pedig egy fejlődő ország vezetője két ajánlat közül választhat, nem biztos, hogy ugyanazokat a szempontokat fogja prioritásnak tekinteni, mint egy brüsszeli intézmény.

Európának nem az értékeit kellene feladnia. Azt kellene felismernie, hogy az értékpolitika nem helyettesítheti az érdekalapú külgazdasági stratégiát. Hiszen, hogy mást ne mondjunk, Kína sem akarja exportálni a kommunizmust.

Az energiafüggőség sem szűnt meg – csak átalakult

A harmadik nagy tévedés az energiafüggetlenség.

Az orosz energiahordozók szerepének csökkentését Brüsszel gyakran az energiabiztonság növeléseként mutatta be. Csakhogy függőség és függőség között nem pusztán az a különbség, hogy kitől függünk. A kieső orosz gázt jelentős részben amerikai és katari LNG-vel kellett helyettesíteni. A 2026-os iráni háború és a Hormuzi-szoros körüli válság pedig pontosan megmutatta, hogy ez az ellátási lánc ugyanúgy geopolitikai kockázatoknak van kitéve.

Közben az európai ipar versenyhátránya súlyos. Lagarde adatai szerint az energiaintenzív európai vállalatok villamosenergia-ára 2025-ben átlagosan több mint kétszerese volt az amerikainak, és mintegy 50 százalékkal magasabb a kínainál. Ilyen árkülönbség mellett hosszú távon sem szabványokkal, sem vámokkal nem lehet megoldani a versenyképesség problémáját.

Nem több vagy kevesebb Európa kell, hanem másmilyen

Lagarde diagnózisa ezért alapvetően helyes: a régi európai növekedési modell valóban véget ér. De ebből nem következik, hogy Európa hanyatlása elkerülhetetlen.

A kontinensnek továbbra is 450 milliós, gazdag belső piaca van. Világszínvonalú ipari tudással rendelkezik. Erős kutatási rendszerrel, fejlett infrastruktúrával és hatalmas felhalmozott tőkével bír. Az ASML-től az Airbuson át a gyógyszeriparig számos területen továbbra is világelső szereplőket tud felmutatni.

Nem képességek nélkül maradt – hanem stratégiai időt veszített.

A következő európai modellhez ezért valószínűleg kevesebb önelégült szabályozói gondolkodás és több iparpolitika kell. Olcsóbb és stabilabb energia. Valódi tőkepiac. Olyan versenypolitika, amely nem akadályozza meg automatikusan európai világcégek létrejöttét – mert arról, hogyan vágott nem egyszer saját bajnokai alá Brüsszel, külön cikket lehetne írni…

Kell továbbá egy sokkal pragmatikusabb gazdasági jelenlét Afrikában, Latin-Amerikában, Ázsiában és a Közel-Keleten. És annak felismerése, hogy egy többpólusú világban nem az lesz a legerősebb szereplő, aki a legtöbb szabályt képes megírni, és a leghangosabban, mártírkodva védi a vélt vagy valós ideológiai értéketi, hanem az, aki technológiát, energiát, tőkét, piacot és biztonságot is tud kínálni.