Bekövetkezett. Jön a részleges mozgósítás Oroszországban. Hamarosan akár kétmillió orosz katona állhat majd talpig fegyverben, és kezdheti meg a pár évtizede Ukrajnának nevezett terület leradírozását a térképről. Az eddigi, Putyin által különleges katonai műveletnek becézett akció kis bemelegítő gyakorlat, gyerekcsíny volt ahhoz képest, ami most várható. Néhány nap múlva nem csupán egy kétszázezres, önkéntesekből és hivatásosokból álló expedíciós sereg simogatja-pofozgatja majd az ukrán katonai célpontokat, hanem milliós ármádia zúdul a szomszédra, hogy elsöpörje az amerikaiak által háborúba hergelt, a NATO által kiképzett, fülig fölfegyverzett, Bandera-kultusszal átitatott, csalinak használt ukránokat. Úgy tűnik, a finomkodásnak vége. Attól tartok, innentől nem napi százak, hanem ezrek vesznek majd oda, irtózatos leszámolásra és bosszúra van kilátás. Az jön, amit mindenáron el kellett volna kerülni.

Érdekes: amikor hatvan éve John Fitzgerald Kennedy amerikai elnök közölte, hogy nem tűri szovjet atomrakéták telepítését az Egyesült Államok szomszédságába, azt a szovjet–ukrán Hruscsov fölfogta. S kisvártatva elvitette Kubából az atomkütyüit. Most, fordított helyzetben viszont az amerikaiak nem óhajtják tudomásul venni, hogy a Szovjet­unió megcsonkított örököse, Oroszország nem szeretne NATO-támaszpontot, Moszkvát fenyegető támadórakéta-ütegeket látni ősi földjén. Pedig Putyin régóta, bő évtizede erről beszél, ezt ismételgeti. Van, aki szerint azért nem értették meg, amit az orosz elnök kért, mert az amerikai „mélyállamot” gyengeelméjűek irányítják. Szerintem ez elég életszerűtlen. Sokkal valószínűbb, hogy nem akarták megérteni. Éspedig azért, mert végig ez volt a terv: a háború. Tudniillik az Egyesült Államok imádja a háborút. A hadiipara bármit megtenne, akárhány embert föláldozna, különösen más országok fiait-lányait, csak jöjjenek új megrendelések. Mert sosem elég: még több pénz, még több hatalom kell nekik. Láthattuk az elmúlt évtizedekben. Civilek mil­liói pusztultak el világszerte, hogy csillapítsák az amerikai hadiipar étvágyát. Ám az csillapíthatatlan.

A háború volt a terv. Az 1991-ben megalázott, a mi Trianonunkhoz hasonlóan (bár arányaiban nálunk sokkal kevésbé) megcsonkított Oroszország sarokba szorítása, háborúval és szankciókkal való kivéreztetése és újabb, talán végső földarabolása. Azután pedig következhet az ilyenkor szokásos, hamisítatlan amerikai szabad rablás, amilyet 2014 óta Ukrajnában vagy éppen 1990 után nálunk, Közép-Európában végrehajtottak. Lenyúlni minden gyárat, termőföldet, nyersanyagot, bábkormányt állítani, s mindeközben belehazudni az ottaniak képébe: nesze nektek szabadság, demokrácia!

Szó se róla, az amerikaiak sem árulnak zsákbamacskát, többször elmondták, mire készülnek. Például legutóbb, júniusban Casey Michel az Atlantic magazinban rögzítette: ahhoz, hogy Európa és a világ végleg megszabaduljon az orosz imperializmus vissza-visszatérő fenyegetésétől, fel kell végre darabolni magát az orosz birodalmat. Közben az egyesek által „új Brzezinskiként” emlegetett Janusz Bugaj­ski amerikai kormányzati tanácsadónak, Kelet-Európa-szakértőnek a napokban jelent meg új könyve Failed State: Útmutató Oroszország széteséséhez címmel. Ennyiből talán kitalálható, miről szól. A szerző egy interjúban elárulta: művét jóval az ukrajnai különleges művelet előtt írta.

Ebben az optikában minden próféciája úgy néz ki, mint egy amerikai akcióterv, amelynek célja Oroszország meggyengítése és szétzúzása

– derül ki az interjúból. Világos beszéd. És nem lehet elégszer idézni George Friedman amerikai geostratéga szavait, aki 2015-ben fölfedte az amerikai célokat: „Az USA ősi, pokoli félelme, hogy a német tőke és technológia az orosz nyersanyagokkal és humán erőforrással összefonódik. Ezért elsődleges érdeke Németország és Oroszország együttműködésének megakadályozása. […] Ahhoz, hogy uraljuk Eurázsiát, egymás ellen kell harcoltatnunk az országokat.” Értjük, hogyne.

Amerikai fegyverek, irányítás, hírszerzési információk, felderítés, haditerv nélkül a háború rég véget ért volna, béke lenne, új határokkal. Az amerikaiak jelölik ki a célpontokat, az ő segítségükkel süllyesztették el a Moszkva cirkálót, öltek meg orosz tábornokokat. S mindezzel el is szoktak dicsekedni. Néhány napja a New York Times büszkén újságolta: az amerikai hírszerzés irányította a Harkov környéki ellentámadást. Persze, nagy meglepetést nem keltett a hír. Legfeljebb arra kaptuk föl a fejünket, hogy erről még leplezetlenül be is számolnak. Beismerik, amit korábban tagadtak: ez orosz–amerikai háború.

Furcsa módon nem a február 24. előtti események világítanak rá a legélesebben arra, miért volt elkerülhetetlen ez a háború. Hanem mindaz, ami azóta történt. Nem a 2014-es CIA-puccs, az oroszbarát ukrán elnök elkergetése, az orosz civilek odesszai fölgyújtása-meglincselése, az ukrajnai nemzetiségek (köztük kárpátaljai magyar testvéreink) szisztematikus üldözése, a banderisták és Szics-gárdisták kegyetlenkedései vagy a Donbász orosz lakossága elleni ukrán irtóhadjárat a háború legfőbb oka. Ezek csupán tünetek.

Február 24. után előlépett a függöny mögül a bábmester, az Egyesült Államok. Amelynek korábban egyetlen csettintésébe került volna, hogy az ukrán bábkormány végrehajtsa a minszki egyezményt, fölszámolja a félkatonai bandákat, eltörölje a nemzetiségeket sanyargató törvényeket. Nem tette, mert háborút akart.

Ezért alakította egyetlen, hatalmas katonai támaszponttá az Ukrajnának hívott pufferzónát. Ezért tett magasról a krími népszavazás eredményére, az oroszok önrendelkezési jogára. (Mások határait csak a Nyugat húzogathatja – ezt nevezik „nemzetközi jognak”.) S ezért tettette magát süketnek, amikor Oroszország a biztonsági igényeivel jött, és a korábbi amerikai ígéretekre emlékeztetett (miszerint nem terjeszkedik keletre a NATO). Az Egyesült Államok azt akarta, hogy kitörjön a háború – hát kitört. S most majd szintet lép.

Ami jön: irgalmatlan pusztítás, szenvedés, halál. A sarokba szorított, szankciókkal dühített, megalázott Oroszország komolyan megindul. Ahogyan Vucsics szerb elnök jósolta még Putyin tegnapi bejelentése előtt: pár hónapon belül egy olyan hatalmas katonai konfliktus bontakozik ki, amilyet a második világháború óta nem láttunk.

Mindeközben Macron paródiának nevezte az oroszok által elfoglalt (visszafoglalt) régiók népszavazását. Azt mondta: ha nem lenne oly tragikus, viccesnek találná. Ami a francia elnöknek paródia és vicc, az az ott élőknek nem az. Milyen ismerős! Egy másik francia, Clemenceau sem akart hallani önrendelkezésről, népszavazásokról, amikor az íróasztalán szétdarabolt minket…

S ha már szép hazánk: örülnék, ha sza­vaim eljutnának az illetékesekhez. Ha a harcok netán NATO–Oroszország-háborúvá terebélyesednek, aminek sajnos egyre nagyobb a veszélye, nekünk minden áron, bármi áron ki kell belőle maradnunk! Ötödik cikkely ide vagy oda, nem szabad háborúba keverednünk Oroszországgal. Egyrészt, mert elpusztulunk. Másrészt, mert nekünk Oroszország évtizedek óta nem ellenségünk. Sőt, tisztességesebb partnerünk, mint némely úgynevezett „szövetségesünk”, akik százkét éve a siralomházba löktek minket, s ránk zárták az ajtót.

Forrás:MagyarNemzet, Borítókép: Vlagyimir Putyin orosz elnöknek a nemzethez intézett televíziós beszédét nézi egy nő Moszkvában 2022. szeptember 21-én (Fotó: MTI/EPA/Szergej Ilnyickij)